Shock!

Őszintén szólva, előzetesen halvány lilám nem volt, hányan gyűlhetnek össze 2007 végén egy budapesti Gotthard koncerten. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy ha kissé szellősen is, de gyakorlatilag megtelt a hajó gyomra - már az előzenekarként próbálkozó Redeem alatt is többen voltak, mint a közelmúltban megrendezett Dokken bulin, aztán mire a svájci harderek megérkeztek, hátul is szép számmal álltak már a népek, elöl meg kifejezetten szorongós lett a helyzet.

A turnéhoz Ausztria és Magyarország erejéig csatlakozott Gotthardék honfitársa, a Redeem, akikről egészen a fellépésükig nem tudtam semmit. A koncert alapján azonban nem kezdtem remegve várni a következő fellépésüket. Alapvetően egy modern hard rock csapatról van szó, hallhatóan ők már nem a régi nagyokon nőttek fel, hanem Nickelback és Theory of a Madman jellegű csapatokon. Utólag meghallgatva pár nótát, a banda stúdióteljesítménye nem lenne rossz, de élőben, ismeretlenül eléggé középszerűek voltak a dalok, ráadásul a trió felállás sem tett lehetővé túl nagy villantásokat.

Stefano énekes-gitáros bizonyára sikeres a lányok körében a divatosan kihúzott szemeivel és bájosan kisfiús mosolyával, de amíg a gitározása helyenként kásás, az énekhangjába pedig néha túl sok rekedtség vegyül az érthetőség rovására, addig ebből a bandából nehezen lesz stadion-siker. Ráadásul ehhez a stílushoz tényleg nem ártana egy második gitáros, vagy egy billentyűs, mivel így, trióban nehéz egyszerre szellősen játszani, laza szólókat elhinteni, és közben sűrű alapokat tolni végig. Sebaj, a lényeg az, hogy azért volt, akiknek bejött a műsoruk, szép tapsokat kaptak a nóták között.

Egy kissé elnyújtott átszerelés következett, ami alatt már meg lehetett tudni azt is, a Gotthard kifejezetten hosszú bulival készült erre a turnéra. Ez végül valamivel két óránál is több rakenrólt jelentett aznapra, amely a Master Of Illusionnel vette kezdetét. Az aktuális Domino Effect albumról négy dal hangzott el, a többit pedig nagyjából arányosan válogatták össze a korábbiakról.  Természetesen az előadás során a legfelfokozottabb figyelem Steve Lee énekest kísérte, aki a mai hard rock szcéna egyik legfeelingesebb frontembere. Ugyan a mozdulatait anno pauszpapírral másolta le Steven Tylerről, és annak ellenére, hogy ezen mondatomért korábban már megkaptam a magamét, ezt az állítást továbbra is tartom. Viszont egy pillanatig sem rosszallóan hasonlítom egymáshoz a két Steve-et, ugyanis a svájci kolléga nem szimplán lemásolta az Aerosmith videókról ismerős beállásokat, de gyakorlatilag teljesen beleéli magát, sajátjává tesz minden mozdulatot, ezért aztán teljesen hitelesen és szerethetően is adta elő. Ugyan hallottam a tömegből valahonnan, hogy "milyen modoros meg mesterkélt a csávó", állítom, ehhez a stílushoz ez a mozgás, viselkedés tökéletesen passzolt.

Hangilag pedig a csillagok leéneklése volt a cél, szépen, tisztán, "rakenrólosan" énekelt ki minden hangot a főhős, a stílusában a legszebb Coverdale-korszakot idézve. A többiek sem épp faarccal nyomták - nem tudom, a turné eddigi állomásain hányan voltak és milyen hangulatot produkáltak, de most a teljes csapaton látszott, mennyire boldogok a szép számú közönségtől és a vehemens fogadtatástól. Leo Leoni ősgitáros is végigvigyorogta a két órát, még azon is jól elszórakozott, mikor rájött, hogy a farmerén megadta magát a cipzár... A 2004 óta már teljesen beépült Freddy Schererrel széles rakenrólterpeszben, egymással szemben tolták az ikerszólókat, miközben Marc Lynn és Hena Habegger is felszabadultan alapozott (és mellesleg svájci óra pontossággal, ha már elsüthetem ezt a borzalmas, ám helytálló hasonlatot). A srácokat ezúttal egy billentyűs is segítette, bár a koncert kilencven százalékában nem sokat lehetett hallani belőle, igazán nagy szerepe talán csak az első ráadásblokkban volt, amikor egy hangulatos, kompakt zongoraszólóval vezette fel a Falling címezetű szépújnótát.

A közönség egyébként nem csak létszámában, de reakcióit tekintve is meglepett: már az intro alatt akkora visítást csapott a publikum, mintha csak nagyságrendekkel nagyobb stadion közepén állnék, de gyakorlatilag az utolsó hangig fáradhatatlanul énekelt és tapsolt mindenki. Olyat meg aztán végképp nem láttam élőben, legfeljebb húsz éves koncertvideókon, ami itt megtörtént: Steve Lee felé először egy rózsa szálldosott, rajta szalaggal átkötve egy kis üzenet, majd nem sokkal később egy melltartó is landolt rajta. Tiszta Los Angeles Rock'n' Roll, 1988... A fiúk mindenesetre láthatóan jól szórakoztak ezen, és az ominózus alsóruházat egy ideig Leo mikrofonállványán díszelgett.

Nagyjából minden egyes dalt ugyanakkora ovációval fogadott a jónép, még a régebbi dalokat is, mint például a Sister Moon, az I Wonder, a Dream On vagy a Hush átdolgozás. A legnagyobb visítozás persze a normál program két záró dalát fogadta, a Leo szájgitározásával tarkított Mountain Mamát, valamint a hard rock himnusz Anytime Anywhere-t.

A közönség szűnni nem akaró sivítozását egy három dalos ráadás követte, a végén a Lift U Uppal zártak (mondjuk ezt az egy nótát valahogy sosem tudtam megszeretni a vurstlis rattarattaratta kíséretével, de ez egyéni szocprob ugyebár). A közönség azonban még egy második ráadást is kikövetelt magának, ez pedig a Bob Dylan által írt, de a Manfred Mann által sikerre vitt Mightry Quinn gotthardosított verziója volt.

A Livesound megint csak nagyot villantott ezzel a koncerttel, a Gotthard pedig bebizonyította, hogy 2007-ben, modern felfogásban, frissen és fiatalosan is lehet jóféle old-school hard rockot játszani. Köszönjük, nagyon jólesett.

Fotó: Valentin Szilvia