Shock!

Amennyire vártam a svéd power csapatot, a Nocturnal Ritest, annyira szerencsétlenül sült el ez a “találkozás”. Egyrészt azért, mert a koncert napjáig nem sikerült hozzájutnom legújabb albumukhoz – másrészt maga az előadás minősége lohasztotta le minden jókedvemet.

A hajszálpontosan hétkor színpadra lépő társulat többnyire új nótákat nyomatott, legnagyobb bánatomra. Nem mondok újat azzal, hogy vadiúj dalokat élőben hallani először nem nagy élmény… Azonban a hangzás volt az, ami a koncert minőségére rányomta bélyegét. Hiába voltak a zenészek lelkesek és jókedvűek, a zavaros sound csaknem élvezhetetlenné tette az egész produkciót.

Kicsit többet vártam Jonnytól, aki öreg róka már és az albumokon feszt úgy nyomul, akár egy hangorkán, élőben ugyanis nem tudta ugyanazt a teljesítményt nyújtani. Főként a magas hangoknál küzdött, de az éneklés általános erőteljességével sem voltam elégedett. Azért a műsort záró Afterlife jólesett… A srácok koncert után kijöttek a közönség közé, szívesen beszélgettek és álltak lencsevég elé a vállalkozó kedvű rajongókkal. Közvetlenségükről sokan példát vehetnének. Nem tisztem a Brainstormról írni, de annyit azért megjegyzek: szerintem ők szóltak a legtisztességesebben, valamint a legmeggyőzőbben aznap este…

Pfleger Bea

A Nocturnal Rites koncertjéből szinte semmit sem láttam, mivel egészen addig a Brainstorm turnébuszban csücsültem, így a német ötös volt számomra az est első fellépője és fénypontja is egyben! Egyszerűen imádom, amit csinálnak, nagyon közel áll hozzám ez a fajta sötét, súlyos power metal. Egy hihetetlenül borzalmas intro (mint később megtudtam, ez Neil Diamond Beautiful Noise című csodálata volt) után minden különösebb cicoma nélkül léptek színpadra a fiúk. Zöldes fények világítanak, feketébe öltözött alakok a deszkákon és kezdődik a METAL! Elsőnek mindjárt a Shiva’s Tears képében, ami rögtön a banda legjobb oldalát világítja meg. Keleties ízek, szikár riffelés és hihetetlenül fogós refrén. Anno az ilyen távol-keleti hatások miatt szerettem meg a Brainstormot, egészen speciális ízt kölcsönöz ez a zenéjüknek. Kicsit meglepett a kezdés, mert arra számítottam, hogy az egész Trinity of Lust (ezen trilógia első része a Shiva) terítékre kerül majd a program középrészében. Sajnos ez nem így lett, be kellet érnem az első két résszel, a Soul Temptation nem fért be a szűkös időkeretbe. Sebaj, jó nótákban így sem volt hiány, másodikként érkezett a Metus Mortis nyitónótája, a Blind Suffering, ezt követte az új lemez Doorway to Survive-ja, amihez állítólag klip is készült. Újabb video, amit sehonnan sem lehet majd levadászni… remek!

Egyébként láthatólag nem sokan ismerték a Brainstorm zenéjét a teremben, de Andy B. Franck állat frontemberkedése, közvetlensége, és nem utolsó sorban a remek produkció hamar lelkes ovációt váltott ki a tömegből. A zenészek hátrahúzódva játszották, amit kellett, sűrűn headbangelve és állatul vokálozva (bár sajnos ez néha el-elveszett), a kommunikációt teljesen Andyre bízva. Eleget is tett ennek becsülettel, vigyorgott, rohangált, lejött a közönséghez, a lelkét is kitette a kegyeinkért. Csoda, hogy repült az idő?! Negyedikként vezették elő a Hollow Hideaway-t, majd egy három számos blokk következett az új lemezről, amit a trilógia második része, a Fornever nyitott. A misztikum visszatért még egy kis időre, de aztán átadta a helyét a Leadingnek, amit az album legismertebb és egyben egyik legjobb nótája követett, a klipes Highs Without Lows. A koncertet az Under Lights zúzdája zárta. Sajnálatomra a To the Head (új lemez) és a Maharaja Palace (Ambiguity), két nagy favoritom kimaradt, de Andy megígérte, hogy márciusban visszatérnek egy headliner turné keretében. Ígéret szép szó! Én ott leszek!

Kiss Gábor

Kilenckor elérkezett az Edguy ideje. Felvillantak a látványos színpadképet lilára festő fények és felrikkantott az üdvözlet: Ladies and gentlemen, welcome to the freak show! Aki ebből arra következtetett, hogy a program a Mysteriával kezdődik, az tévedett, ugyanis a srácok a Come down with Fire hangjaira ugrottak színpadra. És lásson csodát mindenki: a hangzás ugyanolyan szar volt, akár a Nocturnal esetében! De ami még elkeserítőbb: később sem javult. Egyszerűen érthetetlen számomra ez a szintű igénytelenség, oda nem figyelés, bénaság, szakemberi alkalmatlanság – nevezzük akárminek.

A zazás kavargás ellenére a fiúk lelkesen tették a maguk dolgát. Úgy tűnt, a soros Mysteria idején Tobiasnak még nem voltak igazán bemelegedve a hangszálai, de a későbbiek folyamán azért úgy-ahogy kinyomta magából a kinyomnivalókat. Csendben csodálkoztam, amiért tüstént a buli első részében elnyomták a Navigatort, ami nekem nagyon nem jön be az albumról – és koncerten sem került közelebb a szívemhez. Sokkal jobban sütött viszont a vidám, lendületes rock and roll, a Lavatory Love Machine, amely rendesen felrázta a közönség sorait is. Erre szükség is volt, mert kisvártatva következett Felix hosszas dobszólója, ami alighanem teljes érdektelenségbe fulladt volna, ha meg nem fűszerezik a Star Wars zenei témájával, amely hangulatos, robusztus aláfestést biztosított a tamjai és cinjei közt izzadó ütősnek.

E kis közjáték után a Fallen Angel visszatérített minket a sebes sodrású muzsikák világába. Kaptunk Vain Glory Operát, majd egy hosszabb intro után a fiúk belefogtak a Hellfire Club számomra námbör van nótájába: a The Piper Never Dies-ba. Ami egész jó is lehetett volna, ha. Igen, a hangzás… A buli végére is maradtak persze nagyágyúk. A King of Fools utáni ráadás során visszaemlékeztünk az Avantasia-korszakra, majd felcsendültek a Tears of the Mandrake király dallamai is, végezetül pedig az Out of Controlt hallottam. (Ha volt netán ráadása a ráadásnak, hát én már úton voltam a villamosmegálló felé…)

Összegzés, avagy: problémáim. A buli nagyon jó is lehetett volna. De sajna nem volt, mert kissé elcseszték. Részben a technikus szakik. Részben viszont Tobias barátunk. Hogy mi nem tetszett? Egyszerű: túl sok duma, fölösleges habverés, időhúzás. Közönségnyúzás énekeltetés címén, a végtelenségig. A sok üresjárat helyett nyugodtan elnyomhattak volna még két nótát. Ami azonban ennél is nagyobb gáz – és sajnos egyenesen visszatetsző -, az Tobias színpadi megnyilvánulásainak sora. Miért kell más bandákat cikizni? Lehet, hogy elsőre rém szórakoztató, ha a Manowart karikírozza, de másodszorra már nem biztos, hogy az. Azt a hangos füttykoncertet, amit pedig a Nightwish paródiáért kapott, nagyon megérdemelte. Miért kell hibrid hangon ugrálva az Over the Hills-t sipákolnia? Ezzel vajon mi a célja? Úgy vélem, Tobias Sammet magánvéleménye más csapatokról nem tartozik a színpadra, egy koncert kellős közepébe. Ha viszont ezzel a puszta szórakoztatás lett volna a célja, hát az sem jött be. Azt hiszem, szeretett kis Sebaj Tóbiásunk felnőhetne már egy kicsit.

Pfleger Bea