Shock!

Az alapvetően instrumentális, elektronikával kicsinosított jazz metalt kimagasló szinten művelő Special Providence nyolc éve építkezik szép szerényen a klubéletben, a közbeszéd immár szájára vette a zenekar nevét, és olykor egészen meglepőnek látszó sikerekbe szaladnak bele. Bár az efféle muzsika elsősorban a hazai palettán tölt be hiánypótló szerepet, nem meglepő és nem is precedens nélküli módon Európa rugalmasabb fele már régen keblére ölelte a kvartettet, mire a potenciális itthoni közönségük igazán rájuk talált. Ma már azonban minimális reklámmal, szinte csupán szájhagyomány útján terjesztett hírek szárnyán is képesek élettel megtölteni mondjuk a Dürer nagytermét, ahogy azt ezen az időjárásilag keményen ostorozott nyári estén is megtették.

A koncert napján még azzal a hiú reménnyel ébredtem, hogy negyedik nekifutásra módom lesz végre szabad ég és hűs lombok alatt, kényelmesen elnyújtózva megtekinteni Markó Ádámék elborult zenei kalandozásait, ám az emberi kéz által befolyásolhatatlan külső körülmények idejekorán lehűtötték a lelkesedésemet. A fenyegető esőfelhők elől a koncert végül a nagyobbik koncertterembe költözött, ez azonban korántsem hatott rám annyira demoralizálóan, mint az a tény, hogy a kiírt kezdési időpontban a srácok még javában a kertben mulattak, és láthatóan eszük ágában sem volt jókedvüket hangjegyekre váltani. Ha az ember sofőrt játszik, és még ismerősökre sem talál a helyszínen, háromnegyed óra tétlen várakozás is bitang hosszú tud lenni, ugyanakkor annyira azért mégsem, hogy ne örvendjen felhőtlenül, amikor végre a kihalt színpadon zenészt lát felbukkanni. Becsületükre legyen mondva, mindezek után a négy srác – legjobb szokásuk szerint – leállásoktól és egyéb üresjáratoktól teljességgel mentes nyolcvan perccel kínálta meg szervezetünket, ami hatásában vetekedett akár az említett okok miatt nélkülözni kényszerült házi pálinkáéval is.

A mellékelt program szerint eljátszották a már annyira újnak nem nevezhető, harmadik albumuk, a Soul Alert összes dalát, egyetlen régebbi tétellel (a remek, de lassan elkoptatott Lavaval a Labyrinth lemezről) bővítve a repertoárt. Mindez talán furcsának hat, a szándékot mégis helyeslem, hiszen a friss anyag minden korábbinál közérthetőbb, letisztultabb formában mutatja be a zenekar valódi erősségeit, mely ebben a koncentrátumban hat igazán meggyőzően. E pozitívumok közül is a dalközpontúság a legörvendetesebb, a Special Providence szerzeményei ugyanis így, ének nélkül is szép, kerek, egészséges nóták, melyekben azért egy pillanatra sem titkolják, hogy zenészi kvalitásaik okán gyakorlatilag bármilyen konzis hokitornát is megalázó könnyedséggel abszolválnának. Mindig is abban hittem, hogy a tanult zenész akkor válik igazán gondolkodó emberré, amikor akar és tud is hangjegyek helyett dalokban gondolkozni – Ádámék pedig éppen ennek a felfogásnak az iskolapéldáját szállítják, az évek múltával egyre kifinomultabb formában. Sőt, immár alanyi jogú slágereik is vannak a nemrégiben profi klippel is megtámogatott Lazy Boy, illetve a Soul Alert „énekes dala", a Tanka Balázs (Turbo) elsöprő teljesítményével ezúttal is mindent vivő adu, a Fences Of Reality képében.

Az a terület, ahol a csapatnak még komoly adósságai vannak, az talán egyedül a színpadi kiállás, ami első blikkre szerény és alázatos, másodjára introvertáltnak tűnik, de szerethető, sokadjára pedig... leginkább suta, és erősen azt az amatőr szintet közelíti, melyen a zenekar zeneileg már fényévekkel túllépett. Mert az mégsem járja, hogy a hangszereik mögé szegezett alapítók, Ádám és a pár napja még a Subscribe színeiben domborító Cséry Zoltán, a maguk minimál kommunikációjával is vígan ellopják a showt a bárdisták elől. Valahol pontosan tudom ugyan, hogy mind Fehérvári Attila bőgős, mind Kertész Márton gitáros halálosan élvezik a muzsikálást, kifelé azonban ebből csak a pókerarc és az ujjak szélsebes mozgása mutatkozik, ezen pedig lehet és kell is dolgozni. A produkció ettől függetlenül igen masszív és impozáns, Ádám alapozására felhőkarcolókat is simán lehet építeni, sőt a képbe néhány váratlan improvizáció és pár üdítő zenei geg is vígan beleférne, hiszen a srácok túlzás nélkül bármit eljátszanak, amit valaha a négy rockzenei alaphangszerre írtak. Látva az évek óta zajló tudatos építkezést, a legfelső szint sincs nagyon távol a Special Providence-től, oda bekerülni pedig nyilván szerencse kérdése is lesz, de azt, hogy a csapat jól hozza magát helyzetbe, azt az év végi japán turnémeghívás is visszaigazolja.

Nyilván van benne kockázat, de én komolyan hiszek az efféle, akár hétköznap koraestére leszervezett, ingyenes, egyetlen komolyabb húzónevet felvonultató megmozdulásokban, mint amely szándék ezt a koncertet is életre hívta. Talán valahol túlzásnak érzem a srácok reakcióját, akik a fellépés után életük meghatározó koncertélményéről meséltek – a zenekar számomra újfent elsősorban azt igazolta, hogy megfelelő háttérrel és világszínvonalú technikával támogatva ma már bármilyen koncerttermet képesek virágba borítani (legyen bármennyire is nem-metal ez a hasonlat). Úgyhogy lehet bátrabban nyitni a fővároson kívüli országrészek felé is, mert – láthatóan sokakkal egyetértésben – őket valahogy minden évszakban megnézném.