Shock!

Ezt a beszámolót akár előre is megírhattam volna. Mert már a kezdetektől ott volt a levegőben, hogy ez egy különleges este lesz. Ahogy januárban – mindenkit meglepve – alig egy nap alatt elkelt minden jegy a Hajóra meghirdetett bulira. Aztán átpakolták az Akváriumba, és az is sold out lett. Ahhoz talán már két nap is kellett. Ahogy nézegette az ember a setlisteket, és arra jutott, hogy szinte megjósolhatatlan, hogy miket fognak játszani, mert náluk tényleg igen komoly rotáció van. Ahogy hallgattuk a Psychic Warfare-t – ami ugyan lassan már kétéves is megvan, de ez a körút még akkor is ezt a lemezt hivatott bemutatni –, és újra megállapítottuk, hogy egyszerűen tökéletes, ha csak arról játszanának, az is jó lenne. És ahogy végül szerencsére közülünk is mindenkinek jutott jegy, aki szeretett volna jönni.

Ugyan még sosem voltam az Akváriumban koncerten, de előzetesen azt hallottam, hogy általában jól szól. (Nyilván, hiszen a vízben jobban terjed a hang.) Ez aztán rögvest be is igazolódott, amikor – kissé megkésve ugyan, ám annál lelkesebben – bekapcsolódtunk a felvezető Red Swamp műsorába. Bereczki Zoliékat már ekkor hatalmas embertömeg hallgatta, ők pedig meg is hálálták a bizalmat. Lendületes, energikus, jól megdörrenő és remek fényekkel tarkított műsort toltak, ráadásul stílusban is nagyszerűen passzoltak a Clutch elé. Kovács Gergő hangja pedig élőben jóval erőteljesebbnek is tűnt, mint a Tiszassippin, bár azért még bőven van mire odafigyelnie. A srácok is érezhették, hogy egy ilyen helyzetből egyszerűen nem jöhetnek ki vesztesen, így jól látható felszabadultsággal játszottak, az pedig külön jópofa volt, amikor a koncert végén megkértek mindenkit, hogy az utánuk következő Clutchot is nézzük meg, hiszen ők is így fognak tenni.

Fogalmam sincs, mekkora az Akvárium-i Nagyhall (igen, kettő l-el) befogadóképessége, de ha valaki azt mondja, hogy ezerháromszázan voltunk kíváncsiak a marylandi mágusok tizenhét év utáni visszatérésére, azt is aláírom. Tényleg igazi hering-effektust figyelhettünk meg, de hát ez van, nyilván a Clutch mára igazi kultuszkedvenc, akik ráadásul közel sem leszállóágban, hanem erejük teljében döntöttek úgy, hogy megmutatják a magyaroknak is, miért érdemes rockzenét hallgatni. Valahol tényleg zseniális, hogy négy ekkora anti-rocksztár fazon szépen, egyszerűen megjelenik a színpadon, elfoglalják a helyüket, ahonnan egyébként az örökmozgó Neil Fallon kivételével egy centit sem fog elmozdulni senki, és aztán olyan örömzenélést mutatnak be, hogy a gatya leesik rólad. Vegyük például azt, hogy az intrót követően helyből egyik legismertebb (és legfaszább) slágerükkel, a The Mob Goes Wilddal nyitnak, és amitől tényleg azonnal megvadul a tömeg. Aztán így is marad mindvégig, a hazai közönség újfent bebizonyította, hogy mennyire tud lelkesedni, ha van miért. Tapsvihar, ováció minden egyes dal végén (néha közben is), együtténeklés, minden, ami csak kell. A hangzás pedig mindvégig tökéletes, nemkülönben a messziről, hunyorítva Bede Márton-fazonú Fallon hangja, aki tényleg bármit képes elénekelni, ami csak eszébe jut. Legyen szó bár olyan újabb keletű darabről, mint az Earth Rocker, vagy az A Quick Death In Texas, vagy éppen több évtizedes számról, mint mondjuk a legelső lemez csúcspontját jelentő A Shogun Named Marcus. (Basszus, hogy még ezt is eltolták!)

A Psychic Warfare-t azért persze nem reprezentálják túl, négy dal hangzik el róla, mind pont a legjobb helyekre beszúrva a programban (a Texason kívül a zseni Firebirds!, a szélvész Noble Savage és zárásnak minden idők egyik legtökéletesebb Clutch-himnusza, az X-Ray Visions), de hát annyira régen jártak erre, hogy mi inkább egy komoly best of-válogatást kapunk, nagyon helyesen. Cypress Grove, Gravel Road, Burning Beard, hát hogy lehetne ezekbe belekötni? Így jutunk el szépen lassan a buli első csúcspontjához, ami a The Regulator, és aki eddig nem üvöltötte bele az éjszakába, hogy a mind mozgásában, mind fizimiskájában Kispál Andrást idéző Tim Sult a legnagyobb zseni a világon, most az is megteszi! Ez az iskolai gondnokok sztárfaktorával rendelkező faszi tényleg a lelkét is kigitározza, miközben ugyanolyan típus, mint mondjuk Al Cisneros a Sleepből, azaz láthatóan befelé játszik, a külvilág majdnem teljes kizárásával. Méltó társa a szótlan basszer, Dan Maines is, igaz, ő egyszer – ha jól láttam – kiesett a szerepéből, mert Fallon valamit odaszólt neki, ő pedig elmosolyodott. Jean-Paul Gaster pedig olyan szinten érzi a ritmust, hogy az egyszerűen tanítanivaló.

Fallon pedig a hátán cipeli az egész produkciót, ha kell, osztja a „koszonom"-okat, ha kell, elmondja, hogy Budapest gyönyörű, vagy éppen hülyéskedik egy kicsit, mint egy vadiúj tétel, a We Love A Good Fire előtt, mikor közli, hogy ez a dal neki kimondottan személyes, mert arról szól, amit igazán szeret csinálni: sörözni és Black Sabbathot hallgatni. Aztán a földöntúli Spacegrass és a haragvó Pure Rock Fury után érkezik a tökéletes zárás: a személyes kedvenc D. C. Sound Attack után (amiben előkerül a kolomp is) még visszajönnek egy hamisítatlan örömzenélésre az Electric Worryvel, majd végső búcsúnak megkapjuk a már említett X-Ray Visionst. Aztán tényleg lemennek, szépen, egyszerűen, ahogy jöttek. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Itt járt a Clutch, és a rockzenét csakis így szabadna művelni.

Fotó: Hegyi Júlia Lily /Akvárium Klub Official