Shock!

Úgy néz ki, a Társaság tényleg komolyan gondolja a dolgot, hiszen két és fél esztendő múltán ismételten orrod alá tolja az egykori kontraktust: tessék, itt az aláírásod, a kezdetek kezdetén (2007 – Sign Here, Here And Here EP) arra vállaltál kötelezettséget, hogy egy életen át velük tartasz. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a 2009-es debütlemez iránti rajongásoddal már le is tudtad a kötelességedet? Most aztán itt a következő alkalom, hogy bizonyíts – felhozhatsz érveket mellette és ellene (Pros & Cons), a végén úgyis ugyanoda lyukadsz ki: neked ennél a Társaságnál a helyed.

Az elnökségben maradtak a jól kipróbált arcok, akik ráadásul már régi ismerősök, szinte mindegyikükkel dolgoztál már kisebb-nagyobb vállalatoknál: a főnök Neil Fallon a Clutchból ismer, Rev. James Rota a Fireball Ministryből, Brad Davis basszer a Fu Manchuból, Jess Margera ütős a CKY-ból és a Viking Skullból, egyedül Dave Bone neve hallatán vonod fel a szemöldöködet. A tagság aztán bele is csap a lecsóba: rögtön a rettentően slágeres House Of Capricorn alatt biztosítanak róla, hogy mennyire örülnek, hogy újra keresztezitek egymás útját („We are very happy you're here!"), amiben ezredszer is meg tudod állapítani, hogy Neil bátyó kétséget kizáróan az egyik legfeelingesebb énekes, aki valaha ezen az elátkozott sárgolyón járt. Az ő egyszerre ráspolyos, mellette azonban simán fütyürészhető dallamai a Társaság legfőbb értékei, és még az olyan szikárabb tételeket is igazi örömzenéléssé változtatják át, mint a kettes Black Light Fever.

Akárhogy próbálkozol, nem igen találod a Társaság gyenge pontját, sőt, egyre inkább túszként cipelnek magukkal. A Kill Screen energiabombája még skandináv rock and roller gengsztereknek is igencsak jól állna, erről a dalról tényleg a Backyard Babies ugrott be, azonban Neil hangja atomjaira tépi ezt a képet. A keményebb húrokat pengető Loc Nar (mekkora refrén van már ebben is, te jó ég!) aztán bevisz egy gyomrost, hogy mindezen a muzikális orgián keresztül eljuthassunk a mesés kincsek elvarázsolt városába, El Doradóba. Ez a nyugisabb darab legközelebb tán a Clutch újkori, bluesosabb lemezeinek a világához áll, csak talán még azoknál is lágyabb dallamokkal, a legszebb Fireball Ministry hagyományoknak megfelelően, így aztán szépen ringat el minket, hogy a végén berobbanó Eeeeeeeeeel Doráááádóó kórus csak még erősebben kólinthasson fejbe.

Egy szó, mint száz: a Társaság nem tud hibázni, legyen bár nagylemez, single, vagy éppen EP, bizton lehet rájuk számítani. Hiába, az üzlet az üzlet. (Az ultragagyi borítót pedig hagyjuk a feledés jótékony homályában.)