Shock!

Az utóbbi években kis túlzással nehezebb volt elkerülni, mint belebotlani a Leprousba a különböző koncerttermekben, nekem valamiképpen eddig mégis sikerült abszolválnom ezt a fegyvertényt. A notoddeniek pedig több saját jogú slágert írtak az utóbbi lemezeikre, mint talán bárki más a progmetal-színtéren, és ezeket olyan bámulatos módon tálalják, ami kétségtelenül egyedülálló ezen az eleve unikális felhozatalra berendezkedett színtéren is. A kérdés már csak az volt (számomra), képesek-e ehhez a szinthez közelítő élő teljesítménnyel megkoronázni dicsőséges hadjáratukat. Nos, ezen a tavaszias februári estén csattanós választ kaptam a még meglévő kétségeimre velük kapcsolatban.

A nagyterembe érve először is baromira meglepődtem, hiszen nyolc óra sem volt még, a színpadon az első előzenekar muzsikált, és máris alig lehetett helyet találni odabent. Termetemnél fogva ez nem egy előnyös leosztás, így hát először is a merchpultot szemléztem, ahol a szokásos felhozatalon kívül repedt cintányér és törött dobverő is akadt, ami egyrészt nyilván relikvia a leendő vevő számára, másrészt viszont annak az általam nem túlzottan akceptált folyamatnak a betetőzése, ami pár éve zajlik a klubkoncerteken. Valahol teljesen racionális, hogy ezek a manapság szinte kizárólag a koncertezésből élő bandák a pénzügyi okok miatt eleve brutálisan feszesre húzott menetrenden végighaladva mindent értékesíteni próbálnak, ami hasznot termelhet (ld. privát leckék, dedikált tárgyak), de egy ideje azt érzem, nagyon durván átestek a ló túlsó oldalára (és a bámulatos módon felszaladt jegyárakról nem is beszéltem, bár ezen a szinten ez még nem annyira jellemző). Ez is egy adott helyzet persze, amivel meg kell békülni, de attól még nem tetszik. Régen minden jobb volt, csak ezt akartam ezzel a közbevetéssel (is) mondani.

Szóval ott tartottam, hogy a terem közepéig sikerült előreküzdenem magam, hogy lássak is valamit a norvég Maratonból, mert amit addig hallottam, kellően meggyőző volt, és egy jó kis progpop-bandát sejtetett, akik egészen kiváló hangzással segítve győzködhették a nézősereget. Eleve nem játszottak sokat, én abból is kábé 15-20 percet hallottam, de az alapján határozott késztetést éreztem mélyebben is megismerkedni az oslóiak dolgaival. Túl sokat nem tudnék most még mondani róluk, szimpatikus, színpadképes csapat jó dalokkal, ráadásul kiválóan illettek a főszereplők elé. Nagyon komoly vastaps lett a jutalmuk mindezért, amin láthatóan ők lepődtek a legjobban. Még egy kis kitérő: szólhatott volna ez az este a totális norvég dicsőségről is, hiszen a kisteremben eközben a Leprous ex-dobosa, Ihsahn állandó társa, Tobias Ørnes Andersen játszott az Aiming For Enrike projektjével, de időben nagyon összecsúsztak a dolgaik hajdani zenekarával, így ők áldozatául estek annak a nem elhanyagolható késztetésemnek, hogy minél jobb helyet biztosítsak magamnak a Leproushoz.

A headliner előtt azonban hátravolt még a francia Klone műsora, amely egy fokkal jobban ismert alakulat (nálunk is), mégsem értek fel az elődök szintjére, egyetlen aprócska okból kifolyólag. Hadd jegyezzem meg itt, hogy ezúton bizonyosodott be végleg, hogy a Dürer nagytermében is lehet tökéletes-közeli hangzást eszkábálni, és ezt az estét bárki citálhatja a későbbiekben annak, aki esetleg ennek az ellenkezőjét állítaná. Bőven igaz volt ez már ez előzenekaroknál is, akik szépen, arányosan, tankönyvi módon szóltak, pont annyi kosszal, ami egy élő produkcióhoz hozzá kell tartozzon. Tehát a Klone háromnegyed órája is jól mutatott, jól hangzott, és egészen remek, bár nem kiemelkedő volt az első dal, amit eljátszottak. Nagy kár, hogy utána eljátszották még (szinte) ugyanazt a dalt kábé tízszer, és egy idő után kezdett totális unalomba fordulni az attrakció, annak ellenére, hogy mozgás is akadt, az énekhang pedig egészen kivételes. A műfajt nem nagyon tudnám belőni, kellően súlyos, atmoszférikus rock/metal, de kapaszkodók híján mindez pont olyan álmosítóan hat, mint a háttérvásznon futtatott, Windows-háttereket idéző vetítésük.

A Leprous egyértelműen jól választott tehát bemelegítő segéderőket, akár azt is mondhatnánk, hogy fel volt számukra adva a lecke, de Einar Solbergék pár perc alatt egyértelművé tették, hogy nem is egy, de minimum két klasszissal magasabb szinten űzik ezt az ipart, méghozzá csaknem a teljes színteret tekintve is. A hangsúlyt az utóbbi lemezeken volt, azok közül is leginkább a Pitfallson, és a lendületből levezényelt Below / I Lose Hope / Stuck nyitásra még most is csak keresem a találó szavakat, egészen egyszerűen bámulatos volt. Nyilván az első találkozás élménye a legmeghatározóbb (ahogy esetemben), de rögtön arra tudtam csak gondolni, hogy erre nekem minimum hetente szükségem van. Úgy volt lemezminőségű a szett, hogy gyakorta el mert kanyarodni az annak idején rögzített változatoktól is, mindeközben pedig a fronton is mindig volt kire figyelni. Az egyáltalán nem Leprous-kompatibilis, lóhajú, szakállas vendégcsellista egy ideig például szépen megbújt a dobok árnyékában, majd ő is előmerészkedett, és amúgy apocalypticás módon igen komoly részt vállalt a szórakoztatásból.

A többiek pedig elképesztő, hogy továbbra is milyen kölyökképűek, mekkora zenészek, és közben mennyire érzik a színpadot is. Baard Kolstad dobos kivételével persze mindegyikük a maga hangszerébe borulva játszott, miközben ide-oda vándoroltak az aktuálisan számukra kiosztott feladatok végrehajtásához, de a billentyűit nagyjából hanyagoló Solberg helyettük is vitte a prímet. A másik őstag, Tor Oddmund Suhrke gitáros a maga hauberzsoltos vehemenciájával sikeresen alakította a frissen végzett konzis diákot, ugyanakkor – társaihoz hasonlóan – teljességgel átélte a zenét, így élőben korántsem volt annyira hangsúlyos a Solberg-dominancia, mint lemezen, ami külön feldobta az összképet. A setlist is tartogatott extra érdekességeket, elénk dobták a Massive Attack Angeljét, és még a legrégebbi fanok szent grálja, a Bilateral is meg lett idézve az Acquired Taste erejéig. Nem mellesleg gyönyörű íve is volt a koncertnek, ahol a főműsort a Distant Bells, a ráadást pedig a The Sky Is Red zárta. Mindezt remek fényekkel támogatva, baki nélkül, megsemmisítő technikai fölénnyel, egy esős szerda estén (és még a bárpultnál hangoskodók is megkapták a maguk elegáns leoltását).

Nem maradtak bennem kétségek, a Leprous maga A Tökéletes Zenekar, élőben még inkább, mint lemezen, holmi Ulvereknek és társaiknak pedig nagyon össze kell kapniuk magukat, ha ezt a színvonalat überelni szeretnék majd ugyanitt. Ha valaki mindezt előre elmeséli, biztosan nem hittem volna neki.

Fotók: Réti Zsolt (a Rockstation engedélyével)