Shock!

A két és fél évvel ezelőtti, fergeteges Ghost-buli kapcsán azt jövendöltem, hogy Tobias Forge a következő lemezzel fog visszavonhatatlanul arénákat megtöltő sztárrá válni. Ez be is jött, az Impera letarolta listákat Amerikától Ausztráliáig, január óta iszonyatos teltházak előtt zajlik a turné tőlünk nyugatabbra. Nagy lelkesedésemben azt is képes voltam leírni, hogy mire idáig jutunk, már nem lesz nekik túl méretes a Budapest Sportaréna, pedig tudhattam volna, hogy az ilyesmi kijelentésekkel a speciális honi viszonyok között azért érdemes vigyázni: a közönségmágnes új lemez nálunk egyelőre nem tudott akkora előrelépést produkálni, mint a Prequelle, dekára ugyanannyian lehettünk, mint '19 decemberében, a hangulatra azonban nem lehetett panasz, ahogy a koncertre sem. (D.Gy.)

Az Uncle Acid & The Deadbeatset még 2013-ban láttam a Black Sabbath előtt, és akkor nem különösebben nyűgöztek le magukba fordult, statikus előadásmódjukkal. A cambridge-i bandában azóta mindenki lecserélődött a főnök Kevin R. Starrs, azaz Uncle Acid körül, és jó hír, hogy – ezzel összefüggésben vagy sem, de – sokat is fejlődtek élőben. A szembe lógatott hajak persze megmaradtak, de kis túlzással már az első dal során többet mozogtak, mint akkor, Prágában az egész koncertjük alatt: most sem beszéltek ugyan sokat, de nem éreztem úgy, mintha a közönségről tudomást sem véve, kizárólag saját örömükre zajonganának a garázsban. Maga a műsor is meggyőzőbbnek tűnt, így aztán kissé meglepődtem, amikor utánakerestem, hogy a hétdalos szettből négy szám már akkor is elhangzott. Mindössze két lemezük jött ki azóta, így azért nem annyira meglepő a dolog, viszont a markáns csúcspontok az újabb szerzemények közül kerültek ki, tehát nem csoda, hogy mélyebb benyomást tettek rám. A záró Melody Lane különösen nagyot ütött, itt már szó szerint az az érzés kerített hatalmába, hogy akármeddig el tudnám hallgatni a nóta végkifejletében teljes transzba pörgött, vadul szólózó Uncle Acidet. Bár összességében tetszenek a lemezeik, ezeket hallgatva továbbra sem érzem olyan kivételesnek a bandát, mint amekkora hype övezte őket az első két anyaguk idején, viszont az itt látottak alapján egy klubbulijukra most már simán lemennék, garantáltan hatalmasat ütne. Tetszettek, kellemes meglepetés volt. (D.Á.)

A világ nem változik: minél sikeresebbé válik valaki, az emberek annál inkább szükségét érzik, hogy jó nagyot rúgjanak bele. Döbbenetes, hogy még az olyan mértékadó szakmai magazinok kommentszekcióiban is mennyi gyűlölködő megnyilvánulást kap a nyakába Tobias Forge és a Ghost, mint a Guitar World, holott csupán annyi a bűne, hogy ismét letett az asztalra egy méregerős lemezt, ami nem mellékesen már most korszakos jelentőségű. Miről is van szó? Forge az Imperával írd és mondd egymaga tárta ki a mainstream harminc szűk esztendeje zárva lévő kapuját az arénarock számára. És itt a pont a mondat végén, mert a nyilvánvaló és ezt alátámasztó számadatokkal tényleg nem érdemes vitába szállni. Mindezt pedig azért találom meseszépnek, mert Forge abszolút a '70-es, '80-as évek legszentebb szabályai és értékrendje szerint érte el ezt az eredményt. Hogy milyen mértékben és mennyi időre lesz képes visszaemelni a műfajt az őt megillető helyre, nos, az még a jövő zenéje, ahogy azt sem tudni még, hogy a Ghost az első vagy az egyetlen fecske, mindazonáltal a saját tinédzser gyerekeimen gyönyörűen le tudom mérni, milyen felbecsülhetetlen értékű munkát végez Tobias: amikor azt látom, hogy az utódaimat teljesen beszippantotta a Ghost-jelenség, és március 11. óta gyakorlatilag megállás nélkül a szövegkönyvet bújva forgatják az Imperát elejétől a végéig, ami már most ugyanazt jelenti számukra, amit nekem a Scorpions, a Bon Jovi, a Def Leppard és a KISS jeletett, nos, akkor azt érzem, talán mégis megmarad az utókornak a klasszikrock. Addig legalábbis biztosan, amíg lesznek ilyen elhivatott arcok a bizniszben, mint Tobias, aki évekig kitartó útravalót és élményt képes adni minden egyes koncertjével.

Mert nem volt ez másképp ezúttal sem. Habár a két héttel ezelőtti telefonos interjúnk egy roppant fáradt frontembert mutatott, aki valószínűleg azóta sem lett kipihentebb, a európai kör utolsó felvonásaként elérkezett pesti bulin ebből semmit nem lehetett érezni. Tobias határtalan profizmussal és végtelennek tűnő energiával vezényelte le ezt a bő száz percet, ami még a legutóbbinál is nagyobb szabású előadás volt tőle. Egyébként több síkon is párhuzamot lehetett vonni a mostani és a '19-es buli között, hiszen ugyanazt a háttérvásznat használták, kábé ugyanúgy komponálták meg a show-elemeket, továbbá a műsor íve sem különbözött nagyon, még a sorrendiséget tekintve sem. Viszont a kicsit kiszámítható jelleg ellenére is jött a menetrendszerű libabőrözés és adrenalin-áramlás a koncert olyan csúcspontjainál, mint amilyen az ezredszerre is hanyattvágós Year Zero, a pénz- és konfettiesővel dúsított Mummy Dust, az őrületes gegre épített, szaxofonszólóval megspékelt, überzseniális instrumentális Miasma, vagy a ráadásban az elmaradhatatlan Dance Macabre / Square Hammer kettős volt.

Az új albumról négy dal fért be a műsorba, és ahogy azt sejteni is lehetett, mind iszonyat jól működött. A kezdő Kaisarion rendesen felpaprikázta a közönséget, az isten is koncertnyitánynak teremtette, míg az ABBA-ízű Spillways egyenesen a '80-as évek elejére repített vissza, egyben megerősítve, hogy az év legnagyobb dala, jöhet bármi. A Call Me Little Sunshine sem szólt kisebbet, a Hunter's Moonnal viszont nem volt szerencsénk az enyhén szólva botladozó hangzás miatt. Habár régóta tisztában vagyok vele, hogy az Aréna az oldalra fordított színpados konfigurációval mit (nem) tud az ülőhelyeken, ilyesmit még soha nem tapasztaltam itt azelőtt: az első harmad olyan éktelen lármát produkált odafent a legdrágább helyen, hogy a gyerekeim a kezüket a fülükre tapasztva néztek rám kérdőn, hogy mégis mi történik?! A Kaisarion és a Rats percein még átlendített az eufória, de a From The Pinnacle To The Pit és a Faith közötti fél óra konkrétan büntetés volt a megmagyarázhatatlanul sok magas frekvencia miatt. Ádámék szerint lent sem volt valami perfekt a helyzet ebben az időszakban, ami sovány vigasz, egyvalami azonban biztos: ez volt az utolsó Ghost-koncertünk ülve.

Még szerencse, hogy Forge és nyolctagú kísérőzenekara olyan látványt nyújtott, ami azért idővel el tudta terelni a figyelmet erről a negatívumról. A frontember négyszer öltözött át (a Year Zero alatt egészen lenyűgöző kosztümöt villantott), a gitárosok (már tudjuk: az egykor a Sisters Of Mercyt megjárt Chris Catalyst és fehér Stratocasterrel a katatoniás Per Eriksson) hozták a szokásos csipkelődős bohóckodást, persze megint volt Tavaszi szél vizet áraszt is, naná, de a vokalistákról és a billentyűs lányokról is csak felsőfokban lehet szólni.

A végén még eljátszották az Enter Sandmant, amivel jótékony célokat szolgálnak és emiatt le a kalappal, így viszont ezúttal is csak egy-egy korai téma csendülhetett fel, a Year Zero mellett a Ritual volt a másik. Legközelebb jó lenne már újra hallani mondjuk a Body And Bloodot vagy a Zombie Queent... És persze az Impera többi gyöngyszemét, mert egy Griftwood vagy egy Watcher In The Sky is brutálisat ütne, a Respite On The Spitalfieldsről nem is beszélve. (Ha a hangmérnökök is úgy akarnák, persze.) Nyilvánvalóan a telhetetlenség beszél belőlem, de egészen biztosan nem vagyok ezzel egyedül: jöjjenek vissza már jövőre, és végre adjanak ki egy DVD-t erről a turnéról! (D.Gy.)