Mit sem tudtam az előzenekar kanadai The Tea Partyról, de név alapján nem sok jóra számítottam. Ehhez képest kellemesen csalódtam, mert kimondottan érdekes és élvezetes zenét vezetett elő a trió. Elsőre az tűnt fel, hogy a jamaicai beütésű Gary Moore-nak kinéző énekes-gitáros (aki mellesleg számos egzotikus hangszert is használt) hangja a Cultos Astburyéra emlékeztet, de aztán rájöttem, hogy helyesebb a Doors-hoz hasonlítani, mivel az egész Tea Party ahhoz áll közelebb. Voltak egészen modern dolgok a zenéjükben, miként ősrockos részek is, meg sok-sok közel-keleti zenei hatás. Ennyi alapján egy 8-9 pontot megérdemel a csapat, nagyon tetszett a műsoruk.
De a lényeg persze a Queensryche volt! A félelmetes intro után, ami alatt Scott Rockenfield dobosisten már a helyén ült, berobbant a Revolution Calling, s onnantól nem volt megállás. Hihetetlen volt! Egyszerűen arra nem volt idő, hogy egy pillanatra is felfogjam, mi van, annyira intenzív volt az egész. A koncertnek egyetlen gyenge pillanata nem volt, az új dalok is szakítottak rendesen, minden fantasztikusan szólt. Nem mondom, hogy nem hiányzott Chris DeGarmo, hogy ne hiányzott volna kedves, ragyogó személyisége, meg a QR-ban eleve mindenki pótolhatatlan egyéniség, de Kelly Gray is teljesen OK volt. Pont előtte álltunk, így volt alkalmam megfigyelni, és nagyon szimpatikus volt.
Az interjúban Geoff azt mondta róla, hogy őrült, és itt láthattam, hogy úgy is van. Nem dühöngő őrült, hanem az a fajta, aki teljesen egy a zenével, imádja, játszik vele, lubickol benne. Jól gitározott, a neki osztott szólókat kissé szabadon értelmezve. Egyébként sok Chris által játszott szólót is Michael Wilton nyomott. Eddie Jackson a szokásos visszafogottságával, de mélyen átélve és nagyokat vokálozva hozta azokat a fantasztikus basszusfutamokat, amik annyira jellemzik játékát. De persze legfőképp Geoff Tate-re irányult a figyelem, és vonzotta a tekinteteket. Zseniális frontember, és 41 évesen is telis-televan energiával, teljesen elképesztő. Az egyik dal előtt mondta, hogy a zenekar bő 18 éve alatt sok felé jártak már, de mindenütt azt tapasztalták, hogy az emberek szeretik az Operation: Mindcrime-ot. Valóban az arról származó 7+1 dalra volt a legnagyobb ováció. A koncert egyik legcsodálatosabb része a Spreading The Disease volt, amikor a "Religion, sex are powerplays" rész elé beleszőtték az Electric Requiem-et, amit Geoff hátborzongatóan el is játszott, ahogy Nikki megtalálja Mary holttestét...
A reményről szóló When The Rain Comes azért volt csoda, mert úgy éreztem, valóban esik rám közben az eső képében megjelenő isteni áldás. A Breaking The Silence-I Don't Believe In Love kettős a totális kiakadás ideje volt, miként a Breakdown is, amikor Geoff hátrahajította a mikrofonállványt, és mint egy őrült rohangált körbe-körbe. Meg a Jet City Woman, meg a Walk In The Shadows... És micsoda gyönyörűség volt, ahogy a Silent Lucidity simogató, finom hangjaival jöttek vissza ráadást adni, hogy aztán a Needle Lies-zal és az Eyes Of A Strangerrel darabjainkra zúzzanak és lángra lobbantsák a lelkünket: igen, a zárás a Burning Man volt, pontosan. Amit ott mi átéltünk... Szavakba foglalhatatlan. Az Empire alatt Geoff egyenest nekünk énekelt, belenézve a szemünkbe... Meg a végén Kelly konkrétan a kezembe adta a pengetőjét. Ezek olyan dolgok, amik sokaknak mit sem jelentenek, nekem, nekünk viszont életre szólóak. Amíg élek, itt lesz bennem a Láng, mindig emlékezni fogok erre a napra. Nem ez volt életem legjobb koncertje, "csak" a második legjobb. A pesti Psychotic Waltz bulit semmi nem tudja felülmúlni, a QR is csak akkor tudná, ha nálunk lépne fel végre. De az is valószínű, hogy a 2000-es években nehéz, ha nem lehetetlen lesz ennél jobb koncertet látni! Speak The Word!
