Shock!

Ugyan a Barba Negrában fokozott biztonsági ellenőrzést ígértek a párizsi terrortámadások után, mindez végül annyiban merült ki, hogy a megszokottnál több marcona kinézetű, de amúgy roppant udvarias kidobó állt a bejáratnál. Kilométereken át kígyózó sorokat és akkurátus, mindenre kiterjedő átvizsgálást én személy szerint nem tapasztaltam. Nem tudom, mindez annak tudható-e be, hogy a Ghost első magyarországi jelenésén végül finoman szólva sem hágtak egymás nyakára az emberek, vagy csak a szokásos első fellángolás utáni, jellegzetes magyar beleszarásról van szó, de a lényeg úgyis az, hogy a buli szerencsére mindenféle zavaró tényező nélkül ment le. És aki eljött megnézni az utóbbi évek egyik legmegosztóbb, legnagyobb médiafigyelmet kapott rockzenekarát, az vélhetően remekül is érezte magát.

A svéd Dead Soul az Anders Fridén-féle Razzia Notes kiadó felfedezettje, nyilván ennek és a Century Mediának köszönhetik ezt a turnét, de ettől még nem ájultam el tőlük. A dob nélkül, énekes – szintis/gitáros – szintis/gitáros felállásban, a hangszerek pontos leosztását az adott dal által megkívánt konstellációkban váltogató trió amolyan modernebbre szabott dark rockot nyomat, de az igazán emlékezetes, megjegyezhető daloknak híján voltak. Fields Of The Nephilimet biztosan rengeteget hallgattak, még a néhol befigyelő poros western-feeling is ezt a párhuzamot erősítette, de a számok ereje nyilván meg sem közelítette az efféle nagyságokét. Nézni sem bizonyult őket különösebben izgalmasnak, és ugyan kaptak tapsot szépen, meglepne, ha a következő évek a Dead Soulról szólnának a színtéren.

A Ghostnak ugyanerre már sokkal több esélye van, a nemzetközi rockmédia hírfolyamában évek óta főszerepet játszanak az istentelen svédek, és a friss Meliora lemez is az amerikai Top 10-ben nyitott, ami egyértelműen a népszerűség új szintjét mutatja. Ugyanakkor szembetűnő volt, hogy Magyarország megint milyen lassan mozdult rá valamire: noha tippelni nem mertem volna előre, hányan jönnek majd össze a bulira, a Barba Negrát erős harmadház-szolid félház közötti átmenetig megtöltő uszkve négyszáz ember azért mindenképpen kevesebbnek bizonyult, mint amennyire számítottam. Ismét az történt, ami az Alter Bridge-nél: adott egy kurrens név, ami kivételesen nem leszállóágban jut el hozzánk, hanem még vastagon felívelő történet, mindenütt kíváncsiak rájuk az emberek, potenciálisan a jövő egyik meghatározó csapatáról beszélünk, de nálunk radar alatt maradnak. Az persze tény, hogy az amúgy valóban nem olcsó jegyárból adott esetben a következő két hazai Sabaton-buli belépője is kitelhet...

Mindenesetre aki otthon maradt, sajnálhatja, mert a Ghost baromi szórakoztató koncertet adott a Barba Negrában. Nem láttam még korábban élőben a csapatot, de csak jókat hallottam róluk, a lemezeiket pedig ha nem is rajongásig, de kifejezetten kedvelem, így kíváncsian vártam, mit produkálnak a színpadon, és azt kaptam, amit vártam: másfél órán keresztül lekötöttek, tényleg egyetlen pillanatnyi üresjárat nélkül ment le a buli. Arról persze lehet vitatkozni, mi is ez az egész, aminek tanúi voltunk, de én a magam részéről nem vagyok híve a túlideologizálásnak: a napnál is világosabb, hogy maga a zenekar sem veszi véresen komolyan az imidzs-dolgot. Viszont képesek voltak kitalálni valami olyasmit, amire még manapság is bárki felkapja a fejét, pedig 2015-ben már lassan tényleg senkit sem lehet kirobbantani a feldolgozhatatlan információ-áradat szülte közönyből, amikor minden egyes másodpercben valami újat, újat, újat és újat tolnak eléd, és a végén már nem is tudod tartani a lépést, de megszokásból azért így is folyamatosan kellenek a frissebb dózisok. Nagy titok persze náluk sincs, a recept csontra ugyanaz, amivel annak idején Alice Cooper vagy a KISS is operált: végy egy nagyon erős arculatot, szórd meg némi hagymázas misztikummal, és az egészhez társíts nagyon fogós dalokat. Igazából számomra is rejtély, miként képes a csapat többé-kevésbé évek óta őrizni az arctalanságát, de kétségtelenül sokat ad ehhez az egészhez az őket körülölelő homály, ezt kár lenne elvitatni. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy a pápa valójában Tobias Forge a Repugnantből.

A Ghost a fentiek szellemében persze legalább annyira színielőadás, mint rockkoncert: ezekben a kosztümökben eleve csak színészkedve lehet zenélni, és hát mit tagadjuk, a színpadot végig bemozgó, egyenmaszkos Nameless Ghoulok meg a fronton igét hirdető, püspökföveges szentatya bizony baromi látványosak így együtt. És hát igen, Papa Emeritus valóban akkora ripacs, hogy az ő láttán még Szombathy Gyula vagy Sas József is irigykedve bujdosna el a Mikroszkóp Színpad függönye mögé, de most komolyan: ezzel a fizimiskával lehetne ezt másképp csinálni? Dehogy lehetne... Viszont a fentiekkel szemben Forge előadásában végig ott rejlik valami kikacsintás, és ettől nem is érzi magát kínosan az ember, még akkor sem, amikor koncert közben az apácának öltöztetett kiscsajok a fotósárokból misebort meg ostyát osztanak a közönségnek, ő meg odafent finoman szólva is szexista mozdulatokkal kíséri a történéseket, mint valami elfajzott gondolkodású vén kecske. Az alakítás úgyszólván tökéletes, a kissé öreges járástól a csámcsogó beszédmodorig, a tömjénfüstölő teátrális lengetésétől a kontaktlencsés szemvillogtatásig. Magyarán szólva sokkal inkább mulatságosan rajzfilmszerű ez az egész performansz, mintsem ténylegesen okkult vagy pláne megbotránkoztató. Ráadásul Tobias egy pillanatra sem esett ki a szerepből, még akkor sem, amikor a műsor derekán megszabadult a nyilván bazimeleg fejfedőtől meg a lebernyegtől, és simán szmokingszerű felöltőben, kamásliban nyomta tovább, mint a többiek.

Maga a zenekar egyébként olajozott gépezet a színpadon: sok spontaneitásnak ugyanúgy nincs tere náluk, ahogy mondjuk a Slipknotnál sincs, de míg ott a gondosan megtervezett káoszra kerül a hangsúly, addig a Ghostnál – a zenéhez passzolóan – inkább surranópályás letámadás zajlik. A csapat tényleg harapósabban dörren meg élőben, mint lemezen, de azért senkit se tévesszenek meg a néha felbukkanó, Mercyful Fate- vagy Slayer-hatásokat is tükröző riffek: a svédeket sokkal inkább a poposan fogós kórusok, a méregerős, azonnal fülbemászó dallamok határozzák meg alapvetően. A két szólógitár mellett még billentyűvel is operáló hatos hangzása persze nem feltétlenül olyan, amit élőben könnyű lemezminőségben visszaadni, pláne a nem túl jó akusztikájú Barba Negrában, de azok a bizonyos nagyívű kórusok, bőr alá kúszó refrének most is mindent vittek, és a pápa is tök jól énekelt. Nincs sok hangja, de tökéletesen gazdálkodik vele.

Csúcspontokat nehezen tudok kiemelni, egységesen erős volt az egész műsor, így inkább azt mondom, hogy a személyes kedvencek felbukkanásának örültem a leginkább: a From The Pinnacle To The Pit mindjárt hatalmasat ütött az elején, de ugyanígy óriási volt hallani a Per Aspera ad Inferit, a Cirice-t, a Year Zerót meg a Mummy Dustot is, nem is beszélve a He Isről vagy az akusztikusan elnyomott Jigolo Har Megiddóról. A ráadásban elnyomott Monstrance Clock pedig egyenesen kolosszálisnak bizonyult, szerintem ember nem akadt a teremben, aki ne a „Come together, together as one / Come together for Lucifer's son" sorok dudorászásával tért volna nyugovóra aznap este. A közönség pedig láthatóan fanatikusokból állt, akik végig hangosan énekelték a szövegeket a pápával, szóval a hangulattal sem akadtak gondok.

Igen, tudom, a Ghost megosztó zenekar, bizonyos nyilatkozataik engem is fárasztanak, főleg, amikor valami hangzatos ideológiát akarnak keríteni a kinézetük meg a szövegeik mellé, de ez a produkció a színpadon akkor is roppant szórakoztató. Szerintem élőben sok olyan arcnak is leesne, mitől lett olyan nagy szám ez a banda, akik a lemezeik hallatán értetlenül szemlélik a diadalmenetet.

A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!