Shock!

Mivel a Devil’s Slingshot előtt lemaradtam a K3-ról, most láttam először őket. Kállai János, Szuna Péter és Nagygyörgy Gábor vitán felül baromi jól nyomják ezt az instrumentális prog metalt, nagyon tudnak bánni a hangszereikkel, feszesen és töményen szólalnak meg, roppant okosan muzsikálnak, ráadásul olyan bivaly hangzást kaptak, hogy nem hittem a fülemnek.

Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy nekem itt-ott pont az agyasság tűnt kissé túlzásba vittnek: néhol meglehetősen kiszámítottnak, matekosnak éreztem a dolgot. Ez persze simán lehet az én hibám is, hiszen ilyen komplex muzsikáknál nem feltétlenül jön át maradéktalanul a zene veleje elsőre, pláne nem élőben. A Satriani- és Dream Theater-párhuzamok persze így is ordítóak voltak, de ez már eleve feltételez egy bizonyos színvonalat, szóval senki se vegye fanyalgásnak a fentieket, mert nem is igazán jut eszembe hasonlóan ütős hasonszőrű hazai produkció.

Vagyis a bevallottan súlyosra, fémesre húzott fellépés összességében teljesen meggyőző volt a trió képességeit illetően, ráadásul a K3 hála a jó égnek dalokban gondolkozik, nem pedig feleslegesen hangokat halmozó technikai bemutatókban. Ízlésesen, könnyeden csavarták elő a komplex témákat, és fekete pólós, szimpla kiállásuk is rokonszenves volt, de ennek ellenére a végére kissé egyhangúnak találtam a műsort. Néhol el tudnék képzelni némi színesítést, urambocsá’ még talán éneket is, csak amúgy mutatóba… Az mindenesetre biztos, hogy a legutóbbi Under A Spell albumot le fogom csekkolni, és mindenkinek csak ajánlani tudom őket

Richie Kotzen annak idején a tekerésperverz Mike Varney istállójából kinőve állt rajthoz, hogy ujja köré csavarja a gitárosszakmát, de a még ma is mindössze 38 éves virtuóz ennek ellenére mindig is rendelkezett két olyan isteni adottsággal, ami sok versenytársából tökéletesen hiányzott: zenei alázattal és remek dalszerzői vénával. Richie csak úgy árasztja magából a lemezeket, így távolról sem vagyok komplettista, sőt, igazából csak a három évvel ezelőtti Forty Deuce projekt óta sorolom magam a rajongói közé, noha előtte is nagyon kedveltem őserejű, bluesos játékát. Ez a koncert csak a róla kialakított képemet igazolta, jelesül azt, hogy ez a csávó egy zseni. Nem olyan hipermodern, mint Satriani, nem kísérletezik olyan agyahagyottan, mint Vai, nem teker úgy, mint Yngwie, teljesen más iskolát képvisel, de csak és kizárólag a rockgitárosok abszolút elitjébe sorolható.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok embert vonz majd a koncert – kellemes háromnegyedház gyűlt össze a hajón –, és aki eljött, hogy megnézze, mit produkál élőben ez a nyúlánk, lányosan simaképű zenész, az gyakorlatilag kizárt, hogy csalódottan távozott. Mindenféle extra nélkül indult a műsor a Losin’ My Minddal, és már itt szétterült az arcomon az elégedett, buddhisztikus mosoly, mert a rockzene valami ilyesmiről szól.

Az egész este a finom, ízes muzsikálás jegyében telt: szó sem volt hangszermaszturbálásról, egymás deszkákról lejátszásáról vagy cinikus, parasztvakító szólóorgiákról, csak sorjáztak egymás után a dalok, én pedig egyre elvarázsoltabban figyeltem a triót. Kotzen mögött komoly nevek sorakoztak fel: egykori Mr. Big-es harcostársa, Pat Torpey hegesztette a ritmusokat, a többek között a Slash’s Snakepit második albumán is játszó, punkfrizurás Johnny Griparic pedig a basszust pengette. Úgy általában véve az egész dolog lenyűgöző volt, mert az ilyen kaliberű zenészek néha minden rutin ellenére is képesek engedni a kísértésnek, majd átmenni lélektelen technikai bemutatóba, itt azonban ilyesminek még csak az árnyéka sem vetült a trióra. És eközben persze olyanokat nyomtak, hogy az embernek az álla leesett. Ennek ellenére, ha egy mezei zenehallgató csak úgy betévedt erre a koncertre, elégedetten mehetett haza.

A program középpontjában – mily meglepő! – a főhős szólólemezei álltak, mindenféle felesleges rizsát vagy nagy átkötő szöveget megspórolva jöttek egymás után a rockosabb és balladisztikusabb szerzemények (A Love Divine, Go Faster, Doin’ What The Devil Says To Do, Fooled Again és a többi), bár a Stand azért természetesen nem maradhatott ki, a közönség pedig olyan hangosan visszhangozta a dalt, mint talán a Change-et leszámítva egyetlen másik nótát sem az este folyamán. Nem akarom bántani Bret Michaels-t, de ő alighanem az élete árán sem tudná olyan jól elénekelni ezt a dalt, mint Richie… No igen: közhelyszámba megy, hogy Kotzen nemcsak a gitárfronton nagymester, arra azonban nem számítottam, hogy élőben is ennyire jól a hangja. Az elején mintha még itt-ott mintha becsúszott volna egy kis bizonytalanság, de a banda végig valami monitorproblémával küszködött, így ez akár ennek is betudható.

Kötelező jelleggel elkezdhetném tovább halmozni a dicsérő jelzőket Richie gitárjátékáról is, de egyrészt nem látom értelmét, a másik oldalról pedig kellően érzékletesen sem tudom megvilágítani, mitől annyira magával ragadó minden egyes pengetése. Vastagon a ’60-as és ’70-es években gyökeredző, érzelemmel csordultig telített játéka egyszerűen páratlan, tényleg bármihez nyúlhat: jöhet nyers, hendrixes ősrock-téma, felkavaró, füstös blues-ballada vagy soulos, funkos beütésű, lendületes szerzemény, gitározása a koncert minden egyes pillanatát uralta. Emellett persze nem lehetett nem odafigyelni a ritmusszekcióra sem.

Richie hangulattól és gondolom, az elfogyasztott sörmennyiségtől függően néha simán képes két és fél órás koncerteket is adni, de itt a már említett technikai problémák miatt csak úgy nagyjából 90 percet játszottak, és mindenféle felesleges önünnepeltetést mellőzve, de láthatóan elégedetten és hálásan távoztak a színpadról. Elfért volna még talán egy kicsivel hosszabb ráadás, mert nem mondom, hogy az Until You Suffer Some-ot vagy a Shine-t még nem bírtam volna elviselni, de hát mindent azért nem lehet, ráadásul nem létezik a földön az a dal, amiért a műsor második felében előszedett So Cold ne kárpótolt volna ezen az estén, itt tényleg centis libabőrök jöttek ki rajtam.

Egy mindenféle allűröktől mentes, láthatóan ízig-vérig fanatikus zenészt és két hasonlóan óriási társát láthattuk ezen az estén. Nem nyáladzom tovább feleslegesen a koncert fölött, inkább csak annyit mondok: mindenki nagyon sajnálhatja, aki nem nézte meg Richie Kotzent ezen a borongós kedd estén, de a fogadtatás alapján el tudom képzelni, hogy nekik is lesz még alkalmuk bepótolni a mulasztást. Az ilyen koncerteket nehéz szavakba önteni: amikor csak állsz, nézel, hegyezed a füleidet, és jön veled szembe a nagybetűs ZENE.

Fotó: Valentin Szilvia