Shock!

Richie Kotzen valamit nagyon tudhat. Miközben a hasonszőrű gitáros nagyságok budapesti fellépéseikor jóformán lasszóval kell vadászni a közönségre, ő sokadszorra is képes csordulásig tölteni a Hajó gyomrát, pedig ezúttal egy válogatáslemez apropóján elindított hakniturnéval érkezett. Két dologra enged következtetni mindez: Kotzennek jót tett a Winery Dogs körüli felhajtás, illetve az általa közvetített, pózoktól és allűröktől mentes, valóságos muzsika és előadás minden körülmények között megtalálja a közönségét.

Régebben hajlamos voltam mondogatni, hogy Richie túl korán öregítette meg az általa űzött zenét, de ma már inkább úgy vélem, csupán időben felismerte, hogy mely lépéseket kell megtennie a hosszú távú karrier megalapozása és a gitárhős-sztereotípiák elkerülése érdekében. Persze, Kotzen zenéjének őszinte mivolta hallatán azt is könnyedén el lehet hinni, hogy kizárólag belső ösztönök által vezérelt, természetes művészi indíttatás és evolúció eredménye az a dalközpontúság, amit már régóta képvisel, de talán mindegy is, mert a lényegen ez nem változtat – Richie blues-, soul- és funkhatású klasszik rockja húsz album után is működik, koncerten meg aztán főleg.

Nem tudom, ki mit várt a bulitól, de senki nem lehetett annyira naiv, hogy korai, Fever Dream-időkből származó dalokért kiáltson, vagy éppen Winery Dogs-témák után áhítozzon. Volt, aki már előre kifejezte nemtetszését a szetlista láttán, ám ahogy a zseniális új nóta, a War Paint megszólalt, már tudtam, hogy rossz közérzet és hőemelkedés ide vagy oda, bizony nem fogok az eredetileg tervezett 30 perc után odébbállni. Legszívesebben egy jelzőkkel teli, hosszú körmondatban ömlengenék arról, hogyan is szólt Kotzen gitárja, de legyen elég annyi, hogy a vintage érzetű Telecaster-Marshall Plexi összhatás elképesztette sokat hallott füleimet. Ilyen minőségű szólást ritkán tapasztalni. Annyira okos ez a „kevesebb néha több"-típusú, hihetetlenül organikus sound, ahogy a gitár képes visszafogott lenni, mégis dominál, illetve képes átszólni a zenén. Nyilvánvalóan, a hangmérnök arányérzéke is sokat hozzátett ahhoz, hogy lélegzett a produkció, és minden hangszernek jutott tér, de ne vegyük el a dicsőséget Richie-től, mert az élményhez az ő ujjai szükségeltettek elsősorban. Pengető nélkül így gitározni finoman szólva is súrolja a szemtelenség határát, főleg éneklés közben. No, és az az éneklés... Stevie Wonder hard rockba oltva, hibátlanul. Simán elfogadom, ha e stílus valakinek nem elég maszkulin, de azt sem csodálom, hogy a nők annyira odáig vannak a feminin vonásait és mozdulatait elkendőzni képtelen énekes-gitárosért. A fickó minden porcikája hangsúlyozza a kifinomultságot, és ez a zenén is átjön.

Az első hosszabbra nyújtott gitárszólót a harmadikként érkező Bad Situation fenségesen egyszerű funktémájában zúdította Richie a hallgatóságra, melyet még számos hasonló megmozdulás követett. Ígéretéhez híven Kotzen eljátszotta a Cannibals dalt, a nemsokára megjelenő következő szólóalbum címadó tételét, mely az utóbbi idők egyik legfogósabb szerzeménye tőle, legalábbis számomra. A dal dinamikai váltásai, óriási riffjei és elsőrangú refrénje alapján érdeklődéssel várom a teljes lemezt. A továbbiakban a hangulatos Doin' What The Devil Says To Do és főleg a Hendrixet idéző Peace Sign talált el nagyon, utóbbiban eszméletlen nagyokat gitározott és énekelt Kotzen, az ezt követő, hosszadalmas dob- és basszusszólók azonban tömeges menekülésre késztették a jelenlévőket. Színpadra való visszatértét követően Richie maga is beült a dobok mögé, kvázi visszafordíthatatlanul megakasztva a lendületet, de ha ezt leszámítom, akkor maradéktalanul elégedett voltam azzal, amit tizenhárom dalban nyújtott.

Kotzen iskolapéldája annak, hogyan lehet egyszerre érzésből és technikásan játszani, egyik faktort sem feláldozva a másik oltárán. Időtálló, kortalan muzsika az övé, a saját útját járó művészemberé, melynek minden rezdülése hihető, talán ettől is ennyire szimpatikus.

Fotó: Polgár Péter