Shock!

Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy nagyon örültem, mikor megtudtam, oly sok évnyi kihagyás után 2010-ben ismét lesz egy fesztivál hazánkban, mely alapvetően külföldi bandákra épül. Nyilván nem lehet elsőre a legnagyobb nevekkel előrukkolni, de azt hiszem, hogy a nemzetközi felhozatalra egyáltalán nem lehetett panasz. Mindez ráadásul igen baráti jegyárakkal párosult, úgyhogy tényleg nagyon remélem, hogy lesz folytatás! Mindezt azért kívántam tisztázni, mivel sajnos nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy rengeteg negatívum jött elő a fesztivállal kapcsolatban, és még véletlenül sem akarom, hogy az legyen bárki érzése, csakis a fikázás a célom. De! Mert sajnos ott az a bizonyos de.

Mivel a szervezőkkel többször sikerült már személyesen is összefutnom nem egy külhoni fesztiválon, illetve egyébként is köztudott róluk, hogy rutinos koncertjárók, teljességgel érthetetlen az a sokszor óriási méretű amatőrség, amivel lépten-nyomon összefutott az ember. Gondolok itt elsősorban az infrastruktúra teljes hiányára, a szakadó eső okozta térdig érő dágványra, a Hammer színpad melletti egyetlen bárpultra, és még sorolhatnám, de a legkínosabb mégis csak az volt, hogy első nap nem lehetett hozzájutni a fellépő zenekarok lemezeihez, mivel az árlista egy lemerült aksijú laptopon volt, a boltnak otthont adó kis sátorban pedig nem volt áram. Mindehhez társult még az első nap borzalmas hangosítása a Hammer színpadon, melynek a Deicide, a Nevermore és Sonata Arctica is áldozatul esett.

Tekintve, hogy a péntek még mindig munkanap, számomra a fesztivált a Deicide nyitotta – több szabadidővel rendelkezőknek pedig a Crossholder. Bár finoman szólva sem vagyok tisztában a teljes Deicide életművel, nagyon kíváncsi voltam Bentonékra, mivel kifejezetten jókat hallottam eddig élő teljesítményükről, ráadásul nem épp kismiska gitárosok teljesítenek náluk szolgálatot. Sajnos azonban nem tudtak teljes erejükben tündökölni, hiszen a hangzás miatt legtöbb nótájuk csak valami kásás masszaként ért el füleinkhez, melyek alatt csak a Vénuszként a háborgó habok közül előtűnő gitárszólók jelentettek tisztább pillanatokat. Bentont és társait ez természetesen nem zavarta, ellentmondást nem tűrően darálták le negyvenperces műsorukat. Sajnos Ralph Santolla helyett egy számomra ismeretlen kopasz gitáros volt Jack Owen társa, és bár a sokat megélt Ralphra voltam leginkább kíváncsi a bandából, az „új” srácot is élmény volt nézni, hihetetlen sebességgel és iszonyat lazán pengetett ő is. Becsülettel darált a banda, de túl sokat azért nem adtak bele a buliba; a jó Glen sem volt épp beszédes, a számcímek bemondásán kívül gyakorlatilag nem nyilvánult meg a közönség felé. A szép számmal összegyűlt publikumot ez túlzottan nem zavarta a Dead by Dawn, Serpents of the Light, Dead but Dreaming, Death to Jesus és társaik élvezetében, és úgy gondolom, a gyenge hangzás és a rövid játékidő ellenére egy jó kis intenzív bulit láttunk.

Kiss Gábor

Sokszor láttam már a Nevermore-t, az elég alapra vett új lemeztől pedig nem dobtam el az agyam, így aztán a seattle-i power metalosok elsődleges vonzerejét ezúttal az új gitáros, Vörös Attila debütálása jelentette számomra. Ahogy elnéztem, nem voltam ezzel egyedül, a közönség ugyanis több ízben is hangos „At-til-la!, At-til-la!” kórussal biztatta a banda új tagját, ami láthatóan neki és a zenekarnak is nagyon jól esett. Attila az elején még kicsit lámpalázasnak tűnt, de aztán a meleg fogadtatás oldott egy kicsit a szorongásán, és a precíz játék mellett a színpadi akciókból is kivette a részét. Habár a Nevermore-ban ez a pozíció valamiért elátkozottnak számít, ő remélhetőleg tartósan meg bír majd maradni a zenekarban, mert a szűk egy órás koncert alapján fazonra és játékra is remekül passzol közéjük.

Az újabb nemzetközi magyar metalsikert leszámítva egyébként nem éreztem feledhetetlennek a bulit, de erről elsősorban nem a zenekar tehetett, hanem a körülmények. Az elsősorban az én problémám, hogy a sárral borított, alapból is baromi lehangoló úttörőtáboron áttörve, a sátorba beszűrődő nappali fényben kevéssé tudtam ráhangolódni a bandára, a gitárok tompa és dinamikátlan megszólalásáért viszont biztosan nem én vagyok a felelős… Mivel a Nevermore egyik fő erősségét Jeff Loomis és mindenkori társa boszorkányos játéka jelenti, így ez azért távolról sem volt az igazi. Rengeteg apró, ám annál jelentősebb finomság esett áldozatául a hangzásnak, ami emellett még halkra is sikeredett. A csapatba szerencsére nem lehetett belekötni, egy olyan dobossal eleve képtelenség nem állat módon játszani, mint Van Williams, de Jim Sheppard, Jeff és Warrel Dane is hozták magukat. A borzalmas kalapot viselő frontember hangja egy megfázás miatt távolról sem volt topformában, de még bőven az élvezhetőség határain belül teljesített.

A program összességében korrekt volt, a Beyond Within és a The River Dragon Has Come kettősével nyitva igyekeztek biztosra menni, de a rövid játékidő dacára sem spóroltak az új dalokkal. Mindjárt harmadikként érkezett a Your Poison Throne, ami ütött is, az egyik kedvenc Born után elővezetett Emptiness Unobstructed önismétlő húzásai viszont egyáltalán nem tudtak meghatni. Hiába olvasom mindenhol, hogy a The Obsidian Conspiracy így meg úgy a Dead Heart In A Dead World párja, azon az albumon ez a dal legfeljebb utolsó töltelékként fért volna el, most meg ugyebár ez a felvezető klip is… Még szerencse, hogy utána az Inside Four Walls következett, ahol végre a kissé halvérűen viselkedő, a sátrat félig megtöltő közönség is lelkes ugrálásba fogott. A friss dalok közül így élőben a The Termination Proclamation tűnt a legmeggyőzőbbnek, a címadó inkább csak elment mellettem, de a Nevermore igazi terepén, egy zsúfolásig telt klubban gyaníthatóan ezzel sem lennének különösebb gondjaim. A The Heart Collector és a záró Enemies Of Reality viszont még a nem túl ideális körülmények ellenére is óriásiak voltak, utóbbi alatt végre elkapott az a bizonyos hamisítatlan koncertfeeling is, ami a buli addigi részében nem nagyon akaródzott megérkezni… Összességében a Nevermore hozta a formát, Attilát is nagyon jó volt látni velük, de ez azért távolról sem az ő napjuk volt. Mindegy, majd a rendes turnén, valami kisebb helyen úgyis lecsavarják a fejemet.
 

Draveczki-Ury Ádám

A sártenger és az egyéb lehetőségek hiánya miatt belenéztem a Deathstars műsorába is, és bár lemezeiket semmi pénzért meg nem hallgatnám, azt meg kell hagyni, hogy színpadi produkciójuk tiszteletet parancsoló volt. Feszesen, energikusan, látványosan játszottak, így nem csoda, hogy a buli után a sátorból kiözönlő vámpír-hadseregben csak méltató véleményeket lehetett hallani.
 

Kiss Gábor

A hangzás miatt eléggé féltem a Lamb Of God fellépésétől, az utóbbi évtized egyik legjobb amerikai metal csapata ugyanis olyan sűrű zenét játszik, ami kásásan vagy aránytalanul menthetetlenül értelmét vesztette volna élőben. Aggodalmaim szerencsére alaptalannak bizonyultak, a The Passing intro után az In Your Wordsszel, hatalmas füstfelhőben színpadra robbanó richmondi ötös elölről hallgatva meglepően jól szólt. Természetesen nem játszották lassabban a dalt a lemezen hallható verziónál, és pláne nem sültek bele, mint azt egyes helyeken olvasni lehetett (néha nehéz eldönteni, bizonyos emberek süketek, rosszindulatúak vagy szimplán gyengeelméjűek-e, netán mindegyik egyszerre): soha életemben nem láttam még őket előzőleg, így aztán izgatottan vártam a találkozást, és nem is kellett csalódnom. A görnyedt hátú, inas Randy Blythe-ot leszámítva a tagok nem nagyon akcióztak a deszkákon, de ahogy elreszelték ezeket a tökéletesre formált, brutálisan technikás és intenzív dalokat, abba bizony nehezen lehetett belekötni…

Nem ragadtatnám magamat olyan kijelentésekre, mint sokan, hogy a Lamb Of God az új Slayer vagy az új Pantera, de ezt a típusú egyszerre modern és hagyományőrző groove/thrash dolgot senki sem játssza náluk jobban a mai mezőnyben, ez egészen biztos. A gépezet ráadásul élőben is lehengerlő volt: Chris Adler személyében a fesztivál legjobb dobosát köszönthettük a színen, ugyanolyan üveges szemekkel hallgattam a játékát, mint az albumokon. Mark Morton és Willie Adler inkább csak szerényen álldogáltak a fronton, az ősz basszer, John Campbell pedig néha egészen hátul, Chris dobemelvényének árnyékában pengette a basszust, a precíziós proto-Slayer riffek és a panterásan megszaggatott témák azonban úgy jöttek ki a kezük alól, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Aki most szembesült velük először, annak persze nem garantált, hogy egyből leesett a tantusz – ahhoz túlságosan durva és összetett ez a zene –, de meggyőződésem, hogy a Set To Fail, a Now You’ve Got Something To Die For, az egyik személyes kedvenc Blacken The Cursed Sun vagy a Contractor hallatán többen is felfedezték maguknak a bandát ezen az estén. Nem is beszélve a közönségkedvenc Redneckről, amire Randy felszólítására hatalmas, fortyogó circle pit alakult elöl… A Lamb Of God szerencsére ma már nálunk sem ismeretlen, a nézőtéren végig ment az aprítás, és a szövegeket, refréneket is kívülről fújta a tömeg, így aztán remélem, hamarosan őket is viszontláthatjuk valami kisebb, alkalmasabb helyszínen. Nekem most sem volt hiányérzetem, miután a Black Labelt követően levonultak a deszkákról: ez a csapat nemcsak lemezen, hanem élőben is nagy császár, megérdemlik az egyre nagyobb sikereket.

Draveczki-Ury Ádám

Az első este záróakkordja számomra a Sonata Arctica fellépése volt, mely egész egyszerűen borzalmasra sikeredett. Tony Kakkóék jó húsz perc késéssel és a nap leggyengébb hangosításával „robbantak” a színpadra, ráadásul ilyen gyengén muzsikálni még sosem hallottam őket. Szétesetek a dalok, a hangszeres szekció tagjai gyakorlatilag egyhelyben topogva próbálták eltalálni, vajon hol is tarthatnak a többiek az adott nótában, Tony valami katasztrofális formát mutatott, a keverős kolléga pedig izzadva tologatta a potikat mögöttem. Ráadásul az utolsó lemez dalai sem működnek élőben, ami totális fagyást eredményezett, így nem is csoda, hogy tíz perccel korábban abba is hagyták a műsort. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy megértem, ha a zenekarnak tele van a töke azzal, hogy nem hallja magát, de 75 perces játékidő helyett negyven perc után levonulni akkor is pofátlanság, így minden Sonata rajongó joggal érezhette átverve magát!

Mivel a körülmények és az időjárás nem voltak éppen ideálisak, illetve legnagyobb sajnálatomra az Astral Doors is elmaradt, így második nap nem kapkodtam a kiérkezéssel. Szintén kb. öt óra volt, mire kiértem, elsőként így a Brainstormot csekkoltam le. Az Andy B. Franck vezette csapat néhány éve szinte hazai bandának számított, azonban elég régóta nem bukkantak fel nálunk, úgyhogy felfokozott érdeklődéssel vártam ezt a bulit is. A hangzás természetesen náluk is egy rakás trágya volt, ettől eltekintve viszont nem lehetett belekötni a produkcióba. Andy szokásához híven hozta a tökéletes frontembert; bemászott a közönség közé, buzdított, rohangált és persze csodásan énekelt! A program amolyan Metus Mortistól kezdődő best of volt a legnagyobb slágerekkel, mint a Worlds are Coming Through, a Shiva’s Tears, a Highs without Lows meg persze All Those Words. Az egyetlen csemegét a Metus Mortis Blind Sufferingje jelentette, de jó volt hallani az új lemez Shiverjét is, illetve a véleményem szerint gyengébb Downburst egyik legjobb nótáját, a Falling Spiral Downt is. A méltatlanul rövid játékidő végére így mindenki úgy érezhette, még csak most kezdünk belejönni.

Mire a Brainstorm véget ért, elkezdődött a szinte már menetrendszerűnek nevezhető délutáni vihar, amely tökéletes felvezetője volt a Legion of the Damned kíméletlen bulijának. A holland zenekar valami iszonyat agresszíven tolta a minden kompromisszumtól mentes thrash témákat, Maurice Swinkels énekes pedig végigacsarkodta a bulit. Bár a színpadon nem történt sok minden, mégis olyan mérvű energiamassza áradt le a deszkákról, amit a fesztivál fellépői közül csak a Death Angel tudott überelni. Bár lemezen kissé egyhangúnak tartom a hollandok zenéjét, ez a buli tökéletes volt! Aki szereti a horzsoló, arcba mászó thrash metalt mindenképpen csípje el őket élőben.

Mivel a Finntroll lakodalmas metalja a legkevésbé sem csigázott fel, a következő fellépő, akiket megnéztem a svéd Sabaton gárdája volt. Bár népszerűségük oka kissé rejtély számomra, az azonban tuti, hogy szögletes, sarkos trú metáljukat mindig falja a nép. Tökéletes fesztiválzene az övék, így most is lendültek az öklök, masíroztak a rock katonái és csikorogtak a harckocsik! Azt nem tudom, hogy a másnapi csatahajón hány sabatonista vett részt, a Hammer sátrat viszont jócskán megtöltötték, és a Sabaton gárdája a pénteki harmatgyenge Sonata buli után a klasszik heavy metalra kiéhezett rajongók minden kívánságát teljesítette is. Joakim Brodén ellentmondást nem tűrően vezette hadseregét az olyan harci himnuszokra, mint a Primo Victoria és a Panzer Battalion, mely végül a fesztivál egyik legjobb hangulatú buliját eredményezte.

A második nap nagyszínpados záróakkordja a szintén svéd és szintén trú Hammerfall volt, akik honfitársaikhoz hasonlóan egy népünnepélybe torkolló, kiváló koncertet adtak. Külön csípem Joakim Cansékban, hogy minden bulin előkerül valami debütáló lemezükről, amivel a régi rajongóknak is kedveskednek. Bár a mostani Hammerfall hívek többsége nem emlékszik rá, de tény, hogy mikor a Glory to the Brave 1997-ben kijött, annyira ínséges idők jártak a heavy metalra, hogy még az is mennyei mannaként tekintett a Hammerfall első lemezére, akinek nem épp legkedvesebb zenéje az ilyesmi. Így voltam ezzel én is, így bár a Legacy of Kings után lecsatlakoztam a Hammerfall családról, azért a The Dragon Lies Bleedinget nagyon jó volt hallani. És bár annak ellenére, hogy szökőévente hallgatok csak Hammerfallt, azt azért elismerem, hogy a Renegade, a Crimson Thunder vagy a Let the Hammer Fall kiváló kis nóták, illetve azt is, hogy Oscar Dronjak iszonyat randa szőke frizurája ellenére remek gitáros. A Sabaton bulija után a Hammerfall volt az a bizonyos hab a tortán, melyre az utolsó marcipándíszt a Hearts on Fire rakta fel.

Bár eredetileg máshogy terveztem, de a fesztivál harmadik napjára sikerült olyannyira elcsigázottá válnom, hogy a Death Angel bulija volt az egyetlen, amit megnéztem, majd kis lazítás után elindultam haza. Ráadásul a tengerentúli thrash veteránok műsora után értelmetlen lett volna bármivel is próbálkozni, a Death Angel ugyanis annyira lehengerlő élőben, hogy produkciójuk után talán csak a Slayer nem tűnne erőtlennek.

Bármennyire is elfogult vagyok a bandával szemben – eddig hatszor láttam őket és mindig százszázalékos bulit adtak – az vitathatatlan, hogy ezek a negyvenes fickók olyan intenzitással nyomulnak odafent, ami valami lélegzetelállító. Ömlik az emberre az energia, a düh, a lendület a színpadról, így aki csak picit is szereti a thrasht, nem állhatja meg léggitározás és veszett headbangelés nélkül. Szerencsére a hangzásukkal nem volt baj, így a kezében az elmaradhatatlan piásüveget (régebben mindig whiskey volt nála, ezúttal viszont inkább abszintnak tűnt) lóbáló Mark Osegueda vezette csapat már a nyitó Lord of Hattel ledarálta az arcunkat. Iszonyú intenzív 50 percet kaptunk a fiúktól, melynek első csúcspontja a meglepő módon nem utolsóként játszott Kill as One volt, mely alatt a tisztelt publikum teljesen megőrült. Innentől kezdve a színpad előtti kb. tíz méter fortyogó katlanná vált; hol circle pit, hol wall of death, néha pedig csak sima pogó formájában csépelte egymást a tisztelt publikum. Bár az Ultra-Violencenek csak a kezdő témáját tolták el, a régi híveket kárpótolhatta a brutális Evil Priest, valamint az elmaradhatatlan Voracious Souls és Seemingly Endless Time, de örömmel fogadtuk az olyan újabb dalokat is, mint a Buried Alive, a Carnival Justice vagy a Thrown to the Wolves. Bár a bandából mára eredeti tagként csak Mark és Rob Cavestany maradt, a mostani felállás semmivel sem marad el az ún. klasszikus DA lineuptól. Will Carroll mondjuk tényleg nem üt annyira látványosan, mint Andy Galeon, feladatát azonban tökéletesen ellátja. A már a 2001-es reunionban is részt vevő Ted Aguilar viszont egy állat a színpadon, csakúgy, mint az új bőgős Damien Sisson.

Mint már említettem, az örök záró Kill as One ezúttal a program közepén kapott helyet, az utolsó nóta a River of Rapture old school thrash bombája volt az augusztus végén érkező új lemezről. Az utóbbi két Death Angel anyag világától kissé eltérő, régivágású nóta volt ez, ráadásul, mint később Ted Aguilartól megtudtam, az új lemez még ennél a nótánál is thrashesebbnek ígérkezik. Úgy legyen, és akkor bérelt helye lesz az évi végi listámon, csakúgy, mint ennek a bulinak is.

Annak ellenére, hogy bőven akadt negatívum ezzel a fesztivállal kapcsolatban, úgy gondolom, a végeredmény mindenképpen pozitív kell legyen, úgy a közönség, mint a szervezők részéről. Remélem tehát, hogy jövőre lesz folytatás, és ha már lesz, kicsit nagyobb szabású és profibb is lesz egyben. Drukkolok!

Kiss Gábor