Shock!

A tavalyi G3 buli után végre önálló koncertet is adott nálunk Steve Vai és csapata. Sajnos a kora őszi időpont ellenére nem a PeCsa szabadtéren került megrendezésre a buli, hanem bent a csarnokban. Így pont a gitárguru ujjainak zavartalan megfigyelésétől esett el a koncertlátogató, hacsak nem küzdötte magát az első sorokba.

Bemelegítő számként Vai kiadójának egyik üdvöskéje, Eric Sardinas kísérte el a Mestert. A szemébe húzott kalap alól ritkán kibukkanó srác és két zenésztársa egyfajta modern blues-rockot nyomtak. A dobos fickó meglepően sokszor tornázott a kétlábgépen, míg főhősünk sci-fi cowboyként szántott ütött-kopott rezonátoros hangszerén. A megszólalás igencsak kására volt véve, bár a feeling átjött, de a villámgyorsan, ujjra erősített fémpengetőkkel eltekert slide-gyűrűs futamokból ritkán lehetett épkézláb dallamokat vagy riffeket kivenni, sajnos. Ugyanígy voltam az énekkel is: elég satnyán szólt, és ahogy hősünk odacsapott a gitárra, elnyomta saját hangját. De érdekes volt, tényleg. Kétszer meglepetésszerűen lenyomták a hangot 1-1 percre, ilyenkor csak az elöl állók örülhettek a muzsikának, de látványilag azért mindenki megkapta a magáét: Szardíniás Erik barátunk egyszer csak valami tömény szesszel locsolta le hangszerét, begyújtotta és tovább tekert rajta. A buli végén, a csarnokból kifelé sikerült kezet is fogni a sráccal, a zenéje is érdekelt volna CD-n, de inkább egy Vai turnépóló akadt horogra végül. (Most épp a mosógépben forog…)

És ha már Vai: a kb. 20 perces átszerelés után színpadra robbant a The Breed - azaz a szénné varrt Jeremy Colson dobos, Dave Weiner másod(avagy harmad?)gitáros, Billy Sheehan bőgősisten és Tony MacAlpine, a kopasz színesbőrű titán, aki szintin és gitáron is hatalmasakat alakított - majd maga Steve is, kétnyakú gitárral. A hangszer alsó fele érintők nélküli nyakkal bírt, így nyitódalként a Glorious-t hallhattuk az új lemezről, aminek nyúlós-nyavalygós dallamát Steve a fretless nyakon játszotta. Aztán jött a fanoknak immár tizenöt éve ismerős idegbeteg tanárnőhang, és az ebből kibontakozó The Audience Is Listening, amit igazán sosem kedveltem annyira, de élőben azért pezsgett a vérem, hisz azt sem tudtam, melyik húrmágust nézzem. MacAlpine, ha elszakadt a billentyűktől, és az addig hátára penderített gitárért nyúlt, egyenértékű muzsikus-társa volt Vainak, Sheehan pedig eszeveszett gőzmozdonyként pumpálta a mélyeket, avagy követte a Mester szólamait a magas regiszterekben.

Ijesztő volt látni és hallani, hogy a négyhúros Yamaha bőgőből milyen hangokat csihol ki és hogyan: a nyakat feszítve nyújtott, szinte flamenco-technikákkal tekert a húrokon, sikító üveghangokat pöccintve ki a leglehetetlenebb helyeken és pillanatokban, közben rém mókás arcokat vágva. Rá is igaz az, ami Steve-re: nemcsak leírhatatlan tudású zenész, de hatalmas showman is, aki minden begyakorolt avagy spontán akció közben (ki tudja, hogy mennyire tervezik meg előre azt a sok látványelemet?) maximálisan ura hangszerének. A zenekar gyors bemutatása után az új lemez nyitó dala következett: Building A Church. A hipergyors kezdő figurát Steve nyomta, egy eddig nem nagyon látott technikával: két keze egymással szemben a fogólapon, hosszanti irányban, abszolút szinkronban ütögetve a húrokat, pókfoci jelleggel. Weiner pedig héthúrosán hozta a dühöngő alapot. A srác mellesleg szürke kisegérként riffelgetett a színpad jobb oldalán, de tényleg kíváncsi lennék rá, hogy mit tud, ha szabadjára engedi ujjait és fantáziáját. Az övé volt a koncert első magánszáma, egy kellemesen rockos-riffes pár perces szösszenetet kaptunk.

A Fire Gardenről előkapott Crying Machine után újra a Real Illusions lemez jött: az évtized leghülyébb dalcíme díjért jó eséllyel versenybe szálló K'm-Pee-Du-Wee. Az első blokk maradandó momentuma volt az Írországban/nak írt Whispering A Prayer, majd az Answers című kis hangulattéma a Passion and Warfare lemezről. Érdekes mellesleg, hogy mennyit játszottak erről a 90-es datálású lemezről, míg a pár évvel ezelőtti Ultra Zone-t vagy az Alien Love Secrets-et meg sem idézték. Pedig nagyon vártam valamit róluk. Még a DVD-ról ismert lézerfényes gúnyát sem a Bad Horsie kedvéért öltötte fel Vai, hanem az új lemez Midway Creatures című dalát adta úgy elő. A technikázós Freak Show Excess után jött MacAlpine szintetizátorszólója, amit végigálmélkodtam. A fickó a nyolcvanas években kb. Vai-jal párhuzamosan indult el a gitárhősi pálya rögös útján, és bár sejthető, hogy az ilyen alakok nem zenei antitalentumok, de két hangszerhez ennyire érteni már pofátlanság. Szóval, egy szépen felépített, kibontakozó, de mégis virtuóz produkció volt. Attila barátom szavaival élve: "Jobb volt, mint amit Rudess nyomott a legutóbbi két Dream bulin!". És kb. itt volt vége a koncert első harmadának, az elsötétedő színpadon gyors rendezkedés történt, addig a hangfalakból hangmontázsokat hallhattunk, Vai korábbi albumainak beszéd- és dallamfoszlányaiból összeállítva. Egy pillanatra feltűnt pl. Devin Townsend hisztérikus hangja a Sex and Religion refrénjében, meg hasonló kis nyalánkságok. Szóval nem volt unalmas a gyors színpadrendezés alatti idő sem.

Steve egy akusztikus gitárral tért vissza, mellépattant MacAlpine és a többiek is, majd sorban jöttek az akusztikus témák: Melissa's Garden a Seventh Song válogatásról - én legalábbis onnan ismerem - amit a Sisters követett. Nagy örömömre megidézték a Devinnel készült lemezt is, bár a Rescue Me Or Bury Me című balladát az albumon is Vai énekelte. Kedvesen elnézést is kért, hogy ehhez a dalhoz a hangját is kell hallatnia, de szerintem nem haragudott rá senki. A nóta első felét adták csak elő, a féktelen tekerésbe torkolló lemezverziót szerintem senki sem várta akusztikus hangszereken. Ami biztos, hogy a Fire Garden lemez öt felvonásos fő témájából is idézgettek, mielőtt Jeremy Colson belekezdett volna fergeteges dobszólójába. A színpadon két dobszerelés is állt, a buli elején találgattunk is, hogy a középen terpeszkedő fő dobcucc mellett miért van szükség még egy elektromos szerkóra a bal oldalon. (A legextrémebb megfejtés: "Talán a holnapi Hooligans buli kelléke…") Hamar kiderült, hogy a hiperaktív Colson gyerek (aki Vai elmondása szerint Eric Sardinas-szal járja a turnén érintett városok XX-es éjszakai klubjait) mindkét dobon bemutatja tudását, de közben néha a színpad deszkáit és magát Vai-t is megütögette a verőkkel. Egyszerre volt lélegzetelállító és mulattatóan laza, amit művelt, szóval nem csodálkozom, hogy zsenge kora ellenére ilyen nagyágyúk közé került.

A több mint két és fél órás koncert harmadik felvonása a Midway Creatures-szel indított. Talán kb. még egy órányit zenéltek, de itt már tényleg nem a dalokon, hanem a hatalmas váltott szólókon volt a hangsúly, sajnos érzésem szerint sok üresjárattal. Persze, hogy Steve Vai gitárjánál semmi nem gerjed szebben, de ha összeszámoljuk a vijjogós-sípolós perceket, bizony összejönne egy Juice-ra vagy Bad Horsie-ra való. Hogy ne is említsem a Touching Tongues-t, amit talán csak én akarok egyszer már élőben hallani, de akkoris.
A zenészek mellesleg újra bemutatták a legmulattatóbb, de egyben legkiszámíthatóbb trükkjüket: egymás mellé állva a húrosok szomszédjuk hangszerén fogtak le hangokat, közben sajátjukat pengetve. Első alkalommal döbbenetes volt látni, de a rajongók közül senkit nem érhetett már meglepetésként.

A ráadás hozott még pár igen kellemes percet: Az indulószerű Liberty után Frank Zappa dalát, a My Guitar Wants To Kill Your Mama-t vezették elő, ahol újra a színpadra invitálták Eric-et rozzant dobrójával egyetemben. Itt persze megint borult a hangzáskép, hisz mindenki akkor és ott tekerte szét magát, amikor rájött, mi meg csak kamilláztunk. Főleg, mikor hirtelen helyet cserélt a bőgő és MacAlpine gitárja. Sheehan Vai és Sardinas közé furakodva tekert egy jólesőt hat húron is, Tony pedig sokat próbált feka funkymanként ragadta meg a négy húrt (még jó, hogy bőgőszólót nem eresztett meg, mert nagyon utálnám érte). Veszedelmes arc! Aztán Steve egy érzékeny pillanatában elmondta, hogy immár 25 éve (jól emlékszem, ilyen öreg lenne?) áll színpadon, és mennyire megérintik azok a pillanatok, mikor egy új helyre juthat el, ahol várják - vagy valami ilyesmi. Szóval nagyon közvetlen volt, még ha mindenhol ezt is mondja. És zárásul jött az, amit azért szintén sejtett mindenki, de akkor is ünnepként üdvözöltük a For The Love Of God című csodálatos dalt, minden instrumentális gitárzenék királynőjét, ha már jelzővel kell illetni. Ez a dal Vainak egyfajta ceremónia, aminek hangulata nagyon érezhető a sok áradó dallam közepette.

Igazán nem lehet panaszkodni, hogy a G3 bulin szinte előzenekarként funkcionáló The Breed most keveset játszott volna, de a fent említett pár ok (benti buli, sok átsípolt és áttekert perc, nomeg a kedvenc dalaim kihagyása) miatt nem éreztem kimagasló, megismételhetetlen élménynek, főleg a G3 után, ahol a legsziporkázóbb pillanatok már elhangzottak.