Shock!

Az „angyalos" thrash turné budapesti állomása az első verzió szerint egybeesett volna a pecsás Power Of Metal bulival, ami értelemszerűen minden érintett fél számára szívás lett volna, beleértve természetesen a közönséget is. Némi háttérkavarás után szerencsére sikerült egy nappal előbbre hozni a düreres koncertet, úgyhogy aki bírta idővel, pénzzel és energiával, az – a pénteki Killfesttel együtt – a hosszú hétvége négy napjából akár hármat is végigmetalkodhatott.

Bevallom töredelmesen, a görög Suicidal Angels előtt játszó három csapat (Roots Of Death, Adimiron és Resistance) műsoráról egy az egyben lecsúsztam, úgyhogy róluk sajnos most nem tudok érdemben megemlékezni. A mintegy 100-120 fős publikum előtt a lecsóba csapó hellén thrasherek programját ellenben végignéztem, és bizony igen kellemes meglepetést okoztak. Ismeretségem velük kapcsolatban ezidáig csupán néhány Youtube-on elcsípett nótára szorítkozott, és ott már leszűrhettem, hogy különösebb sallangok nélküli, kíméletlen, jó értelemben vett suttyó thrasht tolnak az arcok, kb. a korai Slayer intenzitását, az első három albumos régi Sepultura death metallal is kokettáló zabolátlanságát, továbbá a Kreator és a Destruction szikár, fűrészelős riffelését ötvözve karcos eleggyé. Az viszont csak így, élőben derült ki, mennyire gyilkosan intenzív koncertbanda ez a négytagú görög formáció.

Bár a srácok kiállása nem igazán markáns, és a színpadot sem túrták fel úgy, mint utóbb a főzenekar, magukat a nótákat hibátlan precizitással, kegyetlen tempóban tolták végig, megspékelve mindezt egy igen erőteljes, tiszta hangzással. A nagyjából 50 perces műsor gerincét az – általam a koncert után megismert – utolsó két lemez velős old school thrash támadásai adták, és ha csak őket láthattam volna aznap este, már akkor sem lett volna okom panaszra. A műfaj alapjaihoz ugyan nem adnak hozzá semmit, de a nagy elődök által lefektetett tradíciókat értő módon ápolják, élőben pedig kifejezetten erős produkcióra képesek. Még hallani fogunk felőlük, ebben bizonyos vagyok.

Az ismét új összeállítással érkező Death Angel aktuális tagságában ugyan már csak ketten – Rob Cavestany gitáros és Mark Osegueda énekes – maradtak az eredeti felállásból, de a banda intenzitásán ez mit sem változtatott. Sem a legutóbbi album, sem ez a koncert nem mutatott lendületvesztést, ugyanolyan elánnal szántották fel ezúttal is a színpadot, mint ahogy azt korábban is tették például a visszatérő turnén a Mega Pubban vagy pár éve a Hegyalján. Az általam eddig látottak közül ugyanakkor messze ez a buli szólt a legjobban, konkrétan horzsolt az egyszerre tiszta, de mégis karcos sound. Ahogy az újraindulás utáni albumok, úgy az itteni setlist is arról tanúskodott, hogy a zenekar nem csak a klasszikus első három albumon felnőtt, harmincas-negyvenes generáció nosztalgiájára épít, hanem meg akarják mutatni azt is, hol tartanak ma, a 21. század elején.

A Death Angel igazából sosem volt kizárólag a thrash kötelező elemeiből építkező banda, már a kettes lemeztől kezdve egy csomó más hatást is beépítettek a dalaikba, a klasszikus rock és metal dolgoktól kezdve funkos vagy éppen punk rock mozzanatokig. Mivel annak idején még tizenévesként indították be a bandát, tulajdonképpen most sem veteránkorúak, ráadásul a három filippinó tag már csak a genetikailag velük született természetes adottságoknak köszönhetően is kölyökképű maradt. A zenekar több évtizedes múltját ismerve így aztán elég döbbenetes élmény volt – még többedszerre is – a negyven körüli, de szinte tinédzsernek tűnő fickók zúzását, vetődéseit, színpadi akcióit megtapasztalni (Mark rasztapörgetése rulez!). A húzós, feszes műsorban jóleső momentumot és kellemes meglepetést jelentett a csodás-nyugis Veil Of Deception az Act III albumról, de a magam részéről a nem igazán tipikus koncertnóta Bored felbukkanására sem számítottam (az ebből kibontakozó Heaven And Hell pedig katartikus volt!). Az újabb éra dalai közül a lemezen is nagy kedvenc Lord Of Hate, a Thrown To The Wolves és a Claws In So Deep ütöttek szíven leginkább, ellenben hiányoltam az ősklasszikus Voracious Soulst, a háromszámos ráadást ennyivel még igazán megfejelhették volna.

Bár a Death Angel műsora önmagában nem volt túl hosszú, de a görögök aprításával felvezetve mégis egy alapos, komoly adrenalinfröccs volt az esemény. Markék pontosan azt adták, amit vártam tőlük, a Suicidal Angels ráadásul nem várt pozitív csalódást okozott. Kellemes este volt, kiválóan alapozta meg a hangulatomat a másnapi Power Of Metal bulira.