Aki egy kicsit is szereti a stoner/blues-rock zenét, az úgyis betéve tudja a Clutch életmű minimum felét, és nagy valószínűség szerint ezt az albumot is hallotta már 1-2 hónappal a megjelenést megelőzően. De senki sem sétálhat el mellettük szó nélkül, aki legalább egy kicsit is úgy érzi, hogy a hetvenes években született gitárzenék mondanak neki valamit.
A Clutch ugyanis – bár nem akkor, hanem '90-ben kezdték – megkerülhetetlen. A gitártémák nem verik ki ugyan a fogainkat durvaságukkal, a hangzás sem pukkasztja ki dobhártyánkat, de akkora nagybetűs ÉRZÉS van minden produktumukban, mint alig máshol. Amikor érzed, hogy nincsen semmi kompromisszum, tényleg azt játsszák, ami jólesik, és ha az sokaknak tetszik, akkor jó, de ha nem, az se baj. Márpedig általában sokaknak tetszik.
A Maryland-i ötös (akkor még négyes) a 2004-ben megjelentetett Blast Tyranttel valami olyat tett le az asztalra, ami megismételhetetlen. Olyan, mint a Reign In Blood, az Appetite For Destruction, vagy épp az Operation: Mindcrime voltak – ki-ki a maga stílusában. Tudták a zenekar tagjai is, hogy onnantól fogva mindent ehhez lehet majd mérni, de egy helyben topogni nem akartak, elindultak hát másfelé. Ekkor jött a Robot Hive/Exodus (2005), ami a stonert elhagyva vonult befelé a blues-ba – főleg a lemez utolsó harmada –, akkor kilencest dobtam rá, ma már bánom. Tízest kellett volna. 2007-ben pedig ott folytatják, ahol akkor abbahagyták.
A Beale Street egy Memphis-i utca neve, amely azonban nem csak egy a sok közül, hanem sokak által a blues szülőhelyének tekintett kultikus közterület. Kricsmijeiben és klubjaiban olyan kis amatőrök nyomták a zenét, mint Louis Armstrong, Muddy Waters, vagy B.B. King. Nem véletlen az sem, hogy ott figyel a lemezcímben, a Clutch ugyanis bluesosabb, mint valaha. Bár az album elején még nem: a You Can't Stop The Progress olyan, mintha nem is a Robot Hive-ról, hanem még a Tyrantről maradt volna le, Tim Sult a szívét is lejátssza gitárján, Neil Fallon pedig megint csak csodát csinál: ilyen lazasággal senki sem tud olyan változatosan és dögösen énekelni, mint ő. Ráadásul nem is hülyeségekről danol. A Power Player viszi tovább a lendületet, hát ebben sem semmi, amit Sult gitározás terén bemutat. A The Devil & Me olyan, mintha kicsit egybegyúrták volna a The Incomparable Mr. Flanneryt és a Gullaht az előző albumról, masszív Hammonddal a háttérben. Az utoljára érkezett, nyúlánk billentyűs Mick Schauer nem spórol a hangokkal, mégsem ülteti le egyik dalt sem.
Aztán bejön a nyugalom: a White's Ferry kicsit hajaz a Land Of Pleasant Livingre, egyébként meg olyan, mintha a Deep Purple eljátszana egy Muddy Waters dalt. Nem ez a kedvencem a lemezről, de rosszat nem tudok mondani rá, mivel a lezárása baromi jó lett, olyasmi, mint a gitártéma Hendrix Are You Experienced?-jében. Aztán robban a bomba: az Electric Worry country / blues / rock / metal elegye kitörölhetetlenül benne marad a fülben, még a szólója is fütyülhető, és szájharmonika is van benne (később lesz még a Black Umbrellában meg a Cadillackness-ben is). Minimum kétszer meg kell hallgatni egymás után. A One Eye Dollar másfél perc örömzene, aminek a Child Of The City basszus-orgona kettősre épülő középtempója parancsol megálljt. És így tovább, és így tovább, a többi dal sok újat már nem hoz.
Legendás lustaságom ebben az esetben talán még jól is jött. Ugyanis ha két-három hallgatás után kopogtattam volna a klaviatúrán, tán még az a csúfság is megesett volna, hogy hét pontnál nem adok többet, mivel igaz, ami igaz, helyenként leül a móka. Leginkább a nyolcadik-kilencedik-tizedik számnál, a záró Mr. Shiny Cadillackness már ismét szép emlékeket hagy hátra a hallgatóban. De mára megrágtam a dolgot, és arra jutottam, hogy megint milyen jófajta dalcsokrot hoztak össze, legfeljebb ez már nem annyira az én zeném, mint korábban bármikor. Zárásnak meg most sem írhatok mást, mint másfél éve: ÉLJEN A CLUTCH!
