A King Hobo sztorijának gyökerei a 2005-ös Sounds Of The Underground turné idejére nyúlnak vissza, amikor az Opeth és Spiritual Beggars billentyűs Per Wiberg és a Clutch dobos Jean-Paul Gaster a színfalak mögött nekiálltak játszogatni, és annyira jól érezték magukat, hogy intézményesítették az együttműködést.
A duóhoz később Thomas Juneor Andersson énekes/gitáros és Ulf Rockis Ivarsson basszusgitáros is csatlakozott, majd a folyamatos turnézás közepette idén végre sikerült egy hetet kiszakítaniuk a hétköznapokból, és ezalatt összedobniuk egy teljes albumot valahol egy svédországi tanyán, elszakítva a külvilág zajától.
A két fő arcból és a bandanévből minden különösebb erőfeszítés nélkül ki lehet következtetni, hogy a King Hobótól ízig-vérig régisulis ősrockot kapunk. Ez önmagában még talán nem lenne nagy dolog, hiszen manapság is rengeteg olyan formáció alkot széles e világon, akik a '60-as évek végének, '70-es évek elejének hippis, bluesos, bő lére eresztett jammelésekkel tarkított muzsikáját nyomják, Wibergéké azonban hosszú idő óta a legjobb ilyen típusú banda, akiket hallani volt szerencsém. Vagyis amennyiben újdonságra, friss és egyedi hangzásokra vágysz, elég rossz helyen keresgélsz, ha viszont szimplán csak elképesztően feelinges, ösztönös, szívből jövő zenét és mindenek felett baromi jó dalokat akarsz hallani olyan régi mesterek nyomdokain, mint a Free, a The Who, a Mountain, a Grand Funk Railroad vagy a korai ZZ Top, aligha lelsz ennél ütősebb anyagra az idei felhozatalból. Ha az utolsó két Clutch lemezt már túl retrósnak találtad, inkább csak óvatosan közelíts, azt azonban nem árt tudni, hogy a King Hobóban is ott van az a megfoghatatlan attitűd, ami Gaster fő csapatára annyira jellemző. Vagyis hiába születhetett volna ez a zene simán 35-40 évvel ezelőtt is, mégis rejlik benne valami olyan sajátosan naprakész, amitől gyökeresen más vizekről érkező arcoknak is simán szimpatikus lehet, éppúgy, ahogy a Clutch is közös nevezőnek számít egy rakás különböző zenéért rajongó embernél.
Nyers, bluesosan groove-os riffek, vastag Hammond-szőnyegek, hosszasan kifejtett spontán szólók, mágikusan lüktető ritmusszekció és egy erőteljes, ám aránylag mégis sima tónusú énekhang járulnak hozzá az ellazuláshoz – ez tényleg olyan zene, amit beraksz, és ha éppen jókor kapja el a fejedet, tíz perc múlva már valahol egészen máshol leszel majd általa. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy sok hasonló zenével ellentétben a King Hobo abszolút hallgatóbarát: rengeteg fogós dallam, marós refrén, fülbe ragadó riff található a tíz nótában. Legyen szó a nyitó Runningról – ez egy Curtis Mayfield dal feldolgozása amúgy –, a herflis Leaving Letter Bluesról, a nagyon Clutch instru Swede-ről, a páratlanul dögös Moonshine-ról (abszolút favorit!) vagy az itt-ott szintén nagyon erősen Gaster bandájára hajazó Best Of Times himnuszról, itt bizony nem történt mellényúlás. Még a 12 perc körül kalandozó, szaxofonos jazzbe hajló Mr. Clean zárás is bejön, pedig az ilyesmit alapból nem tolerálom túl jól (ez sem saját darab egyébként).
Önmagát mérgezően hallgattató, őserejű rock'n'roll, blues és funk tiszta erőből – hetek óta hallgatom, és képtelen vagyok megunni. Ha kedveled ezt a patinás zenei világot, semmiképp se hagyd ki!
