Shock!

Azok kedvéért, akik nem szeretik a hosszú lemezkritikákat, összefoglalom a lényeget: három és fél évvel legutóbbi, Strange Cousins From The West névre hallgató lemeze után új albummal jelentkezett a marylandi Clutch. Címe Earth Rocker, a diszkográfiában viselt sorszáma tíz, tőlem kapott pontszáma ugyanannyi, minőségét tekintve mestermunka, státuszát nézve év lemeze (legalábbis idáig és nekem). A Clutch pedig pillanatnyilag a világ legjobb csapata, nincs is ezen mit ragozni tovább. És az ebből a szempontból tényleg mellékes információ, hogy – amennyiben idáig nem lett volna teljesen egyértelmű - ez egy végtelenül elfogult ember ismertetője.

Mert hogy amióta csak először meghallottam a csapat csúcsalkotását, a Blast Tyrantet, feltétlen rajongója vagyok ennek a négy embernek. Tökmindegy, hogy a jól csengő név alatt alkotnak, vagy valami projektben zenélnek, akár együtt (The Bakerton Group), akár külön utakon járva (The Company Band, King Hobo), vagy épp csak mindenféle haverok - a teljesség igénye nélkül: Five Horse Johnson, Wino, Dozer, Mastodon - lemezein vendégeskednek, én bizony nagykanállal zabálom a zenéjüket. És igen, a két legutóbbi Clutch is tetszett, a Beale Streetet kimondottan erős anyagnak tartom, de különösebb bajom a Strange Cousinsszal sincs, bár azt elismerem, hogy utóbbi azért tényleg nem lett annyira falrengetően erős, talán kicsit túl gyorsan is követte az elődjét. Most viszont Neil Fallonék rápihentek a dologra, ennyi idő még sosem telt el két Clutch sorlemez között, és hát jó alaposan fel is szívták magukat. Már az Earth Rocker cím is egyértelmű kinyilatkoztatásnak tekinthető, de még inkább az a tény, hogy a produceri székbe visszatért az a Machine fedőnevű varázsló, aki a csapat legrockosabb lemezeinél (Pure Rock Fury és a már említett Blast Tyrant) is kézben tartotta a dolgokat a stúdióban.

Ehhez hozzájöttek még azok a Fallon és Tim Sult nyilatkozatok, amikben az új lemezt a csapat leggyorsabb és legsúlyosabb alkotásaként harangozták be, ami ráadásul nagymértékben megidézi a Blast Tyrantet, és akkor az ember innentől kezdve már tényleg vágta a centit a megjelenésig. Jelentem, Tim Sulték tényleg nem hazudtak, én mondjuk nem úgy mondanám, hogy a legsúlyosabb, sokkal inkább úgy, hogy a legenergikusabb, legpörgősebb lemezük mindezidáig az Earth Rocker, viszont az teljesen egyértelmű, hogy mindvégig ott kísért benne a Tyrant szelleme, van ahol csak a hangzás, vagy épp egy-két díszítés erejéig, máskor viszont teljesen explicit módon (Mr. Freedom, The Face). Vagyis a Clutch kicsit elfelejtette a bluest, és visszatalált ahhoz a felszabadult, örömzenélő énjéhez, amiért én sokakkal együtt igazán rajongok.

A nyitó címadó dal már mindenki előtt ismert lehet, hiszen mind próbatermi, mind pedig szöveges videójával már hónapokkal ezelőtt nagy csomó helyen – többek között nálunk is – össze lehetett futni. A pörgős, vidám darab egyértelművé teszi az egész lemez mondanivalóját: nincsenek korlátok, határok, nem árthat semmi, ha a gitárunk vezet, egyébként pedig BUUUUUUUUHHHHHHAAAAAHAHAHAHAHÁÁÁ! - remélem, mindenki vette az üzenetet. Az autós száguldás imádatáról valló Crucial Velocity egy fokkal visszafogottabban kezd (kábé Robot Hive / Exodus módra), majd a refrénben ez is mindent félre söpör. A hármas Mr. Freedom totál olyan, mintha a Blast Tyrantről maradt volna le, ugyanazok a ritmikai megoldások, és mindent elsöprő szabadság-érzés mint anno, és aki az ilyen daloktól nem érzi magát legalább néhány percig jobban, azzal tényleg valami komoly probléma van. A D. C. Sound Attack! megint csak abszolút slágernek való, herflivel, elsőre rögzülő refrénnel, és azzal a mindenféle kis fifikát bemutató Jean-Paul Gaster féle fél-kiállással, ami már akár tipikusnak is mondható. Hát igen, olyan ritmusszekció sem sok szaladgál a világban, mint a Gaster/Dan Maines duó!

Az Unto The Breach újabb kedvenc, a lemez egyik legsúlyosabb darabja, felturbózott energiaital a szürke mindennapokra, hogy aztán a korong kakukktojása kövesse, a Gone Cold, ami az egyetlen tétel, ami nem kétszázas fordulatszámon pörög. Sokkal inkább egy bluesos country téma, ami teljesen megdöbbentő módon abszolút hajaz Nick Cave újkori dolgaira (különösen filmzenéire), még Neil remek baritonja is az ausztrál mestert idézi. A maga nemében amúgy ez is tökéletes, mondanom sem kell, ugye? Utána persze újra nekivadulunk, jön a The Face, ami bizony egy az egyben a La Curandera, csak újabb köntösbe öltöztetve, de mindegy is, inkább maguktól lopjanak, mint mástól. Újabb sláger érkezik, a Book, Saddle & Go, ami bizony túlzás nélkül abszolút táncolható darab, Sult elrejtett gitárvinnyogtatásai pedig totál libabőröztetőek. A Cyborg Bette-vel pörög tovább az anyag, maximális fordulatszámon, és itt már mindenkiben rég rögzült, hogy ezek a fazonok soha nem fognak megállni, mi pedig eszünket vesztve rohanunk velük, amíg csak bírunk, nehogy hátrahagyjanak az őrült száguldásban.

Ezt a pörgést már nem is lehet tovább fokozni, úgyhogy az Oh, Isabella néhány percig vissza is vesz kicsit, hogy a végén teljességgel szétcsapott szólóorgiába torkolljon, orgonával, miegymással. Innentől pedig nincs is más hátra, mint hogy a The Wolf Man Kindly Requests…-ben még egyszer utószor megdöbbentsenek, hiszen az amúgy egészen tradicionális Clutch tétel a közepén átvált egy szinte már punkos tempóra, majd varázsütésre olyan magától értetődő simasággal állnak vissza a komótosabb lezárásra, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nekik mondjuk tényleg az. És ezzel véget is ért a bő háromnegyed órás zenei utazás.

Itt bizony nincs helye mellébeszélésnek: az Earth Rocker tökéletes lemez lett, akár Blast Tyrant II. címen is kiadhatták volna, ha hajlamosak lennének az ilyen olcsó trükkökre, de nagyon örülök neki, hogy nem azok. És tudom, hogy ízlések és pofonok, a zenében talán még jobban, mint bárhol máshol, de azt hiszem, hogy az ilyen felszabadult életörömöt sugárzó muzsikákban tényleg BÁRKI találhat valamit, ami neki való, ami megtetszik neki, megérinti. És abban aztán biztos lehet, hogy nem is fogja elereszteni soha többé!