A semmiből érkezett, ám előre borítékolható menetrend szerint futott le a Mayhem névre keresztelt norvég kultbrigád idei hazai fellépése. A néhány friss inspirációért és – ha minden jól megy – egy új sorlemez rögzítésének kedvéért exkluzív magyarországi kirándulást beiktató legendás banda így a Yuk tízéves, jubileumi koncertsorozatában is szerepet kaphatott. Utóbbi tény (értve ez alatt a helyszínt, nyilvánvalóan) meglehetősen lehűtötte ugyan az előzetes várakozásokat, a Kék Yuk apró termét szinte teljesen megtöltő harcosok klubja azonban így is tűzbe tudott jönni a koncert hírére. Ez az izgalom legkésőbb a kezdés időpontjára szinte mindenkire átragadt a nézőtéren.
A Mayhem környékén mostanság az utóbbi időben megszokottnál jóval több a kérdőjel, amire valahol éppen egy efféle élő megmutatkozás adhatná a legegyenesebb választ. Mindent beleszámítva nemzeti büszkeségünk, Csihar Attila már egy évtizednél jár a csapat élén eltöltött időt illetően, de vele kapcsolatban eleve bizton számíthatunk a váratlanra. Ahogy a koncert közben maga a frontember is szembeállított bennünket a ténnyel, Jørn „Necrobutcher" Stubberud bőgős (és mára egyetlen alapító tag) lassan több évet töltött a zenekar soraiban, mint a jelenkori rajongói bázis átlagéletkora, ő tehát egy ugyan meglehetősen szürke, de biztos cölöp a banda talapzatában. Ugyanígy az Arcturus soraiban örömünkre ismét aktivizálódott Hellhammer dobos is ikonja a mindenkori Mayhemnek – az említett három úriember azonban köztudomásúan marginális részt vállal a muzikális alapok lefektetésében. A zenei rendezői székből 2008-ban távozott Blasphemer gitáros nem hagyott könnyű örökséget leendő utódjára, ő az idei Aura Noir lemezen is tökéletes tanúbizonyságát adta annak, hogy hangszerkezelése és kreativitása egyedülálló a legsötétebb metal felségterületén.
Talán a fentieket is tekintetbe véve, Attiláék a legújabb időkben – a zenekar történetében először(!) – a kétgitáros felállással próbálkoznak, de azzal kapcsolatban a mai napig sem igazán tiszta a kép, hogy pontosan ki is ez a két zenész, és helyzetük mennyire tekinthető stabilnak a csapatban. Most úgy néz ki, hogy a Mayhem a Yukban is megvillantott felállásban vonul majd stúdióba, a hathúrosokat tehát a két kopasz úriember, az akár a Gorgorothból is, de leginkább koncerteken fellépő bérzenészként ismert Teloch, valamint a sötét lónak számító Charles Hedger (Imperial Vengeance, ex-Cradle Of Filth) kezeli majd. Visszatérve a koncertre, az a temérdek kérdésre viszonylag kevés választ adott, már ha valaki továbbra is éppen ezen fellépés által vágyott a jövőbe látni. A fő dilemma viszont már a kezdés előtt eldöntetett: ezúttal végre lesznek a színpadon disznófejek! Egészen pontosan három kivéreztetett vaddisznófej sorakozott az első sor orra előtt, láncokra aggatva, látvány szempontjából ennél sokkal többre mód sem adódhatott. Hogy mit kaptunk ezen felül ettől a koncerttől? Hát káásááát!!!
Merthogy hamisítatlan punk buli volt ez, klasszikus zenekari megszólalásról álmodni sem lehetett, noha bár idővel javulni kezdtek az arányok, a Yuk rossz szokásához híven az egészből csak egy bitang nagy csörömp kerekedett. Aki pedig emellett nem is nőtt elég magasra vagy idejekorán nem keresett magának kilátóhelyet, a csapat látványáról is lemondhatott. Nos, ha ez utóbbit nézzük, a tagság a frontember mellett meglehetősen színtelennek tűnt, de ez Attilát ismerve bőven elfogadható, lévén az általa deszkákra vitt pózok mennyisége szinte felülmúlhatatlan. Arcmaszkra feldobott, bikavadító harci festésében és isten(?)adta karizmájával persze a koncertek elsőrangú motorja, de nekem ez azért ilyen mennyiségben már sok. Úgy egy órát játszhattak, ami szerintem éppen elég volt, a vaduláshoz a Deathcrush album zajhimnuszai (a címadó mellett a Carnage és a Pure Fucking Armageddon hangzott el) adtak keretet, közben minden albumukat megidézve legalább egyetlen opus erejéig. Mi több, egy új szerzemény is elhangzott, melynek azonban többekkel együtt még a címét sem igazán sikerült kihámozni a szónikus felháborításban.
Persze a jelenlevők zöme a De Mysteriis klasszikusaira hegyezte magát, az elmozdíthatatlan Freezing Moon mellett a már bejáratott, és ezért szintén logikus választásnak tűnő Buried By Time And Dust, majd az efféle jelzőkkel korántsem illethető kolosszus, a címadó De Mysteriis Dom Sathanas is helyet kapott. Meg kellett őket zabálni ezért.
Jómagam az illúzióimat jócskán leromboló 2004-es fellépés óta vártam a szerencsés találkozásra, és szerintem ez a koncert ki is elégítette a black metal eredeti filozófiája szerinti értékítéletet vallókat – voltunk ott jónéhányan. Csúf, mocskos, döghús állagú hangverseny volt, azt mondom, kell néha ilyen is, és felettébb kíváncsian várom a további fejleményeket.
Fotó: Gyémántné Alexandra
