Shock!

Bár írhatnám címként az “élménybeszámoló”-t! Ám ha az ember – köszönhetően a teremből csaknem kicsorgó áradatnak, no meg nem túl daliás termetének – az előadásból jobbára pusztán színes fényeket, valamint némi pirotechnikát lát, hát az aligha nevezhető ÉLMÉNYnek. De lássuk a tényeket. Fél nyolc körül már egészen humanoid módon be lehetett jutni az épületbe, köszönhetően a kétirányú kapunyitásnak. A környékbéli bokrokból időközben sanda tekintetű üzérek kapkodtak a gyanútlan rajongók után, hamis jegyeket próbálván rájuk tukmálni. Egy pillanatig azt hittem, tévedésből valami britniszpírz koncerten járok. Aztán később még többször támadt ilyen képzetem, a közönség egy (oda nem illő) részének látványától és viselkedésétől egyszerűen felfordult a gyomrom.

A lelkes Sonata Arctica pontban nyolckor toppant a deszkákra és nyolc ötvenötig le sem jöttek onnét. Alig csendültek fel az első arktikus nóta hangjai, amikor a VALÓBAN tévedésből odacsődült dizsicicák, valamint jól fésült, 20-30 évvel idősebb lovagjaik berzenkedve kitakarodtak a teremből – jobb esetben. Mert rosszabban még egy ideig ott fintorogtak és erőlködve próbálták felfogni, hová is kerültek… A hangzást talán a “kielégítő” jelzővel tudnám illetni – ez egyébként a koncert egészéről elmondható. A Sonata legnagyobb sikereit még mindig az első album “slágerei” jelentik, de a közönség boldogan fogadta és jutalmazta a legújabb nótákat is. A gitárokat hol lehetett hallani, hol meg nem – vélhetően, a változatosság kedvéért… Szegény Kakko fiú olykor kifejezetten jónak tűnt, máskor azonban keményen küzdött az énekkel. Időnként én is vele izzadtam, hátha úgy könnyebben préseli ki a gigájából a magasakat…

Miután bő félórán keresztül Therion muzsikát hallgattunk (soha rosszabbat!), fél tízkor végre megjelent az este öt fénypontja, a Nightwish. A hiperventillációs, szuperkompjúterizált-digitalizált-kütyüzött hangmérnöki felszerelésnek “köszönhetően” a nyitó Dark Chest of Wonders olyan fos sounddal indított, hogy még! Hatalmas durrancsokat robbantgattak a szemfüles pirósok, hátha ettől mindenki elfeledi, amit hall – vagy inkább nem hall. Aztán egy idő után a zajból előlépett némi gitárjáték, kezdtek helyükre rázódni a dolgok. Mi több, az este néhány igazán szép pillanatot is tartogatott számunkra. Rögvest kiemelném a sorban második Planet Hell darabot, amely immár kitűnően szólt, ezáltal hatásosan tarolt. Itt került előtérbe első ízben Marco, aki nem csupán új színt hozott a banda megszólalásába, zenei világába, de “másodénekesi” tevékenységével kis mértékben ugyan, de könnyít a Tarja vállát nyomó terhen. A Deep Silent Complete alatt aztán minden a feje tetejére pördült. Egy ponton a gityók teljesen kihaltak a képből, a nóta vége pedig valahol a Fekete-erdőben bolyongva ért véget. Mindenki azt püfölt, húzott-vont, danolt, amit épp gondolt. Érdekes volt, az már tuti.

Jól sikerült és nagy tetszést aratott a Phantom of the Opera, a pirókkal alátámogatott híres duett pompás hangulatot teremtett. Békés perceket hozott a Sleeping Sun, az este első balladája, melyet Tarja álmodozó-szépen énekelt végig. Mivel utána pár percre levonult a színpadról, a fiúk vállalták magukra a nagyérdemű szórakoztatását. Elhúzták nekünk a Symphony of Destruction alapvetően kemény, de azért “marcosított” változatát. A Bless the Child szerintem nem igazán süti élőben, a The Kinslayer, illetve a pirókkal felékesített Wishmaster azonban annál inkább. A Dead Boy’s Poem olyan nóta, amelyet minden ’Wish rajongó százszor hallott már, de szívesen meghallgat százegyedszer is. Az újabb szeleket képviselő Slaying the Dreamer után a programot a csapból is zubogó Nemo zárta.

Meglepetés volt számomra az első ráadásként elnyomott Ghost Love Score, ami a maga hosszan elnyúló, monumentális és szimfonikus módján is nagyszerűen sikerült. Végül pedig előkerült Tuomas kovbojkalapja és a banda rágyújtott a dinamitra: az I Wish I had an Angel harapós riffjei még utoljára felrázták a tömegeket. Legalábbis számomra ez volt a buli utolsó nótája, ugyanis tizenegy után pár perccel kaptatnom kellett, hogy elérjem a villamost és az utolsó metrót. Hja, kérem, ha valakinek nincs négykerekű járgánya vagy nagyobb vagyona taxira, sajna ilyen tettekre kényszerül. Ha még mást is játszottak, arról sajna lemaradtam. A koncert bizonyára elnyerte azok tetszését, akik láttak is belőle valamit. Én nem voltam ilyen szerencsés. Az pedig, amit hallottam, kissé vegyes lenyomatot hagyott bennem, de végső soron kellemes este volt.