Shock!

Egy Red Hot Chili szintű zenekar tribute bandájának lenni egyszerre roppant hálás és hálátlan feladat. Egyfelől a rajongótábor mindenhol adott, szinte elég csak csukott szemmel rábökni a diszkográfiára, a program kiválasztásával gyakorlatilag nem is nagyon lehet tévedni, annyi klasszikus áll rendelkezésre. Másrészt az élő teljesítménnyel, a színpadi jelenléttel mégiscsak óriási egyéniségek nyomdokaiba kell lépni, és az a bizonyos betöltenivaló cipő (vagyis hát mivel Kiedisékről van szó, zokni...) tényleg hatalmas tud lenni.

A Goodtime Boys jól megoldotta ezt a feladatot, a mindenki által jól ismert slágereket (Under The Bridge, By The Way, a pici imprózással feldobott Give It Away) ügyesen keverték a kevésbé nyilvánvaló témákkal, amelyek közül nekem legjobban a set végén teljesen váratlanul felbukkanó Coffee Shop esett a legjobban. Nem gondoltam volna, hogy a sokak által kakukktojásnak tartott One Hot Minute-ről bármi előkerül, úgyhogy itt el is morzsoltam egy könnycseppet a Dave Navarro-féle RHCP emlékére. Zeneileg rendben volt a produkció, és ha Gubis Dávid énekes jobban elengedné magát, (valahogy úgy, mint az időnként már korrektül pörgő Binges Zsolt basszer), akkor még jobban marna ez a chili.

A Faith No More esetében még nehezebb dolga van egy tribute zenekar frontemberének, hiszen Mike Pattonból tényleg csak egy van. A Fish!-es Kovács Krisztián épp ezért nem is próbálja őt utánozni, a fizimiskájával Jiri Menzel filmekbe illő énekes inkább saját egyéniségét adja, amelynek fontos része a szarkazmustól csöpögő beszólások. Mindez persze nem sokat érne, ha a Fish!, Blind Myself, Hollywoodoo tagokból álló csapat nem hozná teljesen profin a '90-es évek egyik legfontosabb alapzenekarának számait. A kihagyhatatlan Epic, Midlife Crisis és (sajnos) Easy mellett szerencsére nem feledkeznek meg olyan gyöngyszemekről sem, mint a From Out Of Nowhere, a The Gentle Art Of Making Enemies vagy a What A Day (mekkora slágertéma!), és be kell vallanom, ezúttal még az általam nem igazán favorizált késői számok (mint például az Evidence vagy a nyilvánvalóan 5 perc alatt összedobott Collision) is magukkal ragadtak. Ennél nagyobb dicséretet nem nagyon tudnék mondani egy FNM tribute-ról! Ezzel együtt a Caffeine elmebeteg témája nálam mindent mosott (már önmagában ezért az egy számért érdemes volt lemenni a Dürerbe), csak azt nem értem, hová tűnt a múltkor játszott Land Of Sunshine. Persze a We Care A Lot meg a Digging The Grave is fájó hiány volt a szokásos programhoz képest, de gondolom, legközelebb pótolják Krisztiánék.

A legtöbben amúgy is a Máté nélküli Subscribe-ot várták, akik még ilyen formában is simán kinőtték a Dürert: 800-900-an biztosan beszorultak a terembe, és még maradtak is kint jócskán. Valahol furcsállni lehetne, hogy egy ilyen sikeres zenekar megtartja a tribute tevékenységét, de ha valaki egyszer is látta őket Rage Against The Machine számokat nyomni, cseppet sem bánja ezt. Egy Guilty Parties koncert ugyanis a világtörténelem legnagyobb groove-jaira épült dühhimnuszainak tökéletes előadásáról szól, amit a közönség az első pillanattól kezdve őrjöngve fogad. Bálinték most a Testified – People Of The Sun kettőssel nyitottak, és innentől kezdve az első sorokban kíméletlenül beindult a gumilabda-effektus. Az eredetihez képest két gitárral és egy sokkal jobb vokalistával előadott Rage számok valószínűleg előcsalták a '90-es évek zenéin felnőtt harmincasokat is: körülöttem csak úgy röpködtek a raszták minden irányba, sőt, balra még egy háromcsíkos macifelső is villant. Persze mellettük itt volt a szokásos, jóval fiatalabb Subi tábor is, akiknek jó része – mint ahogy Bálint is megjegyezte – kábé akkoriban születhetett, mint ezek a dalok. A pontos setlist a nagy zúzás közben sajnos kipottyant a fejemből, de az biztos, hogy a mindent vivő első lemezt először csak az ötödik-hatodik szám környékén idézték meg (a Bombtrackkel), aztán pedig jött a Wake Up, a Bullet In The Head és – ezúttal utolsó ráadásként – a Killing In The Name is.

A Tire Me alatt a tervezett circle pit ugyan nem igazán lett kerek, de a halhatatlan „I wanna be Jackie Onassis..." sorok mindenkit kárpótolhattak. A srácok szokásos jókedvükben játszottak, a tömegbe többször lemászó Bálint frontemberi kvalitásait fölösleges is dicsérni, bár a közönség hullámain hajóként használt felfordított asztal mint showelem ezúttal kimaradt (pedig igazán lefoglalhattak volna egyet a nagy népi forradalom nevében.) Mondjuk amikor a zackes bevezetőszövegeket is hűen nyomó Bálint a Freedom előtt a líbiai bombázásokat kezdte emlegetni, egy pillanatra megijedtem, hogy a számot Kadhafinak fogja ajánlani, de szerencsére itt azért megszakadt az átlényegülés. (Csak Tom Morello meg ne tudja...)

Egy ügyes, egy jó és egy hatalmas tribute zenekar estéje volt ez, egyben tökéletes felvezetése a másnapi Kyuss Lives! bulinak. Long live the nineties!