Annyi bizonyos, hogy ez a koncert nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Van, kik úgy vélik, a Mood felléptetése is hiba volt, de ezzel én nem értek egyet. Cavanagh-éknak megvannak a Holdampfékkal közös gyökereik, csak az angolok mostanság nem azokból merítenek leginkább.
Mindazonáltal láttam már sokkal jobb Mood koncertet is, és volt is némi oka a srácok nem épp tökéletes teljesítményének. Talán a közönség magát annyira mindenfélejónak képzelő része is közrejátszott ebben, végül is tök mindegy. Nekem még így is jól esett a Glow, Burn, Scream riffelése, a Black Sabbath Children Of The Grave-je, hogy a Danny Cavanagh vendégszereplésével nyomott Trouble-'Scuse Me-ról ne is beszéljek.
Aztán az Anathema sem volt olyan, mint megszoktam, különösen a hangzással volt gond. A koncert kb. feléig a hangcucc féltése erősen megnyirbálta a zene élvezetét, ami annál inkább baj, mert még olyan szépséges, mély dalok is elhangzottak, mint pl. az így inkább Kyuss-balladának hangzó One Last Goodbye. De aztán jött a Sleepless az első lemezről, és az mindent elmosott. Hihetetlen lelki energiák, -erők vannak abban a dalban! Azután már minden király volt, persze legjobban az A Dying Wish tetszett.
Mivel ez a koncert a csapat kelet-európai turnéját zárta, eléggé elengedték magukat, számos feldolgozást játszottak (Jeff Buckley, Bad Religion, Metallica, s zárásul halál meglepetésre, de kurva jól Nirvana-Something In The Way), néha hangszercserével, meg olyan dolgokat, amiket végképp nem vártam: 2000 & Gone a Judgement-ről (beszéd nélkül), a Fragile Dreams akusztikusan, meg a Pentecost III EP rejtett dala, a mulatságos 666, amit az egyik road üvöltözött el.
A hangulat tehát abszolút tetőfokon járt, az egyik csúcspont az volt, mikor Vinnie megkérdezte, hogy hogy mondják azt magyarul, hogy fuck. Megmondtuk neki, ő meg gyorsan tanult Szóval, a végén minden negatívum ellenére fülig érő szájjal, egy újabb katartikus koncert emlékével a szívemben távoztam a klubból. Annak, aki még nem hallott Anathemát: egykor ez az angol banda egyike volt azoknak, akik a gothic metal alapjait lerakták, és egy olyan, rendkívül őszinte, mély, ugyanakkor elvontabb és kevésbé fémes, de súllyal ugyanúgy bíró irányba mentek tovább, mely inkább idézi a '70-es évek valóban progresszív zenekarait, mint a korai Paradise Lostot.
Kategorizálhatatlan, gyönyörű, Érzéssel teli zene ez, mely a legmélyebb fájdalmat is úgy festi meg, hogy közben reményt hordoz, és ad valami pozitívat a hallgatónak, sokkal többet annál, mint hogy szimplán veled sír vagy dühöng. És ez még a Wigwamban is így volt. Csak a kulisszák mögött ne az lett volna, ami...
