Shock!

Fura kis hármas jött össze a Marco Polóban. A Manikin Faint agyasan borult témái, a Gire félelmetes hangulatzenéje és az Isten Háta Mögött féktelen szónikus orgiája mind-mind kellemes kikapcsolódást jelent a maga nemében, de egymás után nagyon tömények voltak. Vagy én voltam kicsit kilúgozva…

A lényeg: az estét nálam az elsőként hangoskodó Manikin Faint nyerte. Soha nem láttam még a zenekart, így elvárásaim sem igazán voltak – bár a honlapjukról letöltött dalok ígéretesek voltak. A négytagú csapat élőben abszolút eltalált – a trükkös ritmusszekció, Jamal különleges riffjei és hangszerkezelése, no meg főleg Endru énekteljesítménye. A srác hangja nagyon vitte a muzsikát. A srácok a nehéz utat választották, hiszen kizárólag saját dalokkal támadtak a gyanútlan hallgatókra. Bár rájuk még nem volt akkora bemozdulás – amit foghatunk a korai időpontra, vagy bármi másra – de a lényeg, hogy a főcsapatok vonzáskörébe tartozó jelenlévők közül nagy valószínűséggel sokan felkapták a fejüket a Manikin Faintre.

A Gire fenomenális csapat. Van egy abszolút csak rájuk jellemző hangulat minden témájukban. A felvételeikről már jól ismert sok kis finomság viszont koncerten sokszor eltűnik az energikus zúzás alatt. Sajnos most is ez volt a gond, pl. Kátai úr szintetizátora igen halk volt a horzsoló gitárok mellett. Ami viszont nagyon betett a srácoknak, az a dobsávokat szolgáltató (aki nem tudná: a Gire dobos nélkül nyomul) minidisc megmagyarázhatatlan ugrándozása. Egy húsvér ütőssel a legnagyobb káoszból is ki lehet keveredni, de így a makói srácoknak semmi esélyük nem volt, hogy egy-egy akadás után felvegyék a fonalat. Mindenesetre a szikrázó szemek ellenére is poénra vették, és a koncert második fele már probléma nélkül zajlott. A buli csúcsa az Eocén Expressz és az Őzek Futása c. dal volt, amihez eddig csak egy-két koncerten volt szerencsém, de mégis ismerősen csengtek a dallamok és a sorok. A gitáros-üvöltős Zolcsi szájából még a “csipketea” szó is brutálisan hangzik, hehe. Nagy hír, hogy az évtizedes múltú csapat végre lemezt készít!

A jótékony őrültekből álló Isten Háta Mögött buliján már képtelenség volt a Marco Polo apró termében megmaradni. A kicsi klub ezen a fagyos péntek estén abszolút nézőrekordot dönthetett. Mozdulni sem lehetett, és ez nem túlzás. Sajnos ez teljesen az élvezhetőség rovására ment, főleg a színpadról jövő hangorkánt fogta fel a ki-be hömpölygő embermassza. Az ötletesen összefűzött Közelítő Távolító és Mária Dala indította a programot, és valamikor a dal felénél döntöttem úgy, hogy kívül tágasabb – de már a külső terem is dugig volt, mégpedig szokatlan módon nem kizárólag feketébe burkolt darkos démonok lakták, hanem igen színes volt a felhozatal. Akadt Plázabarbi és Izomken is, ám a koronát mégis az italreklámos hölgykoszorú érkezése tette fel.

Egyik szemem sírt, a másikban remény csillant. Egyrészt: sajnos a koncert nem volt élvezhető, bár ez nem a csapaton múlott. Az organikus káosz áradt a hangfalakból, volt a klipsláger Kéjgáz és a balladává simuló Kanyarodási Ceremónia, amit szerettem volna közelről hallani, figyelni, akár Palival járni a boogie-t, de most nem lehetett.
Másrészt: Az IHM sikeres és örülök neki. A nehezen emészthető, gyakran stíluskavalkád dalok, a rettentően új szövegvilág, és a csapat totál underground hozzáállása alapján ez elméletileg nem működhetne. De mégis megindult valami, és remélem, hogy van/lesz egy réteg, akik nem a tömegmédia által előrágott koncokért állnak sorba, hanem mélyebbre ásnak, és ezzel megteremtik a lehetőséget, hogy a vegetáló hazai színtér is kitermelje gyümölcseit. Halleluja, ámen.