Shock!

Őszintén bevallom, még jóindulattal is csak koca-Skindred rajongónak vagyok nevezhető. Pontosabban eddig így volt, hiszen 2011. december első napjától biztos, hogy fokozott figyelemmel fogom kísérni a walesi csapat munkásságát. Bár gyakorlatilag csak a beharangozott koncertnek volt köszönhető, hogy utánaástam kicsit a zenekarnak – körülbelül egy hónappal ezelőttig ugyanis egy fia nótájukat nem hallottam még -, muszáj leszek számon tartani őket, ez a buli ugyanis annyira zseniálisan pörgős, energikus és hangulatos volt, hogy egész egyszerűen nem tehetek mást. Egy szó mint száz, pontosan ugyanaz történt velem, ami anno a West-Balkánban a Suicidal Tendencies koncerten: ahogy akkor Mike Muir és csapata, most a Skindred jött, látott és késztetett egy csapásra behódolásra. Nem csak engem, de tán valamennyi jelenlévőt is.

Addig azonban még két előzenekar volt hátra, akik közül a hazai Cadaveres nyitotta az estét, én pedig néhány perc alatt levontam a következtetést, miszerint óriási hibát követtem el, mikor anno a debüt Soul Of A New Breed után valahogy elvesztettem velük kapcsolatban a fonalat. Az egy dolog, hogy Körmi bandája valami pofátlanul húzósan adja elő magát a színpadon, de mindemellett még jók a számaik is, melyeket kellően arcbamászóan, de ugyanakkor végtelenül szimpatikusan facsarnak az ember képébe. Nem mellesleg Bölcsföldi Zoli személyében eszményi frontemberük van, akinek az üvöltős témák is nagyon mennek, de igazi erőssége a dallamos megoldások prezentálásában rejlik. Meg persze a színpadi előadásban, mely során eklektikus mozgás párosul fárasztó, de mégis szórakoztató poénokkal. Lényeg a lényeg tehát, a Cadaveres egy átlagon felüli, profi csapattá nőtte ki magát, úgyhogy aki mellett eddig elment a banda, az mindenképpen zárkózzon fel hozzájuk sürgősen. Én is ezt fogom tenni.

Amilyen jó volt a Cadaveres, olyan csapnivalóan muzsikált az Egyesült Királyságból származó Deaf Havana brigádja. Valami érthetetlen oknál fogva mégis akadt körülbelül tizenöt lelkes, répafarmerba és arcba fésült emo-séróba burkolózó, önkívületi állapotban bulizó rajongójuk, akik olyan eksztatikus állapotban adták elő magukat, mintha egy ’87-es Mötley buli backstage-ében lennének cicoidok. Velük ellentétben a többség azonban kifejezetten nehezen viselte a punkos-alteros-emós muzsikát, James Veck-Gilodi idegesítően vékony hangját, illetve a csapat szuper-brit kinézetét. Nekünk büntetés volt ez a bő fél óra.

A Stuck Mojo után ezúttal a Skindred győzött meg arról, hogy a groove-os, húzós gitártémák feka énekessel való kombinálása nyerő ötlet, amely elemek összekovácsolásából – ugyanúgy, mint Rich Wardéknál – jelen esetben is egy gyilkos banda született. Bár délies gitártémák és arcbamászó rappelés helyett a Skindred bulizós, táncolós reggae-témákban és nyugisabb, elszállós chill-out pillanatokban utazik, a végeredmény épp oly meggyőző, mint kollégáik esetében. Ennek pedig legfőbb oka Benji Webbe, az imádnivaló énekes srác, aki szimpatikus figurájával, kifogyhatatlan energiájával, és persze zseni hangjával vonzza a tekintetet, és gyakorlatilag egyedül adja el a bulit.

Mert hát valljuk be, a Skindred azért nem agysebészet, és ha Mikeydemus poszt-Faith No More megjelenésén, a kezdeti sokkot követően túlteszi magát az ember, a csapat nagy részén bizony néznivaló sincs túlságosan. Nem úgy Benjin, aki végigtáncolta, végigrohangászta az egész bulit, emellett pedig folyamatosan vezényelte a közönséget is. A kötelező együtt-, illetve felváltva énekléseken túlmenően volt közönségvetkőztetős, majd a levetett ruhadarabokat fej fölött megpörgetős rész, jobbról balra, majd balról jobbra ugrálás, de a legnagyobb geg egyértelműen a „Do the Robot!” rész volt. Ekkor ugyanis Benji bemutatta a csak feketék – illetve Peter Crouch-által alkalmazott robot táncot, majd mindezt szegény közönségnek is elő kellett adnia. A végeredményt el lehet képzelni. Azt talán mondanom sem kell, hogy mindeközben csak úgy mellékesen végigugráltunk és végigbuliztunk úgy hetven percet, mely során nem csak a Prodigy Firestarterje, de a Metallica Sad But True-ja is megidézésre került, illetve elhangzott kedvenc Skindred dalom is, a Destroy The Dancefloor, mely alatt talán a legnagyobb mosholást vitte véghez a megjelent, körülbelül 300 főnyi közönség.

Nem volt hosszú a koncert, sőt, a nettó 60-65 percnyi muzsikálás kifejezetten kevésnek mondható, de csapata élén Benji kapitány valami eszelős bulit varázsolt körénk, így csodálkoznék, ha a Warning befejezése után nem minden megjelent távozott volna arcán üdvözült mosollyal.

Fotó: Réti Zsolt