Shock!

Aki jelen volt 2015-ben, a Barba Negrában a Ghost első budapesti fellépésén, és eljött tegnap az Arénába is, valószínűleg ugyanazt tapasztalta, amit én: a két buli volumenében több dimenziónyi eltérés mutatkozott. Tudom, sokan bánják, hogy Tobias Forge végérvényesen a középutas mainstream rockbandák közé kormányozta kreálmányát, nekik azonban el kell fogadniuk, hogy a Ghost ennél már nem lesz kisebb, nagyobb viszont minden bizonnyal, és ez így helyes. Legyünk őszinték: ez a roppant okosan kiagyalt koncepció eleve széles közönségsikerre volt ítélve, és ha megnézzük a csapat lemezeinek fejlődési ívét, rögvest nyilvánvalóvá válik, hogy nem érdemtelenül jutottak el idáig. Amúgy meg: tetszik, nem teszik, igenis szükség van a látványos imázzsal kiálló, megaszínpadon szaladgáló, imádnivaló rocksztár-fazonokra, akikért a tinik és az ötvenesek ugyanúgy megőrülhetnek. (D. Gy.)

Jó, hogy a Tribulation megcsípte ezt a turnét. A svédeket még napjainkban is szokás ledeathmetalozni, de zenéjük a máig érezhető gyökerek ellenére jóval sokszínűbb ennél, és akár a dallamosabb zenékre hangolt fülek számára is érdekes lehet. Arról nem is beszélve, hogy a banda kiállása aztán minden, csak nem death metalos. Ebben a tekintetben érdekes a helyzet, mert kinézet, mozgás, attitűd tekintetében amolyan bizarr átmenetet képeznek egy halálmadár goth rock formáció meg egy szégyentelen arénaglam-alakulat között. Fogalmam sincs, hogyan jöhetett le a banda ezen az estén egy olyannak, aki még sosem hallotta őket, de szerintem simán voltak olyan jók, hogy sokan rájuk keressenek ma a neten.

Persze mondhatjuk, hogy a Tribulation death, black és heavy metalt hard és dark rockkal, new wave-esen éteri, lebegős gitártémákkal és ki tudja még, mi minden mással ötvöző muzsikája intimebb közegben kel igazán életre, de nekem így sem támadt hiányérzetem a Nightbound, a Melancholia, a The Lament vagy a Strange Gateways Beckon hallatán. Ünnepélyes háttérvásznukkal, túlvilági zöld fényeikkel és füstölőikkel is nagyban segítették, hogy bárki ráakadhasson a hullámhosszukra. Szerencsére marha jól is szóltak.

A csapat leglátványosabb fazonja természetesen a különleges, lebernyegszerű outfitben nyomuló Jonathan Hultén, aki sajátosan szökellő-kígyózó mozgásával, az egész színpadot belakó egyéniségével helyből el is lopta a show-t. A csávó messziről is láthatóan transzban gitározta végig a rövid műsort, és mindig jó látni, ha valaki ennyire éli a zenét. De azért kivette a részét az akcióból Adam Zaars és Johannes Andersson is. Sajnos elég ritka manapság az olyan zenekar, ahol valódi egyéniségeket láthatunk a deszkákon, de a Tribulation ilyen. Persze van még mit tanulniuk a rocksztár-fogásokról – Oscar Leander például most még szó szerint az összes Tommy Lee-féle dobverő-hajigálást elcseszte –, de semmi sem sietteti őket. A közönség egyébként feltűnően jól reagált a négyesfogatra, láthatóan elég sokan képben is voltak velük kapcsolatban, aminek szintén örültem, mert megérdemlik. Mindenki jegyezze meg az utóbbi évek egyik legegyénibb hangvételű metalcsapatának nevét, sokat fogunk még találkozni velük a következő években. Már persze ha nem szúrják el, és nem vágja őket haza valami vis maior sem. Nem mondom, hogy ők is akkorára nőnek majd, mint a Ghost, ahhoz azért túl borult és underground ez az egész, de egy Opeth-szintű státusz simán benne lehet a pakliban náluk is.

Érdekes választás két kimondottan imázsos banda közé beékelni egy harmadikat, amelyben nem kisminkelt temetőbogarak meg maszkos képregényfigurák játszanak, hanem olyan arcok, akik mintha csak véletlenül keveredtek volna fel a színpadra. Az All Them Witchest ránézésre az artmozi kávézójából ismerős, lenyalt hajú csóka hozta össze az irodaházi ebédszünetben minden nap látott rendszergazda sráccal meg Gézával a szomszéd lépcsőházból, aki még mindig az anyjával lakik, és sokszor már délben részeg. Viszont a nem túl meggyőző kiállás ellenére a trió – azelőtt volt billentyűsük is, de tavaly távozott – tekintélyt parancsoló megszólalással robbant a deszkákra, és ebben a puritán leosztásban, egyetlen gitárral is úgy dörrentek meg, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Ezt leszámítva ugyanakkor nem nyűgöztek le különösebben.

A dömpingben elkerültük egymást a csapattal, előzetesen mindössze pár számot hallgattam meg tőlük a koncerthez közeledve. Élőben ugyanaz a benyomásom támadt róluk, mint ezek alapján: akadnak jól elkapott riffjeik, szépen elcsípett hangulataik, de hosszabb távon nem túl izgalmasak. Nagyjából negyed óra után már eléggé egybefolytak az egyformán porszívóhangzású, hol a Sabbathot, hol a Kyusst, hol más stoner/doom-nagyságokat megidéző témák, főleg ezzel a magába forduló előadásmóddal. Egy klubban oké lehet az ilyesmi (bár ott sem ideális, és nem is áll egyformán jól mindenkinek), ekkora helyen viszont már egyszerűen muszáj lenne együtt lélegezni a közönséggel. Ben McLeod gitáros ugyan pörgött és zúzott, de ordított róla, hogy teljesen elvan a fejében (szerintem kábé egyszer sem pillantott ki a nézőkre), és Charles Michael Parks Jr. basszer/énekes is meglehetősen félszegen kommunikált a megjelentekkel. Robby Staebler dobolása meg mindenütt jelen van a zenéjükben, csak éppen a csávó távolról sem Brant Bjork vagy Des Kensel ligája, és akkor még finoman fogalmaztam. Bírom az ilyen hasisfelhőben fogant, jammelős muzsikákat, az All Them Witches nem is rossz ebben, de minden szempontból az tűnt volna ideálisnak, ha helyet cserélnek a Tribulationnel. A közönség egyébként őket is jól fogadta.

(D.Á.)

Mi magunk vagyunk az élő példák arra, hogy a Ghost ma már bárkit megszólítani képes, önálló életre kelt jelenség a színpadon, és jól prosperáló brand a függöny mögött: 12 éves ikerlányaim már fanként érkeztek, és legalább annyira élvezték a bulit, mint a metalért amúgy nem, Forgéért viszont nagyon lelkesedő feleségem, aki még egy fordított keresztes láncot is vett magának. Családi szórakozás okkult mázzal leöntött populáris zenére – igen, ez a Ghost ma. Na és? Oké, Tobias Forge sosem lesz akkora gigasztár, mint a barátai az M betűs zenekarban, de ennek leginkább az a kor az oka, amiben élünk. Húsz évvel ezelőtt lemezmilliomos ikon válhatott volna belőle, de szerintem így sem panaszkodik, mert amit ma ki lehet hozni ebből a vállalkozásból, azt maximálisan ki is hozza.

Ráadásul olyan szerencsénk van, hogy a Ghost a szemünk előtt válik a hard rock és a metal kereteit kinövő, univerzális és nagyformátumú előadóvá, a két koncerten ezt testközelből tapasztalhattuk meg. Érdekes adalék annak alátámasztására, hogy egyetlen lemezzel mennyit szélesedett Forge tábora: míg négy éve nyolcszázan voltunk, addig most mintegy háromezer-ötszázan jöttek el. Nem kell nagy ész és jóstehetség annak megállapítására, hogy a banda a következő lemezzel végérvényesen belép majd a sportcsarnokokat megtöltő sztárcsapatok közé, és akkor már tényleg nem lesz nekik nagy az Aréna. (Az legyen Budapest szégyene, hogy évtizedek óta nincs a városban 4-5 ezres koncertek megrendezésére alkalmas, megfelelő létesítmény...)

A buli egyébként pont olyan volt, mint amire számítani lehetett: végtelenül professzionális és tökéletesen kiszámított, teátrális showműsort láttunk, annak minden sallangjával együtt. A produkció nagyszabású mivoltát kiválóan érzékeltette a hatalmas színpad, amely úgy festett, mintha a '70-es évek tévés revűműsorainak lépcsős dizájnja karambolozott volna végzetesen a középkor gótikus székesegyházainak jellemzőivel a tervező rajzasztalán, ugyanakkor pont ezért volt ugyanolyan önironikusan kikacsintó, mint maga Forge. A hét fő alkotta kísérőzenekar úgyis kényelmesen elfért a legalább 30 méter széles építményen, hogy a deszkák javát az énekes uralta. Tobias végig lubickolt a szerepében, néha kicsit túl is tolta a szándékosan tört angolsággal elővezetett monológokat és a színpadiasságot, de ki bánta, amikor óriási formában énekelt, és párját ritkító karizmáról, illetve frontemberi adottságokról tett tanúbizonyságot?

Baromi látványos volt az egész show a szaxofonozó Papa Nihillel, a fáradhatatlan ördögökként nyomuló gitárosokkal, a két billentyűs csajjal meg a tonnányi geggel. És mindehhez olyan szetlista társult, ami aztán tényleg minden igényt kielégített: hülyére játszották a Meliorát és a Prequelle-t, és még a korai cuccokról is szemezgettek: volt Zombie Queen, Ritual, Satan Prayer, meg eszelős pirotechnikával kísért Year Zero. Nem maradt el a két új nóta sem a friss EP-ről, a Mary On A Cross még az első blokkban csendült fel, a Kiss The Go-Goat pedig a letaglózó zárásban, ahol a fejünket letépő Mummy Dust, a konfettiesővel dúsított, diszkós Dance Macabre és végül a Popestar EP-s Square Hammer kapott helyet. Annyira magával ragadó volt a koncert, hogy még a bosszantó hangzásbeli aránytalanságokon (az elején tragikusan sok volt a fülsértő magas tartomány) is át lehetett lendülni.

Nem az év koncertje volt, hanem az elmúlt évek legjobbja. Erről a turnéról vétek lenne nem kiadni egy koncert-DVD-t!

(D.Gy.)