Shock!

Meggyőződésem, hogy a marylandi Clutch egyedülálló csapat a mai felhozatalban, és baromira örülök neki, hogy fokozatos építkezéssel, kizárólag a zene erejére támaszkodva egy ilyen zenekar mára eljutott odáig, hogy mindössze egy hellyel maradnak le az amerikai Top 10-ről (ráadásul úgy, hogy megrögzötten imidzs-mentes, sőt, anti-imidzs fazonokból áll). Inkább nem kezdek el bölcselkedni arról, mi mindent jelent és mit nem jelent mindez, a lényeg annyi, hogy bizonyos esetekben igenis azok is sikeresek lesznek, akik megérdemlik. Lehet, hogy ez a siker nem tévéshow-szerepléseket, limuzinokat és fürtökben rajtuk lógó bikinimodelleket jelent, de ugyan ki vitatná el, hogy a Clutch mára olyan nimbusszal rendelkezik a színtéren, mint kevés másik banda? És mindehhez egyébként tényleg semmi másra nem volt szükség, mint kitartásra és baromi jó lemezekre. Olyanokra, mint amilyen a Psychic Warfare, amely ráadásul még az egyik legerősebb albumuk is lett a sok kiváló közül. Komolyan nem értem, hogy csinálják...

A Clutch persze már a korai időszakban, a Transnational Speedway League idején is jó volt, de akkor azért még némileg másról szólt a történet. Én azok közé tartozom, akik szerint Neil Fallonék folyamatosan egyre jobb albumokat készítve úgy nagyjából a 2000-es évek elejére értek el odáig, hogy kialakították ezt a kizárólag rájuk jellemző, egyszerre jammelős és mégis nagyon markánsan dalcentrikus stílust, aztán egy Pure Rock Fury című előtanulmány után, 2004-ben leszállították főművüket, a Blast Tyrantet. Ha esetleg nem ismernéd utóbbi lemezt, most azonnal hagyd abba az olvasást, és gyorsan pótold a mulasztást, mert az az album tényleg annyira tökéletes, hogy csak pár hozzá fogható születik egy évtizedben. Igazából csak azért nem nevezem klasszikusnak, mert ahhoz még talán fiatal egy kicsit, de nincs kétségem felőle, hogy öt-tíz év múlva már rengeteg akkor feltörekvő zenekartól halljuk majd: ez az ellenállhatatlan dalokkal teli, minden szempontból perfekt mestermű volt az egyik legfőbb hatásuk.

És hogy miért a Blast Tyrantről beszélek a Psychic Warfare kapcsán? Nagyjából azért, mert hangulatában az új album sok szempontból arra üt leginkább a banda lemezei közül. Nem nagyon direkt áthallásokat kell itt elképzelni, hanem csak olyan hangulati, illetve a dinamizmust, az érzésvilágot érintő kapcsolódásokat, mint a legutóbbi Earth Rocker esetében is. Utóbbi album éppen azért lett megint nagy favoritom, mert a banda a 2004 utáni lassulósabb, egyre mélyebben bluesba merülő – mellesleg továbbra is minőségi, csak kicsit más irányba kanyarodó – lemezek után ott ismét visszatért a rockosabb, lendületesebb, pörgősebb világhoz, most pedig ezen a csapásvonalon haladtak tovább, méghozzá bravúros magabiztossággal, talán még a legutóbbi eresztésnél is jobb dalokkal. Ebben egyébként bizonyosan nagy szerepe volt annak, hogy ezt és az előző albumot ismét az a Machine jegyzi producerként, akivel annak idején már a Pure Rock Furyn és a Blast Tyranten is együtt dolgoztak.

Ha sosem hallottál még Clutchot, egy irgalmatlan erővel megdörrenő, mélyen a '70-es évek ősrockjában gyökerező, roppant organikus, lélegző, száz százalékosan amerikai hangzású bandát képzelj el, ahol egy elképesztően ízesen játszó ritmusszekció hajtja a gépezetet. E gőzhengerként húzó-dohogó alapokra egy Jimmy Page legdögösebb riffjein szocializálódott, ám ezeket a hatásokat a '90-es évek stoneres-porszívós-kitudjamilyen ízeivel tálaló, briliáns feelinggel játszó gitáros nyomatja az ösztönösen zseniális témákat, és az így létrejött roppant laza, jammelős elegyre a világ egyik legkolosszálisabb, legegyénibb rocktorka kanyarítja rá a maga öblös dallamait olyan hangszálakkal, amelyek minden bizonnyal whiskeyben áztatott bőrszíjakból lehetnek. Emellett óriási humoruk van, de úgy ironikusak a szövegeik, hogy közben mentesek a tenyérbemászó jópofáskodástól és mindenféle öncélúságtól. Nem mellesleg pedig – ami a legfontosabb – tökéletes dalokat írnak. Erre az albumra konkrétan tizenkettőt pakoltak fel belőlük, és pont.

Azért sem fogom beteges aprólékossággal kielemezni, hol nyomja Tim Sult a legbravúrosabb riffeket, amelyektől egyből vicsorogva ördögvillázol, netán hol penget olyan gyönyörűen lebegős futamokat, amelyek hallatán rögtön valami poros motel halljában érzed magad, és megáll körülötted a világ. Juszt sem dicsérem további giccsáriákban Fallon senki máshoz nem hasonlítható hangját, sőt, arra sem térek ki külön, hol nyomatja a legízesebb összjátékot Jean-Paul Gaster és Dan Maines. És azért nem teszem ezt, mert így talán megfosztanálak attól az élvezettől, hogy ha esetleg még nem hallottad volna a lemezt, magadtól temetkezz bele ebbe a tényleg ismét totálisan kerekre csiszolt, hangzását tekintve is kifogástalan remekműbe. Mert a Psychic Warfare bizony az. Konkrétan akkora, hogy számomra a 2005-ös Robot Hive / Exodus, de lehet, hogy egyenesen a Blast óta nem készített ennyire átütő erejű, elejétől végéig üresjárattól mentes albumot a Clutch, ez itt bizony lazán tíz pont, akárhonnan is nézem. X-Ray Visions, Firebirds!, Your Love Is Incarceration, Behold The Colossus, Decapitation Blues, Son Of Virginia meg a többiek – ezeket a dalokat a következő években garantáltan heti rendszerességgel hallgatom majd, és bizonyos, hogy ugyanúgy nem fogok tudni rájuk unni, ahogy mondjuk az Open Up The Borderre, a Profits Of Doomra, a La Curanderára vagy a The Incomparable Mr. Flanneryre sem sikerült. Tényleg baromira elhozhatná már őket végre valaki Magyarországra egy önálló koncertre.

Truly we are living in an age of wonder.