Igazán meghirdetve sehol sem láttam ezt a bulit, szinte véletlenül bukkantam rá valami netes programajánlóban. Pedig mennyire szerettem volna már élőben is látni a nyolc őrült színesbőrűből álló Los Angeles-i Fishbone zenekart – még ha több évtizedes pályafutásuk nagy részét nem is ismerem igazán. Sajnos az általuk kreált szinte leírhatatlan stíluskavalkád lemezen igen fárasztó dolognak tud bizonyulni. Élőben viszont mindez kiegészül a látvánnyal, és úgy már abszolút hengerel a show!
Már a hajó előtt sikerült összefutni a furcsa szerelésben (valami bajor hózentróglis gatya volt a fő elem) közlekedő, mazsorettpálcákkal hadonászó Angelo Moore énekessel, aki pár perc erejéig nagyon készségesen elbeszélgetett kis csapatunkkal, többek között az engem személy szerint réges-régen foglalkoztató kérdésre is választ adva: Mi volt előbb, a banda, avagy a pólómárka? (Angelo: „Azok az anyaszomorítók ellopták a logónkat! De egy nap úgyis elpereljük az összes pénzüket!” – szóval értitek.)
A fedélzetről nyíló kilátás és a vodkakóla élvezete után a hajó gyomrában indult az este muzikális része: Előzenekarként a hazai Fish! lépett a deszkákra, és nagyon jó választásnak tűntek! Első lemezük nemrégiben jelent meg First Of Many címmel, és így persze főként erről halhattunk dalokat – igen erőteljes, lendületes funk-rockot, néha egyéb stílusokkal is megtűzdelve. A lazán játszó bőgős srác néha szinte spárgában nyomta témáit, az örökmozgó énekes pedig még a színpadról is lepattant a hangulat fokozása érdekében. Nagyon frankó csapat, tessék megnézni őket, ha eddig kimaradt!
Ami ezután következett, azt meg sem kísérlem részletesen leírni. Szerintem elég, ha a Fishbone stílusát definiálni próbálom: funk-punk-rock-jazz-ska-metal-reggae-rap-thrash-swing. És biztos kihagytam egy rakás stílusjelzőt, ami a féktelen buli alatt megfordult a fejemben. Ekkora organikus káoszt ritkán lát az ember – de az egészben végig volt valami vezérfonál, de tényleg nehéz volt végig lekövetni, hogy épp mi történik. Az egyik pillanatban még zúzós gitáralapokra érkezett a kórusban elkiabált refrén, melyre szépen felelgettek a fúvósok, aztán jött egy jazzes bőgőfutam felütésre pattogó ska-ritmusú gitárral, a dob viszont géppuskaként darabolt tovább. Pislogtam egyet, és már klasszikus ihletettségű zongorahangok következtek, és Angelo angyalhangon kornyikált. Uff. Őrültség tekintetében csak a Primus veheti fel velük a versenyt.
A hangszerek a következők voltak: dob, bőgő, szinti, két gitár (Rocky George, ex-Suicidal Tendencies is itt nyomul pár éve), fúvósok (harsona, trombita és szaxofon is volt, ha jól láttam), általában 2-3 ének, Angelo pedig a világ egyik legszokatlanabb zenecsiholó szerszámát hozta magával egy állványra szerelt bőröndben: egy theremint. Ez az a furán süvítő-huhogó hangot adó szerszám, ami egy függőleges és vízszintes antennából áll, és köztük hadonászva lehet belőle korai sci-fi filmek effektjeihez hasonlatos hanghatásokat kicsiholni. Az örökifjú frontember hihetetlen módon alkalmazta ezt a rockzenében teljesen szokatlan dolgot: éneklés közben kezeivel varázslótanonchoz illő mozdulatokkal szurkált ide-oda a theremin környékén, néha szinte karate-gyakorlatnak beillő mozdulatsorral scratch-szerű zajokat is produkálva.
A Fishbone különböző korszakaiból összeálló műsor nótái igen széles skálán mozogtak, a legnagyobb beindulás persze az olyan klipes dalokra volt, mint a bulizós Party At Ground Zero, a lökött Alcoholic, a kántálós Ma And Pa és Freddie’s Dead után már nagyon vártam kedvenc Fishbone dalomat, a keménykötésű Servitude-ot. De kihagyták! Emellett még egy dolog zavart: a király, méteres átmérőjű frizurát viselő Rocky George gitárja lehetett volna kicsit dominánsabb. Viszont Angelo, mint jelenség, mindenért kárpótolt. A fickóról lerí, hogy az élete a zene, és a pórusain át is jókedvet és szeretetet sugároz a közönség felé, közben a csapat minden rezdülésére figyelve. Zseniális arcokból áll a Fishbone – elég csak az ujjal és pengetővel felválta játszó, vaddisznómélyen búgó hangszerét kb. térdénél tartó bőgős Norwood Fishert és minden stílusban otthonosan mozgó, élvezetesen és ízesen doboló kollégáját, John Stewardot megemlíteni, akik a pattogós alapokat szolgáltatták. A legviccesebb momentum talán az volt, amikor a szintis figura elkapva Angelo mikrofonját Shaggy-imitációba kezdve köpte a szöveget.
A közönség összetétele szintén érdekes dolog volt: progrocker progmatos, idős hippifazon, elmélyedt jazzer, plázacica és vérmetalos egymás hegyén-hátán. És bár sokaknak túl intenzív kavarás volt a koncert (igencsak lecsökkent a közönség a buli végére), de aki nyitott szemmel és füllel érkezett, különleges élményt vihetett haza. (Meg számos CD-t, pólót és bazinagy plakátot is – utóbbi ingyen volt). Egy szó mint száz: A Fishbone egy külön világ. Kicsit olyan, mint a Galaxis Útikalauz könyvsorozat: ne keresd a rációt, mert nincs benne. És azért jó.
