Shock!

Dead Can Dance-koncertre alapvetően két okból megy az ember. Azért, mert eljutott a sznobság azon, tengernyi béklyótól terhes fokára, amely kötelező programmá teszi az aktuális fellépést, bármilyen konstellációban és apropóból történjen is. A másik lehetőség, hogy éppen kurvára nem találod a helyed a világban, és kell egy ajtó, amelyen az említett béklyók nélkül léphetsz át, tökéletesen és teljességgel felelőtlenül megadva magad azoknak a számodra ismeretlen eredetű erőknek, amelyek a DCD muzsikája révén felszabadulnak. Mindenfajta tömjén nélkül mondom: nem veszélytelen mulatság ez, de ha amúgy nem szólít máshova a kötelesség, érdemes tenni vele egy próbát. Lisa Gerrard és Brendan Perry hálás lesz ezért, és megjutalmaz.

Ha már ezzel a túlméretezett gondolattal sikerült elindítanom ezt az esszét, így folytathatnám: Dead Can Dance-koncertre egészen biztosan nem azért megy az ember, mert a bemelegítő fellépő(k)re kíváncsi. Őszintén szólva engem meglepetésként ért, hogy aznap este lesz egyáltalán ilyen, és ha nem lett volna eleve hálátlan a szóló ütőhangszeresként tevékenykedő, nehezen feldolgozható névvel megvert David Kuckhermann szerepe, a szervezők pluszban még alaposan meg is szívatták szegényt. Az esemény oldalán és a jegyeken is egyaránt 20 óra szerepelt kezdési időpontként, Davidünket viszont már fél nyolc után egy kicsivel feltessékelték a színpad rendezői baljára, hogy kezdjen valamit ezzel a többszörösen szerencsétlen helyzettel. Természetesen nagyjából úgy állt a helyzet, hogy kis túlzással a két kezemen meg tudtam volna számolni a lefelezett arénában helyet foglaló, az éppen muzsikáló hősünk felé a legmérsékeltebb figyelmet is tanúsítók létszámát. A Magyar Ember ugye ekkor még a szektorát keresi (nem egy van, tehát nem találja), majd elkészíti a sötét színpadi háttérrel a kötelező szelfit, végül bejelentkezik a Facebookon.

Herr Kuckhermann pedig nagyjából éppen ennyi időt töltött a reflektorfényben, nyolc óra után pár perccel véget is ért a randevú, hogy utána közel háromnegyed óra semmittevés következzen... ha volt is mindennek oka, a poénról én ezúttal lemaradtam. A faszi amúgy egy zseni, a DCD nyilván nem hoz el magával akárkit, de amit olykor egy szál hanggal az ölében (igen, a hang itt a hangszer neve) előadott, az valami egészen döbbenetes volt. Akadtak később még más ritmushangszerek is a keze ügyében, úriemberhez méltón rendre meg is köszönte a figyelmet azoknak, akiket illet, de gyanítom sokan észre sem vették, hogy éppen nem a konzervzene szól pendrive-ról. Maradjunk annyiban, hogy ez az este nem az ő csendes művészetének kedvezett. A Gerrard/Perry páros érkezéséig tehát lehetett bámulni a minden felesleges cicomától megszabadított, az aréna hossztengelye mentén beforgatott színpadot, amelynek természetesen nem akadt túl sok mondanivalója előzetesen. 20:40-kor ezzel szemben felsétált egy rakás ember a háttérvásznak elé, és nagyjából három perc múlva én már a transz egy korábban alig ismert mélységében találtam magam.

Az egy dolog, hogy eleve nem lehet a Dead Can Dance előadásáról szimpla mondatokban, értelmezhető logikai láncra fűzve beszélni, de ha a zenekar az Egyetemes Könnyűzene-történet második legnagyobb dalával kezd (igen, ez egy ilyen beszámoló lesz, elnézést érte azzal együtt is, hogy tökéletesen komolyan gondolom, amit írok), akkor tényleg elfogynak a jelzők mindarra, amit a hallgató szervezetében az élmény kiválthat. Szóval tényleg az Anywhere Out Of The Worlddel nyitottak, ahogy arra jó előre felkészítettem magam, ami persze eleve lehetetlen. Ha valaki kíváncsi volna, mit tartok az Egyetemes Könnyűzene-történet legnagyobb dalának, az is következett nemsokára a In Power We Entrust The Love Advocated képében, és itt tudatosult végleg bennem, hogy ez az előttünk álló közel 100 perc úgy fog fejbe kólintani, ahogy már régen nem tudott semmi. Pedig hatalmas, felejthetetlen koncertélményekkel nálam éppenséggel tele a padlás (szerencsés eset, ha már a lemeztermés évek óta alig hoz izgalomba), de ez valami teljesen más volt, olyasmi, amit tényleg csak azok számára lehet érzékeltetni, akik maguk is átélhették ugyanezt, hogy a létező legnagyobb közhellyel éljek. Mindegy is, hiszen a szavak esetünkben tényleg tökéletesen lényegtelenek.

Meglehet, hogy a DCD-jelenséget (okkal vagy ok nélkül) teljesen kisajátította magának a világzene intézménye, ez a zene mégis a kozmoszt képes megnyitni az ember lába alatt, a bolygó alapvető tudásának perfekcionista feltérképezését követő nagy ugráshoz. Amikor pedig ezt érzed, ahhoz tényleg nem lehet mit hozzátenni, ahogy Perryék sem különösebben igyekeztek egyéb extrákkal felhabosítani a produkciót. A dupla vásznon elkövetett vetítést nevezzük inkább csak hangulatfestésnek, a közönséggel való kommunikáció úgyszintén felejtős, összességében a DCD zenészei – talán az egyetlen Lisa Gerrard kivételével – tényleg annyira introvertáltak, hogy az csakis arénaméretben kezelhető. Gyakran jutott eszembe Nick Cave neve erről a folyamatos átalakulásban lévő, ólomsúlyú atmoszféráról, multiinstrumentalista muzsikusok jövés-menéséről, azzal az apró különbséggel, hogy egy helyett itt két ember áll a fókuszban. Egyikük a kínai cimbalom (jang-csin) előtt, egészen meglepő ruházatban, a másik zömmel különféle húros hangszerekkel a nyakban, és mindketten olyan minőségben énekelnek, ami pozitív értelemben szinte már az elviselhetetlenség határán egyensúlyoz.

Életmű-összegző turnéról lévén szó, ennek a szinte lehetetlen küldetésnek kellett megfelelni a setlist tekintetében, ezt a megfelelő helyen meg lehet találni, és ha engem kérdezel, a kínálat bennem egy cseppnyi hiányérzetet sem hagyott. A hangszerelés, az akusztikus és az elektronikus hangszínek házasítása is tökéletesre sikerült, a gitár minimál akkordjai éppúgy eljutottak a fülbe, mint a programozott támogatással segített basszus, amelytől még a színpadra helyezett kamerák is berezonáltak. Jómagam nem vagyok kellően zeneokos ahhoz, hogy az itt hallottakat elemeire bontsam, de ami az összhatást illeti, azon most pár nap alatt aligha teszem túl magam. Nincs olyan mérleg, amelyen ennek az estének a súlya mérhető lenne.

Fotók: Artlasso