Shock!

Belemehetnénk abba, vajon miért maradt ki Magyarország ismét egy olyan turnéból, amelyet a világ minden részén tárt karokkal fogad a közönség, és gyakorlatilag kizárólag hozsannázó reakciókkal lehet találkozni vele kapcsolatban, de igazság szerint már évek óta túlléptem azon, hogy ilyesmiken bosszankodjak. Pláne, hogy én éreztem volna cikinek, ha a Black Sabbath a jó hazai szokásoknak megfelelően mondjuk egy lefüggönyözött, félházas Arénában kényszerül színpadra lépni azon a körúton, amely mindenütt csodálatos diadalmenet: Dél-Amerikában kilenc koncerten mintegy 300 ezer ember nézte meg Ozzyékat, és Európában is tömegek mozdulnak meg minden szerencsés városban, ahová eljutottak. A hozzánk legközelebb eső állomáson, Prágában természetesen magyar szót is lehetett hallani szép számmal ezen a szombat estén, és aki kiutazott a cseh fővárosba megnézni a csapatot, garantáltan életre szóló élménnyel gazdagodott.

Az Uncle Acid & The Deadbeats számára óriási lehetőséget jelent ez a turné, igazság szerint nem is nagyon értem, hogyan sikerült megcsípniük azt a pozíciót, amelyért zenekarok százai mentek volna ölre egymással, pláne, hogy kiskiadós bandáról van szó. De végső soron mindegy, miért pont ők kerültek ide, mert a bevezető szerepet végül is betöltötték. Nagy bandák előtt persze csak abból a szempontból hálás szerep játszani, hogy sok embernek lehet bemutatkozni, annyiból viszont kifejezetten hálátlan, hogy a közönség nagyobbik részét baromira nem érdekli semmi a főattrakción kívül. Nem volt ez másképp most sem, bár tény, hogy a fazonra – zakók, szembe lógatott hippifrizurák – és zeneileg egyaránt a negyven évvel ezelőtti korszakot idéző cambridge-i négyes stílusát tekintve olyasmiben nyomul, amire akár még a ma már bőven ötvenes ős-sabbathisták is fogékonyak lehetnek.

A csapat zeneileg – naná – Tony Iommiék nyomdokain halad, de a jellegzetes riffeket néha Beatles-szerű vokálharmóniákkal, dallamokkal színesítik, ami kellemes elegy, élőben is jó volt hallgatni őket, bár ugyanaz kísértett itt is, mint az idei Mind Control lemez hallatán: hiába búg a basszusgitár gyönyörűen, hiába masszírozzák az ember hipotalamuszát a zsizsegő riffek, az Uncle Acid & The Deadbeatsnek egyelőre még nem sikerült igazán kiugró dalokat írnia. Profi módon, érzéssel játszottak, és ha valaki totál ismeretlenül belenéz a műsorba, simán hihette akár azt is, hogy 1973-at írunk, de ez önmagában még nem olyasmi, ami automatikus belépőt jelent a mennyek országába. Baromi statikusan is nyomultak egyébként: a színpadhoz szegezve zenéltek, K.R. Starrs énekes/gitáros, azaz Uncle Acid alig szólt három mondatot, és a kopasz dobost leszámítva végig (mármint úgy értem, tényleg VÉGIG) mindenki előre, az ábrázata elé lógatta a haját, tehát gyakorlatilag egyáltalán nem építettek ki kapcsolatot a közönséggel. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy háttérzenének teljesen oké volt ez az egész, de a csapatnak egyelőre sem a dalai, sem a kiállása nem elegendő ahhoz, hogy ténylegesen elszórakoztasson egy zsúfolásig telt arénát. Ebből a szempontból egy Trouble-lel, egy Candlemass-szel (netán Avatariummal), egy Spiritual Beggarsszel vagy egy Monster Magnettel garantáltan sokkal jobban járunk, de ha már mindenáron ifiretrós bandákban gondolkodunk, látatlanban is lefogadom, hogy a Gypsyhawk, a Graveyard vagy a Witchcraft is alaposabban megdolgozta volna náluk a közönséget. Nem volt rossz az Uncle Acid, az új lemezük is jól elszólogat a háttérben, ha éppen olyanom van, de ez a banda egyelőre még csak az út elején jár.

Mindig is sejthető volt, hogy ha egyszer tényleg fullosan, tehát nem csak nosztalgiaturnéval, hanem új lemezzel és teljes erőbedobással tér vissza az ős-Black Sabbath, az tényleg nagyot fog durranni, arra azonban talán még maguk Ozzy Osbourne-ék sem számítottak, hogy a 2013-as év ilyen mértékben róluk szól majd. Ebben persze a remekül sikerült 13 album mellett nyilván az is benne van, hogy a csapat az első tartós összeölelkezés után még további másfél évtizeden át nyújtotta a rétestésztát, mire eljutottak idáig. Ez az ő korukban semmiképpen sem lebecsülendő időtáv, ráadásul közben Tony Iommiról sokáig azt sem tudhattuk, túléli-e a limfómás megbetegedést. A mester végül szerencsére rendbejött – jól is néz ki, ha nem tudnám, meg nem mondanám róla, hogy most már élete végéig kemoterápiás kezelésekre szorul néhány hetes időközönként –, ami óriási megkönnyebbülés, de jelen turnén azért így is a zsigereiben érzi mind a zenekar, mind a közönség, hogy komoly eséllyel az utolsó igazán nagy megmozdulások ezek a metal megteremtőitől. Ez pedig mindenképpen komoly plusz érzelmi töltetet ad a koncerteknek, ami a zsúfolásig telt prágai O2 Arenában is mindvégig tapintható volt.

Ozzy, Tony és Geezer Butler, illetve ifjabb kisegítőjük, Tommy Clufetos a War Pigsszel kezdett, és komolyan mondom, végig lúdbőrzött a hátam, ahogy belecsaptak a Paranoid lemez gigantikus eposzába. A fene se gondolta volna, hogy egy ilyen évtizedek óta hallgatott, minden momentumával együtt kívülről fújt darab is ekkora libabőrt tud okozni élőben! Márpedig borzongatóan hatásosnak bizonyult a start, amihez a kristálytiszta, roppant hangos, méltóságteljes megszólalás mellett nyilván az is hozzájárult, hogy a közönség elementárisan reagált a dalra: nem csak a klasszikus „Generals gathered in their masseeeeees..." sort és a folytatást üvöltötték torkuk szakadtából Ozzyval, hanem a riffeket is hatalmas óóó-zás kísérte. Fogalmam sincs, hányan lehettek pontosan a bulin (a Papp László Sportarénánál kevésbé elnyújtott alakú, ám jóval nagyobb belmagasságú hely elvileg 18 ezer férőhelyes, és ugyan tudtommal nem akasztották ki a sold out táblát, üres ülőhelyet nem nagyon láttam, a lenti nézőtéren pedig gyakorlatilag egy tűt nem lehetett volna leejteni), de tényleg nehéz visszaadni, micsoda népünnepélyt eredményezett rögtön az indítás. Pláne, hogy utána egyből az Into The Void következett a Master Of Realityről, majd a kolosszális Under The Sun a Vol. 4-ról...

A zenekar egy roppant elegáns kinézetű, háromosztatú kivetítő előtt nyomult, ahol vegyesen peregtek a koncert képei, illetve az egyes dalokhoz összeállított kis montázsok. Az ilyesmi könnyen elvonhatná a figyelmet magáról a buliról, itt azonban pont ideális mértékben szolgálta ki az élő zenét a plusz vetítés. Azt persze nem állítom, hogy konzervatívabb arcok ne akadtak volna ki mondjuk azon, amiket mondjuk pont az Under The Sun alatt bevágtak, de hát a Black Sabbath mindig is szívesen mutatott fricskát azoknak, akik akár vallási, akár egyéb okokból macerálták őket az évtizedek során. Az is elég gyorsan lejött, hogy a három nagy öreg marha jól érzi magát együtt a színpadon: Ozzy és Iommi között végig mentek a nagy összevigyorgások, röhögésbe fulladó súgdolózások, de amikor a Snowblindban a roppant vidám, felszabadult énekes a lenti extatikus tombolás közepette, a dal témája ismeretében legalábbis kétértelmű módon benyögte, hogy „I love that!", már a náluk hagyományosan visszafogottabb Geezer sem bírta ki nevetés nélkül. De a hasonló spontán és természetes megnyilvánulások egyébként végig jellemzőek voltak, és ezt bizony nagyon jó volt látni. Tommy Clufetos számára meg nyilván megvalósult álom lehet, hogy ő ülhet a dobcucc mögött ezen a turnén, szóval a jó hangulat nála sem hiányzott...

Noha a 13 lemez hatalmas siker, a zenekar természetesen pontosan tudja, hogy a közönség ennek ellenére is az új dalokra kíváncsi a legkevésbé. Nem is erőltették túl őket: ötödikként elsütötték az Age Of Reasont, majd középtájt volt még End Of The Beginning, a vége felé közeledve pedig God Is Dead? is. A talán legdirektebb, legfogósabb Lonert én még mondjuk elhallgattam volna, de hiányérzetem azért így sem támadt, főleg, hogy noha a tömeg levette az új darabokat is, nyilván messze nem okoztak odalent akkora eufóriát, mint a régiek. Érdekes ugyanakkor, hogy miközben állítólag úgy írták a friss nótákat, hogy Ozzynak ne legyen velük gondja élőben sem, az énekes gyakorlatilag csak ezekkel szenvedett meg, méghozzá elég kínkeservesen. Az csak egy dolog, hogy itt a szövegeket is látványosabban olvasta a híres színpadba süllyesztett monitorokról, mint a régieknél – ez már gyakorlatilag hozzátartozik a show-hoz –, de az Age Of Reasonben például a hamis hangok száma is elérte a kritikus mennyiséget (a másik kettőben csak közelítette). Ozzy nyilván sosem énekelt hibátlanul élőben, nem is várja el tőle az ember a lemezminőséget, azt ellenben tényleg megfejthetné nekem valaki, miként működik pontosan mindez, mert a régi dalokban – pár kötelező mellééneklést leszámítva – kifejezetten jól, a saját sokéves átlaga felett teljesített, és az újak sem tűnnek ezeknél bonyolultabbnak...

Aztán persze úgy is nézhetjük, hogy ki a francot érdekel, hamis volt-e az Age Of Reason, amikor Ozzyra még így, a 65. születésnapja után pár nappal is lehetetlen nem odafigyelni. Fizikailag is jó formában van, a jellegzetes békaügetéstől kezdve a totyogó rohangászáson át a földön térdelő meghajlásig mindent bevetett legendás eszköztárából (bár slagozás most nem volt, alighanem a hideg miatt), a kisugárzása pedig utánozhatatlan, egyszerűen vonzza a tekinteteket. És persze a „let's go fuckin' crazy!" meg az „I can't fuckin' hear you!" is mindig pont akkor érkezik, amikor kell. Iommi kapcsán már említettem, hogy jól festett, tényleg úgy tűnik, szinten tartják az állapotát, ráadásul derűsen, felszabadultan mosolyogva hozta a szokásos előre-hátra-néha-oldalra mozgáselemeket is. Tiszteletből tagadhatnánk persze, hogy a szólóknál néha már nála is „benne maradnak" bizonyos hangok a gitárban, de hát ugyanannyi idős ő is, mint Ozzy, szóval ez már amolyan bocsánatos bűn, főleg, hogy továbbra is úgy szól egyetlen Gibson SG-vel, ahogyan más csapatok kettővel is legfeljebb csak szeretnének. Geezer pedig mindig is a csapat csendes tagjának számított, én azonban most is lenyűgözve figyeltem, ahogy kitölti a teret összekeverhetetlen futamaival. A főszerepet természetesen most is az N.I.B. előtt kapta meg, amit a végzetterhes névadó dal és a Behind The Wall Of Sleep által megdolgozott közönségre zúdítottak rá, és az egész este egyik leghatalmasabb beindulását eredményezte.

Később a ritmusszekció másik tagja is megkapta a maga lehetőségét: Ozzy már a Fairies Wear Boots előtt is külön felhívta a figyelmet Tommyra, majd jött a Rat Salad, ami aztán egy igen alapos, nagyjából öt-hat percig elhúzódó dobszólóba torkollott. Aki rendszeresen olvassa a Shock!-ot, alighanem pontosan tisztában van vele, mekkora toleranciával viseltetek az ilyesmi iránt, ez azonban esküszöm, hogy még nekem is tetszett. Clufetos igyekezett nem kliséket puffogtatni, minimális mértékűre korlátozta a hejjegtetést, és úgy általában véve is pont olyan formát adott a bemutatónak, hogy egy pillanatra sem untam a dolgot. Ami pedig a dalokban nyújtott teljesítményét illeti, le a kalappal előtte: Bill Ward nyilván pótolhatatlan, Tommy eleve sokkal modernebb felfogásban játszik, de – minden tiszteletem ellenére – gyakorlatilag kizártnak tartom, hogy Warddal is ilyen elementáris erővel dörrentek volna meg a klasszikusok. Clufetos ráadásul kimondottan ízlésesen és ízesen ültette át Bill jazzes lüktetésű, kiszámíthatatlan témáit a saját stílusába, emellett pedig kifejezetten látványosan is játszik. Lehet, hogy a lemezen hallható Brad Wilkkel még izgalmasabban szólaltak volna meg, de ez bizony így is tízpontos teljesítmény volt Tommytól. Pláne, hogy eleve mindenki azt lesi, hol köthet bele csak azért, mert ő nem Bill Ward...

A leghatalmasabb közönségkórust az Iron Man eredményezte, ahol egy emberként dalolta mindenki Tonyval a rocktörténelem egyik leghíresebb riffjét, és ugyan itt Iommi érthetetlen módon belegabalyodott a szólóba, a hatás ugyanolyan volt, mint a War Pigsnél: milliószor hallottam, betéve tudom, magamtól már nem feltétlenül ezt tenném be tőlük elsőként, mégis extatikus élményt jelentett. Azt meg különösen értékeltem, hogy a rendes műsoridőt ezúttal is a cseppet sem nyilvánvaló, de annál jobb Technical Ecstasy cseppet sem nyilvánvaló, de annál jobb Dirty Womenjével zárták, méghozzá a hozzá passzoló vetítéssel. Aki itt nem érezte magát a '70-es években, annak alighanem hiába is magyaráznám, miért lúdbőrzött a karom gyakorlatilag az egész koncert során... (Ha már amúgy a vetítést kiemeltem, muszáj a roppant okos fényjátékot is dicsérni egy kicsit: nem pörgették túl a dolgot, de a hol kék-zöldben, hol vörösben, hol aranyban úszó színpadkép több volt, mint szimplán impozáns.)

A ráadásban aztán jött még a Children Of The Grave, amellyel ismét komplett stílusirányzatokat alapoztak meg annak idején, aztán némi Sabbath Bloody Sabbath riffelgetés után – roppant meglepő módon – a Paranoid, még amolyan utolsó népünnepélyként. Utána pedig derűs búcsúzás nagy összekapaszkodással, ami alatt akár ciki, akár nem, én bizony elérzékenyültem, ahogy végignéztem a nagyokat lihegő Geezeren, a legszélesebb, legőszintébb mosolyával viduló Ozzyn és az utóbbi két év során a poklokat megjárt, mégis boldog és elégedett Iommin. Láttam már őket együtt is és külön-külön is, de ez most – nyilván a korábban leírtak miatt – valahogy mégis más volt.

Gondolom, iszonyatosan nagy lehet most a nyomás a Black Sabbathon, hiszen a zenekar hajmeresztő keresletet generál, és már-már röhejes összegeket termel (két évvel ezelőtt olyan 160 millió dollárra taksálták a hozzáértők az újjáalakulást követő turnéetap leendő bevételét), de én bizony azt mondom: remélem, ha lefutják a mostani köröket, nem lesz folytatás. Nem azért, mert nem tudnának csinálni még egy jó lemezt, és nem azért, mert nem szeretném még őket annyiszor látni, ahányszor csak lehet, hanem mert ennyire kerek, ennyire szép és „ahogy-a-nagykönyvben" módon egyszerűen nem fogják tudni még egyszer lezárni ezt a páratlanul gazdag és nagyhatású karriert, akármi is történik. Most minden klappol, rajtuk a világ szeme, és így, tényleg az abszolút csúcsok csúcsán lenne igazán szép kiszállni a verkliből, legalábbis ezen a néven. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt ez az este a metal atyjaival – egy olyan fellépés, ahol egyszerűen tényleg minden a helyére került.

Fotó: Vojta Florian / musicserver.cz