Shock!

A tavaly szeptember 11-én történtek miatt némileg későbbre csúsztatva, de végül csak összejött a 11 évvel ezelőtti U.S. power metal álomturné második felvonása! Egyúttal újabb nagy nevet pipálhattam ki, hiszen a Vicious Rumorst az 1991-es Welcome To The Ball lemezük óta istenítem, élőben azonban még nem volt szerencsénk egymáshoz. Nos, a hagyományos Rumors-hangzást ésszel és érzékkel korszerűsítő utóbbi két albumukat is szeretem, Geoffék azonban, mintegy jelezve, milyen irányban kívánnak elindulni az ismét stabilbak tűnő felállással, csak Welcome-os vagy még korábbi nótákkal álltak ki.

A Cyberchrist korongon bemutatkozott énekes, Brian O'Connor annak idején nyersebb, durvább stílust képviselt a néhai Carl Albertnél, most döbbenten tapasztaltam, hogy a legendás előd témáihoz is micsoda affinitása van a srácnak. Korábbi karcos modorán pont annyit igazított, hogy egy Digital Dictator, egy Don't Wait For Me vagy egy You Only Live Twice valóban méltóképpen szólaljon meg. Nem egy szép gyerek amúgy, de a többiekkel együtt a frontvonalban több mint meggyőző show-t produkált. Ira Black és Geoff, a két hathúros a jófajta old school hajlengetést mutatta be, míg a kopasz bőgős Cornbread a méretes kecskeszakállát rázta. Fél óra önfeledt zúzás, fölényes hangszerkezelés és csupa klasszikus dal, így foglalnám össze röviden a látottakat/hallottakat és az elsöprő buli után a Magellanos Sava-pólómat azon nyomban "felülírtam" egy, a helyszínen vásárolt Vicious Rumorsszal!

Az egész este legfájóbb pontja volt azonban számomra, hogy a másodikként színre lépett Blaze koncertje kimaradt az életemből. Mondanom se kell, menyire örültem a Sava-illetve V.R.-interjúlehetőségének (mint már láthattátok, az eredmény sem maradt el), ám az időpontokat tényleg nem lehetett másképp egyeztetni, így a brit metalfejek műsoráról lecsúsztam. A szem- és fültanúk csupa pozitív dolgot meséltek és azok alapján, amit Wackenben láttam Blaze-éktől másfél éve, mindezt feltétlenül el is hiszem, csak éppen nem erősíthetem meg. Ezt komolyan nagyon sajnálom!

Alig értem vissza a terembe, máris felhangzott felvételről a Queen-féle The Show Must Go On, ami a Savatage koncert kezdetét jelezte. Míg a Rumors alatt elég szellősen voltunk és nem okozott különösebb gondot az első sorig eljutnom (és onnan fotóznom), a Commissar indításakor már igencsak kellett helyezkedni a kedvező pozícióért. Ahogy a nyomasztó kezdés után a szám beindult, úgy maga a buli is nagyon meglendült utána. A tempós résznél vágtázott a deszkákra az új énekes, Damond és ő is hajtotta a többieket rendesen. Kinézetre olyasmi a fickó, mint valami dark/gothic arc, de metalosan intenzív színpadi munkája már Zacharyt idézte. Hangja pont Zak és Jon orgánuma közé helyezhető: megvan benne az a kifejezőerő, az a mély átélés, amely miatt Zaket annyira lehetett szeretni, de az agresszív, hisztérikus Oliva-témák szintén mennek a srácnak (több dalt közösen adtak elő a második frontemberként funkcionáló Jonnal). Ezekből pont emiatt nem is szenvedtünk hiányt.

Az ősrégi Sirens Pesten a ráadásnóták egyike volt, itt meg a főműsorban kapott helyet, ám ami ennél is sokkal nagyobb meglepi, a Hall Of The Mountain King albumnak lement a fele, olyan cupákokkal, mint a kegyetlen Beyond The Doors Of The Dark és a slágeresebb Strange Wings! A Zakkel írt dalok közül többet összevonva játszottak és a Streets számaiból is hasonló módon csemegéztek. A leginkább lélegzetelállító momentumok közé a Chance vagy a Morphine Child többszólamú vokálos betétei tartoztak (ha már itt tartunk, meg kell említenem Chris Caffery új "ékpárját", Jack Frostot, aki gitárjáték és fazon szempontjából teljesen rendben van és a vokálozásból is kivette a részét). A Chris Oliva emlékének ajánlott All That I Bleed és a When The Crowds Are Gone, amelyeket a '97-es bulin annyira hiányoltam, most az est legfelemelőbb momentumai közé tartoztak.

A Believe ismét könnyeket csalt sokunk szemébe és megint volt Gutter Ballet, hát arra végképp nem találok szavakat!.. Azt gondolom, semmivel nem múlták alul az E-klubos showjukat, nem is überelték - egyszerűen az új felállásban, az új programmal is megismételték ugyanazt a színvonalat, ami nekem így már két felejthetetlen Sava-koncertet jelent! Talán elfogult vagyok velük és a Vicious Rumorsszal, meg egyáltalán az effajta érzelmektől feszülő, keménységében is csodálatos dallamokkal teli metal zenével, de ez az a stílus, amely a jelek szerint mindent túlél! Zeneileg egyedülálló értékeket hordoz, pozitív üzenete van és képes az állandó megújulásra... Meg amit az ilyen bulik kapcsán mindig el szokás regélni, tudjátok!