Shock!

Ahogy már korábban is mondtam, nekem nincsenek gitárhőseim. Adódhat ez akár abból is, hogy műkedvelő, amatőr dobosként eleve más nézőpontból tekintek a hathúros „bajnokaira". Számomra azok a gitárosok jelentik az etalont, akik ebből a fura, hátsó nézőpontból tekintve is olyat tudnak/tudtak alkotni, amire elégedetten tudok bólintani. Álomzenekaromba olyan arcokat hívnék meg szívesen, mint David Gilmour, Billy Gibbons vagy... igen, Mark Knopfler. Utóbbi megközelítése már csak az ujjal pengetett elektromos gitár miatt is teljességgel egyedi, és az olyan dalok, mint a So Far Away, a The Bug vagy a Sultans Of Swing örökké ott lesznek a nem létező lejátszási listám élbolyában. Igen, én is Dire Straits-rajongóként érkeztem erre a koncertre, de a hangulatom nem kizárólag azért lett kicsikét szomorkás az utolsó ráadás végeztével, mert a fenti nóták közül egyet sem hallhattam aznap.

Nem fair, de megkerülhetetlen az összevetés egy, Knopflerrel csaknem egyidős zenésszel, akit éppen egy héttel a jelen alkalom előtt láthattam ugyanezen a színpadon. Sting, akiről beszélek, önmagában persze egy biológiai csoda, a szabályt erősítő kivétel, de főként az általa prezentált őserejű one-man-show után volt különösen megdöbbentő a kontraszt a Dire Straits egykori agya/frontembere láttán. Knopflernél messze nem olyan vészes persze a helyzet, mint mondjuk Phil Collins esetében, de az első gondolatom mégiscsak az volt: atyaég, hogy megöregedett! Nem kizárólag fizikálisan értendő mindez (az atletikusság hiányát 69 évesen simán elnézem bárkinél), de a kiállás és a hangvétel is sokkal inkább emlékeztetett a végérvényes visszavonuláson gondolkodó nagypapa szülinapi köszöntésére, mint egy rockkoncertre. Ne érts félre, több okból sem volt azért ez egy lesajnálásra érdemes hakni.

Az egyik, leginkább szembeszökő ok a remek, nyilvánvalóan alapos válogatás után összeállított kísérőzenekar teljesítménye, akik olyan alázatos tökéletességgel szolgálták az este főszereplőjét, amit legutóbb talán Leonard Cohennél láttam (szintén ugyanitt). Az egyik felkonf alapján tudható, hogy ők tízen 48 hangszeren ismerik ki magukat, ami árulkodó, elismerésre méltó szám, de ez a tény önmagában persze nem volna ide elegendő. Az „An Evening With..." típusú eseményeknél megszokott módon, előzenekari támogatás nélkül felvonuló banda nem is próbált másnak mutatkozni, mint ami: Mr. Knopfler tökéletes wurlitzere. A setlist, ami a kiálláshoz hasonlóan látványos ellenpólust képezett Sting produkciójához képest, szóval a setlist is remek íven indult: a Why Aye Man kiváló indítására a Corned Beef City rátett még egy lapáttal, minderre pedig kicsit később az első Dire Straits-blokk tehette volna fel a koronát, de sajnos nem ez történt.

Visszatekintve erre az estére, be kell látnom, hogy a szólóban elkövetett dalai lényegesen jobban állnak a mai Mark Knopflernek, míg az igazán ismert DS-tételek (azok közül is zömmel a visszafogott darabok) már nem tudnak a régi frissességgel előbújni a továbbra is mágikus ujjak alól. A Once Upon A Time In The West és a Romeo And Juliet számomra legjobb esetben is lehangoló színekre festette át az estét, és bár meglehet, hogy a dalok közötti hosszas elmélkedéseket (az elmúlt fiatalságról, a visszavonulásról, a kezdetekről...) sokan hangulatosnak értékelték, engem csak még inkább elkedvetlenítettek. Gyanítom persze, hogy én ültem fel eleve fordítva erre a lóra, de a benyomásokkal sajnos nem lehet vitába szállni. Mindeközben azért kiderült, hogy miért is büszke joggal a szólólemezeire az este főszereplője: jöhetett bármi, folk, latin, country, a legszimplább rock 'n' roll, a Knopfler-faktor egyik szerzeményből sem hiányzott.

Az ülőhelyekről felpattanni mégis csak az első ráadásként érkező Money For Nothing első hangjaira volt indokolt, a végzet ennek a dalnak amúgy is ezt a sorsot szánta, és igen, klisé volt, enervált volt, de akkor is jólesett. Viszont az a helyzet, hogy egy olyan koncertről, amelyen az On Every Street, a Your Latest Trick vagy a Piper To The End is elhangzik, ennél lényegesen maradandóbb emléket vágynék hazavinni. Mégis azt mondom, legközelebb (hiszen valójában szó sem volt búcsúról) ugyanitt találkozunk, én pedig talán megtalálom addigra a másik szemüvegem.