Shock!

Számos inkarnációját volt szerencsém látni az évek során a Fekete Zajnak, és ahogy az a Negative Art (és körei) által gründolt rendezvények sajátja, ezek mind tartalmas, értő szándékkal életre hívott események voltak. Nem volt ez másként akkor sem, amikor olyan neves brigádok keltek útra a Mátrából érkező hívó szóra, mint a Woven Hand vagy az Ulver, de éppúgy igaz ez a sástói rendezvény romjain, jóval szerényebb keretek között, színtiszta lelkesedésből évente összehozott Osztálytalálkozókra is. Ezt az idei télre, tehát kivételesen eleve tető alá szervezett monstre bulit pedig a fentieken túl már csak méreténél és merítésénél fogva sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hiszen nem mindennap történik meg, hogy a Dürer négy színpadán egyszerre zajlik az élet, és tényleg csak az nem tud egy kedvére való előadásba belebotlani, aki ott sem volt. Márpedig mi ott voltunk, ha nem is mindig, és nem is mindenhol.

Szóval a kínálat óriási volt, így a hozzám hasonló kocarokkerek, akik szeretik a koncerteket teljes terjedelmükben, ráadásul viszonylagos kényelemben élvezni, döntési helyzetbe kerültek. Jómagam egy rég húzódó adósságom törlesztéseképpen a Pálinkás „istenháta" Tamás vezette TEJ átszerelésének közepén érkeztem meg a középső terembe, ahonnan aztán nem is volt különösebb okom kimozdulni a későbbiekben sem. Utóbbi mindenekelőtt a vitathatatlan érdekességi faktornak volt betudható, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értek így is Súlyos Zenei Élmények. Itt voltak mindjárt a tejes srácok, akik nem titkolják, hogy szemenszedett popzenében utaznak, és a mörcsük is kimerül a fehér sportzokniban, és akik ráadásul egy olyan görcsmentes, szórakoztató, mégis profi és alázatos bulikát toltak az orrunk alá, hogy legszívesebben mind az ötven ujjukat megnyaltuk volna utána.

Töredelmesen bevallom, az az eklektika és hangvétel, ami a magára oly' sokat váratott idei, debütáló tejlemezen megtapasztalható, nekem zömmel soknak bizonyult, és mint olyat, a mai napig nem dolgozta fel a szervezetem. Tudható ugyanakkor, hogy az ott rögzült dalok egy hosszú időszak termékei, és már csak ezért sem várható el a tökéletes kohézió, másrészről pedig ez élőben tényleg a világon semmilyen átállást nem követel meg a rendszerben, az újkori tagság által feszesre húzott sound mindegyik nótát kívánatossá teszi. A részletekbe különösebb értelme nincs is belemenni, egyetlen, lendületes partyblokk volt az egész fellépés, amit az ars poeticai magasságokba emelkedett szövegű Holalé! is a maga módján koronázott meg. Ebben a felhabosított univerzumban pedig szégyentelen élvezettel lubickol minden frontemberek gyöngye, akit külön öröm végre boldognak látni.

A TEJ jókedvű elfogyasztása után azt gondoltam, itt és most lesz az a talán soha vissza nem térő alkalom, hogy életem első VHK-koncertélményét abszolválhassam, de a nagyteremben a roppant nehezen értelmezhető hangzással és kinézettel borzongató goth'n'roll The Last Days Of Jesus sehogy sem akart lekeveredni a deszkákról, így a felszabadult időben a Reason és a Zivatar fellépéseit volt módom megtekinteni. Odaát – mire Grandpierre Attiláék végre tényleg megdöngették a sámándobokat – aztán a papírformának megfelelően összejött a teltház, így a visszasompolygás lehetetlennek bizonyult, én pedig nem is bántam ezt olyan nagyon. Még akkor sem, ha az utóbb említett zenekarok különösebben nem tették próbára az ingerküszöbömet. Mindketten hozták azt a kiállást és megszólalást, amit saját műfajuk megkövetel, és ezzel persze a világon semmi baj nincs, de ez az este számomra inkább másról szólt.

Nem mondom, hogy ennek a másvalaminek éppen Chris Imler képében kellett érkeznie, de ha már egyszer létrejött ez a nem várt találkozás, nem álltam ellen, és a középső terem headlinere (?) már a beállás alatt fényesen bizonyította, hogy odabent történés van készülőben. Egészen nyilvánvaló, hogy ezt a főhős nevével fémjelzett egyszemélyes projektet csakis egy olyan, minden ésszerű határt elmosó retrohullám dobhatta át a fősodorba, mint ami manapság hódít el újabb és újabb területeket. Bár korábban egy morzsányi információ nem volt a birtokomban Herr Imlerről, nemsokára vakon letettem volna a garast, hogy az alternatív elektropop színtér egyik csiszolatlan gyémántjáról lehet csak szó, oly' mértékben volt megdöbbentő a szépkorúság lefelé ívelő életszakaszában leledző berlini művész, ismertebb szerepében a Die Türen dobosának szólóelőadása. Komolyan, ekkora lendület láttán olykor még nevetni is elfelejtettem.

Zeneileg volt itt minden, mint egy koncepció nélkül rave buliban, a kraftwerki szinten minimalista elektrótól a basszusfüggő Prodigy megidézéséig, és mivel ezek a dallamok eleve programozott módon, (merev)lemezről szólaltak meg, önmagában ez és az utánozhatatlan fizimiska el is adta az egyre növekvő érdeklődők számára a koncertet. Keith Flintbe oltott Uhrin Benedeket idéző sármjával hódító hősünk mindehhez némi ütőhangszeres segédletet csapott hozzá, és már kész is volt a produkció, ami elől mellbevágó amatőrsége ellenére sem lehetett szabadulni. Idővel egészen valószínűtlenné vált a kontraszt az alant önfeledten szeletelők és a színpadon olykor a saját cipőjével hadonászó MC között, akinek hangja ugyan nem sok volt, de ha nem akartál ekképpen szőrszálat hasogatni, egészen remekül elszórakoztál rajta. Az már tényleg a hab volt a tortán, ahogy az obligát vastaps és visszahívás után hősünk, szerszámait egy echte szupermarketes bevásárlószatyorba pakolva, búcsút vett a döbbent publikumtól.

Különösebb átszerelésre nem volt szükség ezek után, mi pedig nem is mozdultunk az állásainkból, hiszen a Perihelion fellépése kapcsán némi meglepetést is belengettek, amit a folyosókon ólálkodó Kátai Tamás jelenléte igazolt híven. Máskülönben ez is csak egy újabb koncert volt a sorban az égbe törő tervekkel, nagy tempóban robogó debreceni négyestől, az élvezeti értéken is csak a fájdalomküszöböt súroló necro-hangzás ronthatott, és hát igaz, ami igaz, utóbbi sajnos meg is tette a maga hatását. Vasvári Gyula és csapata immár saját jogán (tehát a Neokhrome-érát nem számítva) is három teljes értékű nagylemezről és két EP-ről válogathat, ami egy fesztiválprogram összeállításakor nyilván fejvakarásra késztető feladat, de ahogy itt is bebizonyosodott, nem is lehetetlen. Eleve kezdettől fogva egy világos koncepció mentén halad előre a Perihelion szekere, rövid, de roppant produktív pályafutásuk minden pillanata büszkén vállalható.

Egy, a Facebookon megszellőztetett próbatermi videóból már lehetett tudni, hogy az egyik legnagyszerűbb Thy Catafalque-dal, a Gyula által felénekelt Vonatút az éjszakában lesz a csavar a történetben, amelynek első versszakát személyesen Tamás szavalta el odafent, aztán amilyen észrevétlenül érkezett, úgy távozott is, és a zenekar már nélküle dörögte bele az éjszakába a Meta album gyöngyszemét. A maga kolosszális puritánságában ez a nóta volt talán a leginkább felismerhetően megszólaló a teljes szettben, amiért mindenképpen kár. Ahogy ezért is, hogy ezután már – a csúszás okán – a ráadás sem valósulhatott meg, ha lett volna egyáltalán, és nem csak én képzeltem oda a szándékot. A magam részéről így hát ezzel a nem mindennapi élménnyel a zsebemben vettem a kalapom, és köszöntem el erre az évre a Fekete Zajtól, amely újfent bizonyította, hogy amit itt kapsz, azt nem kaphatod meg máshol.

Fotó: Bodnár Dávid