Shock!

Két egymás utáni nap koncertre lehet menni, tisztára, mint a Régi Szép Időkben, ezzel a gondolatfoszlánnyal, és egy nosztalgikus könnycseppet elmorzsolva a szemem sarkában rákerestem Google Mapsen, hol is van az az Analog Music Hall, mert még sosem jártam ott. A világ végén – nekem – ráadásul valamiért kisebb helyet vizionáltam előtte, pedig teljesen tisztességes méretű a színpad, és még látni is lehet mindenhonnan azoknak is, akik mérsékelten nőttek magasra. Kulturált a mosdó is, és le lehet ülni beszélgetni is két ajtóval arrébb. Na de elég ennyi a helyről, a lényeg a színpadon mozgó három különböző formáció műsora volt, lássuk hát. (V.Sz.)

BAZ megye kvltbrigádja, az estét megnyitó Z.enemi takra pontosan kezdte az előzenekarok szokásosan keserű kenyerét rágcsálni, de a körülményekkel az ötök különösebben nem foglalkoztak. Egyből maximális fordulatszámra állva dobálták a roppant passzív kevesek felé az energiabombákat, és összességében voltak annyira szórakoztatóak, hogy szűz füllel is egyből meggyőztek. Persze én szeretem a Bëlgát is, vagyis az olykor tabumentes megmondás azon zenei változatát, ami jól ki van találva, hasonlóképpen igényesen van megvalósítva, és a máz alatt akár némi tartalomra is lelhet a figyelmes hallgató.

Egy komolyabb diszkográfia-felfedezést követően azt gondolom, a Z.eneminél mindez lazán adott, aznap este viszont leginkább annyi vált világossá, hogy baromi jól mutat a színpadon. A srácok funkrockpoprapje ráadásul a profi produkció mellé hibátlan megszólalást is kapott, Balogh „Juró" Szabolcs pedig joggal pályázhat az év frontembere címre, így talán okkal gondolom, hogy a korán érkezők közül nem csak engem hódítottak meg. Ha pedig ismerősnek tűnt némelyik tag, az nem véletlen, a srácok az after@all, a Haelo, a FreshFabrik és az Eclipse zenekarokat erősítették annak idején. (K.B.)

2019 decemberében lett volna az Ørdøg lemezbemutató koncertje, hogy mi történt azóta, azt a történelemkönyvekben is olvasni fogják a következő évtizedek generációi, mi meg már itt hozzászoktunk a páréves csúszásokhoz, így rezzenéstelen arccal vártuk, hogy végre élőben is megízleljük a hármas Ürdüng-lemez igen kiváló dalait. Aztán... aztán a hangzás közbeszólt, az elején volt némi mikrofonprobléma, meg a Halálcsillag elpusztítása is belevisszhangzott, és sajnos nem is javult meg a szónikus összkép túlzottan. Én személy szerint a fényekkel sem voltam kibékülve, de túl tudok lendülni minden ilyen apróságon, örültem, hogy végre kicsit „otthon" vagyok.

Mivel lemezbemutató koncertet láthattunk, így nem spóroltak az „új" dalokkal, egyet kivéve, ami már nevében hordozta sorsát, a Nincs nem volt. Mindezek mellett a korábbi potenciális slágereket és klipdalokat természetesen eljátszották, elmondhatjuk, hogy szép, kövér csomagot kaptunk Ørdøgéktől. Időközben Szűcs Peti helyére Vécsi Zoli került egy ideje, elég szépen meg is ütötte a dobokat, a többiek előtte meg pont ugyanolyanok, mint régen, régi jó ismerős arcok a régi jó ismerős mozdulatokkal, arckifejezésekkel, beleértve Vörös Andris jellegzetes integetős karlengetéseit. Belegondoltam, aztán gyorsan elhessegettem az évszámot, hogy hány éve láttam őket először színpadon, jobb ezeket nem firtatni már, tényleg.

Pazar látvány volt a világító kétfejű „kiskakas" a dobcucc kétoldalán tornyosuló ládákon, és Julika néninek bizonyára pazar élmény volt, hogy színpadon köszöntötték hetvenedik (!) betöltött éve kapcsán, elképzelésem sincs, hogy bírja energiával, hogy nincs underground buli nélküle. Számomra is megvoltak a csúcspontok, értelemszerűen a seggrázós VIII az egyik, aminek a szívbemarkoló refrénjétől minden alkalommal kikészülök, itt valamit nagyon eltaláltak a srácok, mint ahogy a Keringő „nem vagyok, nem vagyok egyedül..." soraiban. De talán a legjobban a slágeres Rácsai Donátot vártam, tűkön ültem jó ideje, hogy elkapjam a pillanatot, hátha nem bírják ki önfeledt röhögés nélkül (kibírták, a felkonfnál megvolt), aztán a legvégén egy Superbutt-dalt is kaptunk, a méltán neves Szájon átot.

A Nagyúr Palika legújabb agyszüleménye, aki az IHM óta nem bír magával, legalábbis a zenekarok számát és sokszínűségét nézve. Volt egyszer egy Tej, meg van még tán az Atomki és lett a Nagyúr, ahol a popvilágtól újra az IHM-esebb (igen, mondjuk ki) irányba fordult, és ehhez megvan mellette Bokros Csaba is erősítésnek. Minden adott, a dobtémákra panasz nem lesz Szabó Kristóf nyomja a majdnem kettőnégyet, basszusgitáron pedig Bakos István játszik, ellenben egy gitárral milyen is lesz ez? Fura volt látni Palikát „csak" énekesként, de nem az a típus, aki a hangszerébe kapaszkodik, anélkül meg félember és nem találja a helyét, ő színpadra született srác, feltalálja magát bárhol, bármilyen körülmények között. A Nagyúrnak papíron négy dala jelent meg eddig, a koncertre ezt kibővítették még néggyel, tehát elmondható ez is egyfajta lemezbemutatónak, az meg, hogy ki volt igazából a főzenekar, az ízlés kérdése. Ekkorra már a fények és a hangzás is megérkezett, szóval hurrá.

Számomra még nem igazán állt össze a zene, persze az IHM is sokrétű volt, a Nagyúr akár a folytatása is lehet elméletben, gyakorlatilag a két fő arc miatt zeneileg megkerülhetetlen a hasonlóság, ám kevésbé zabolátlan, sokkal befogadhatóbb – érthető okokból. A klipes Túl rövid viszont tényleg gyalul, mint a gőzmozdony, itt bőven érezni azt a fajta mágiát, amit mindig bírtam a korábbi csapásvonalukon, de nekem elférne itt még egy gitár a hangzáskép dúsításához – akár egy újabb tag által. A többi dallal még barátkoznom kell – a közönség viszont láthatóan-hallhatóan jól levette az eddigieket, meglepően sokan énekelték a szövegeket, szóval nem vagyok nagy orákulum azzal kapcsolatban, hogy van jövője a Nagyúrnak. Soha rosszabb szombat estét mindannyiunknak – számomra is pazar volt ez minden ízében, mondhatnám, hogy várom a következőt, csak ki tudja, mit hoznak a következő hónapok. Meglátjuk. (V.Sz.)

Z.enemi-fotó: Máté Éva