Shock!

Lassan éledezik a koncertpiac a járványsokkból, és ugyan acélos lábakon még nem áll a dolog Európában, azért úgy fest: javul a helyzet. A Dream Theater a lezárások előtti utolsó hetekben járt nálunk legutóbb, most pedig, nem sokkal az általános nyitás után megint itt köszönthettük őket – ugyan mi más utal ennél szebben arra, hogy kezdünk visszazökkenni valamiféle normális kerékvágásba? Pláne, hogy több halasztás, majd törlés után Devin Townsendet is megkaptuk melléjük csomagban. Azt persze nem mondom, hogy nem jártam már látogatottabb vagy jobb Dream-bulin, de összességében simán a léc felett hozta magát a csapat ezen a kellemesen langyos kedd estén.

Devin Townsend nemcsak papíron mutatott jól a Dream Theater vendégeként, hanem a valóságban is. A csapatra az első perctől fogva jól reagált a közönség, nekem ugyanakkor határozottan úgy tűnt: a hibbant kanadainak némi időbe telt, mire kellően akklimatizálódott. De aztán persze a fene tudja... Eddig egyszer volt szerencsém élőben Devinhez, és akkor, az A38 színpadán valahogy jobban élte a szituációt, aktívabbnak, intenzívebbnek tűnt a jelenléte. Vélhetően egy zsúfolásig telt klubban otthonosabban érzi magát, mint egy ekkora színpadon. A kattant – és nyomdafestéket nem tűrő – átkötők persze rögtön a Failure nyitást követően röpködni kezdtek, de a jellegzetes ólálkodós sétálgatásra, gumifejű grimaszokra nagyjából a program feléig várni kellett. A friss arcokból álló turnécsapat tagjai meg aztán tényleg végig lecövekelve játszottak, igaz, abban legalább nem volt hiba, amit előcsaltak a hangszerekből. De hát itt azért alapvetően one-man show megy, ebben szerintem egyetérthetünk...

A szűk egyórás műsor megfelelően ütős összeállításúra sikeredett, és különösebben nem ért meglepetésként, hogy inkább a tekintélyes életmű súlyosabb, direktebb pillanataira koncentráltak. A legnagyobb kuriózumot természetesen a csirketollas Strapping Young Lad-lemez Aftermath dala jelentette, de hasonlóan örültem a Physicist mindjárt másodikként elővezetett Kingdomjának, az Ocean Machine Regulatorjének középtájt meg aztán főleg. A hangzás jobb felől végig élvezhető volt, bár Devin szónikus rétegek ezreit egymásra kötegelő muzsikája egy koncerten nyilván nem szólhat pontosan úgy, mint lemezen. Mindegy, remek volt – azt azért nem mondom, hogy nem tudtam volna elviselni legalább egy szellősebb témát is, de sebaj, azért így is élvezetesen sült el a fellépés, és némi ráhangolódás után a nézők is jól levették az előadást. Érezte a közös hullámhosszt Devin is, mert a vége felé már rendesen felpörgött. Jó volt, bármikor újranézném kisebb helyen, hosszabban is.

Igencsak visszafogott nyugat-európai jegyfogyásokról hallottunk a Dream Theater aktuális turnéja kapcsán. Ennek állítólag nem is annyira a poszt-covidos apátia az oka, mint inkább a Tool vészesen közelgő turnéja, amit a közönség egy része alighanem izgalmasabbnak talál a New York-iak aktuális setlistjénél. Olyan nagyon nem is tudok hibáztatni senkit, amennyiben így dönt, ez a program előzetesen nem tűnt túlzottan felvillanyozónak, de élőben határozottan működőképesebbnek bizonyult, mint a setlist.fm-en kilistázva. Az oldalra beforgatott konfigurációjú Arénában mindenesetre nem volt ciki a nézőszám, az ülőhelyek jelentős része szépen megtelt, és a küzdőtéren is rendesen összegyűltünk.

Félig-meddig spontán ötletből kifolyólag mentem el a bulira, és tulajdonképpen csak aznap gondoltam bele: ha jól számolom, egészen a 2009-es (!), Black Clouds & Silver Linings turnés arénás koncert óta nem láttam élőben John Petrucciékat, pedig szinte minden turnén eljutottak hozzánk. Valahol hervasztó, hogy ennyire eltávolodtam egy húsz-huszonöt éve igazi elsőligás kedvencemnek számító csapattól, de az utóbbi időszak ínsége után még ezzel együtt is nagy kedvem volt a koncerthez, és legalább a dolgot önmagát tudtam nézni-hallgatni, kvázi szűz szemmel és füllel. A benyomásaim összességében kedvezőek, viszont így nincs közvetlen összehasonlítási alapom az elmúlt évtized koncertjeivel. Utóbbit tehát mindenki kénytelen lesz elnézni nekem.

Először is, a zenekar korrekt hangzással, a folyamatos háttérvetítéseknek köszönhetően méltóan dizájnos színpadképpel és a szokásos formában robbant színpadra az A View From The Top Of The World The Alienjével. A „szokásos forma" ebben az esetben azt jelenti, hogy mintha el sem telt volna tizenhárom év a legutóbbi találkozásunk óta: igen, azóta Mike Portnoy helyén Mike Mangini ül, de a színpadi összhatás és a banda energiája ezt leszámítva nem tér el jelentősen a korábbitól. Talán fegyelmezettebbek egy fokkal az örökmozgó, feltűnési viszketegségben szenvedő Portnoy nélkül, de ez szerencsére nem sótlanságot jelent, és ami a szórakoztató oldalon eltűnt a réven, azt pontosságban, precizitásban visszanyerjük a vámon. Finoman szólva sem kérdés, hogy ezen a téren az évek során elég durván nagymamafejűvé vált Mangininek áll a zászló kettejük közül, abba meg nem nagyon akarok belemenni, kinek melyik stílus tetszik jobban, mert ez azért jelentős mértékben ízlés kérdése. II. Mike-on technikailag lehetetlen fogást találni, engem pedig személy szerint nem zavar, ha valaki nem akar állandóan, kényszeresen a középpontban lenni, hiába tartom I. Mike-ot ezzel együtt is jellegzetesebb stílusú, egyénibb dobosnak.

A mózesszakállas, igencsak felcsúszott homlokú John Petrucci továbbra is vonzza a tekinteteket, akárcsak az állványán ide-oda forgó Jordan Rudess, John Myung továbbra is úgy játszik, mint akit leragasztottak, James LaBrie-nak meg színesebb lett a karja, de ezt leszámítva nála sincs változás: amikor kell, rutinosan átveszi a kormányrudat, ha pedig épp nincs dolga, nem erőlködik. Ezzel is ki tudok egyezni, bár nyilván kérdéseket vet fel, ha egy banda frontembere az este jelentős részét a színpadon kívül tölti a hosszas instru blokkok alatt. Ugyanakkor meg nem akarom elhallgatni: LaBrie esetében azért előfordul, hogy ha ott van, akkor meg – kis túlzással – azt kívánja az ember, bárcsak valahol máshol lenne inkább. Mint ebből is sejtheted, a hagyományosan a Dream Theater Achilles-sarkának számító frontember teljesítménye most is nagyon messze volt nemhogy a csúcskategóriástól, de még a jótól is. Szétvisszhangosítás és effekthegyek ide, gépről szóló plusz vokálsávok oda, meleg levegős erőlködést, kegyetlen mellééneklést, fülbántó óbégatást egyaránt bőven kaptunk. Mindegy, megszoktam, nem vártam mást, láttam már James barátunkat ennél rosszabb formában is, és a kollégák szerint most például meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, mint az utóbbi néhány magyar bulin. Még egy ok, hogy ne bánjam ezek kihagyását...

Ami a programot illeti, szerintem tévúton jár, aki megütközik rajta, ha egy régi és patinás banda 2022-ben tényleges lemezbemutató turnét kapcsol az aktuális lemezhez. Itt sem volt szó másról: a tízdalos műsorból négy nóta az A View From The Top Of The Worldről szólt, és igaz, hogy ezek összesen csaknem ötven percet tettek ki a programból, de a régi-új arányokat ezzel együtt is teljesen jól mérték be. Ha valamin, inkább azon lehet ilyenkor vitázni, milyen összeállításban kerüljenek be a setlistbe a tekintélyes, immáron több mint három évtizedesre nyúló életmű többi korszakai. Valójában maximálisan megértem a csapatot, hogy más hasonló alakulatokkal ellentétben nem ragadnak le az ősrégi alapklasszikusoknál. A válogatási szempontjaikat viszont kevésbé tudom mire vélni, mondjuk azt leszámítva, hogy a műsor inkább volt pörgős és súlyos, mintsem dallamos vagy leállós.

A maradékkal kapcsolatban... Szóval, nekem tényleg a szemem sem rebben, hogy az Awake lemez 6.00-ját leszámítva egy hang nem sok, annyi sem csendült fel a 20. században kiadott albumokról, viszont minimum meglepő, hogy az újat leszámítva a Mangini-éra anyagai közül is csak az A Dramatic Turn Of Events képviseltette magát egyetlen árva Bridges In The Sky-jal. Utóbbi mondjuk pont az újkor egyik sztenderdjévé érett az évek során, a Systematic Chaos The Ministry Of Lost Soulsát vagy a Six Degrees Of Inner Turbulence About To Crashét azonban azzal együtt sem nevezném feltétlenül nyilvánvaló választásnak, hogy a maguk idejében elég sokat nyomták őket. Nyilván fel tudok sorolni nem egy vagy kettő, hanem akár tíz-tíz nótát is mindhárom helyett, amiket szívesebben hallgattam volna, viszont a frankó vetítésekkel együtt így sem találtam unalmasnak a koncert egy percét sem. Ez pedig arra utal: a Dream Theater azért ma is tud valamit.

Tulajdonképpen egy számot éreztem soknak a buli kontextusában, az új album húszperces címadóját, de itt meg látványos volt a mellé társított képi világ a nagy hegycsúcsokkal. Maga a szám ugyanakkor szerintem maximum fele ilyen időkeretben lenne érdekes, szóval ide mondjuk el tudtam volna képzelni helyette egymás után, mit tudom én, a Scarredot és a Lines In The Sandet, ha már mindenáron gigászokban gondolkodunk. (A hasamra ütve írtam le azt a kettőt, ami először beugrott.) A ráadásként elővezetett The Count Of Tuscany viszont kifejezett telitalálat volt, de alapból is ezt tartom a Dream utolsó igazán nagy, tényleg az alapművekkel egy szinten mozgó dalóriásának, tehát aligha zárhatták volna stílusosabban a műsort nála, ha már ilyen modern korira vették a figurát. Utóbbi és a 6.00 mellett pedig egyértelműen a kiváló – és méltatlanul keveset emlegetett – Train Of Thought Endless Sacrifice-át élveztem leginkább. A legújabb számok közül az Awaken The Master tűnt a legmeggyőzőbbnek azokkal a bizonyos súlyos mélyekkel. És plusz pont jár nekik, hogy képesek voltak kihagyni a hosszadalmas egyéni hangszeres szólókat, mert egy csattogó-csikorgó-vinnyogó Rudess-orgia vagy egy cirkalmas dobbemutató szerintem bárki gyomrát megfeküdte volna egy ilyen sűrűségű műsorba szuszakolva. Petrucci mondjuk kivétel ez alól, őt ma is ámulattal figyelem mindig, játéka semmit sem veszített a fényéből.

Talán nem tűnök túl lelkesnek, de valójában az vagyok: bár a szuperlatívuszokat semmi sem indokolja, összességében ez egy élvezetes, szórakoztató koncert volt néhány, a Dream Theaterre jellemző, de teljesen adekvát vadhajtással. És úgy mondom ezt, hogy a 2003 utáni érából mindössze egy lemezüket kedvelem igazán. Jó volt látni őket, na.