Shock!

Ez az a koncert, amiről alapértelmezésben semmi nem indokolja az extra megemlékezést, pontosan elegendő lenne a szűk két évvel ezelőtti banzáj beszámolóját ide bemásolni, és azt a friss képekkel kiegészíteni, úgy is tökéletesen megállná a helyét. Mi azonban, akik mindkét fellépést a saját szemünkkel láttuk, tudjuk, hogy nem kevés csúsztatás rejlik a fenti mondatban, mint ahogy jócskán van benne igazság is. Valahol sajnálom, hogy a Shock!-stáb zöme izgalommentes nosztalgiaattrakcióként tekint Gordon Matthew Thomas Sumner rendszeres eljöveteleire, Valentin Szilvi és én mindenesetre most sem voltunk restek újból körbejárni Az Embert, Aki Képtelen Megöregedni. Ahogy nem vénülnek a dalai és a rajongói sem.

Az est bemelegítő attrakciója (oppárdon, előjátszója) a kedves, fiatalos, trendi indie-ben utazó Get Cape. Wear Cape. Fly volt, akiket a már ekkor szépen gyülekező közönség minősített többsége szerintem azzal a lendülettel, amivel a deszkákra bevetődtek, egyből haza is zavart volna. Utóbbi persze csak a költői szabadság része, természetesen szó sem volt vetődésről, a muzsika és a kiállás is pontosan megfelelt annak, ami a műfajtól elvárható. Na de lépjünk is tovább, mert még most is majdnem elsírom magam, ha erre a pár percre gondolok.

Ha pedig már feketeleves, Stinggel kapcsolatban is essünk át rögtön a nehezén. Jelen turné apropója ugye a My Songs névre keresztelt „új" album, amely valójában tizenöt betonbiztos sláger újra felvett verzióját tartalmazza. Egy folyamatosan aktív előadó esetén az ilyesmit nem nagyon lehet mivel indokolni, de ha megnézzük az emlegetett tavalyelőtti koncert dallistáját, nem csupán számunkra tűnhet úgy, hogy Mr. Sumner a 21. században igazán sok mindent nem hagyott a kollektív emlékezetre. Jelen esetben az eldöntendő kérdés csupán annyi, vajon a főhős szereti-e még játszani ezeket a klasszikus nótákat, mert hogy az elképesztő jegyárak ellenére is tömött sorokban várakozó, maximálisan vegyes összetételű közönség hallani akarta őket, az egyértelmű.

Ha már egyszer nem tudunk elvonatkoztatni az összevetésektől, lássuk tételesen, hogy mi változott a legutóbb ugyanitt látottakhoz képest! (Igen, tudjuk, hogy volt egy Shaggyvel közös, ingyenes happening is időközben, de azt szerencsére kihagytuk.) Ha valaki nem pontosan a színpaddal szemben állt, az észrevehetett Sting mögött egy billentyűst, illetve két, utóbb szóló bemutatkozásra is érdemesnek tartott háttérénekest. A pusztán az ötlet okán már eleve zseniális apa-fiú gitáros párost ezúttal csak a fiú (Rufus Miller) képviselte, a csaknem harminc éve hű fegyverhordozó apuka helyett ezúttal Ben Butler pengetett a rendezői balon. A másik kőszikla, Josh Freese ellenben nem hiányzott a dobok mögül, akivel legutóbb egy kissé szigorú voltam, és akinél továbbra is el tudnék képzelni ideálisabb felfogású dobost Sting mellé, de aki újfent nagyon, látható élvezettel megdolgozott a pénzéért. A háttérvonal hőse viszont aligha lehetett más, mint a szemtelenül fiatal szájharmonikás srác, aki bizony joggal lopta el a reflektorfényt lényegesen nagyobb nevű társai elől. A legutóbbi abszolút minimál kiállás tehát a látszattal ellentétben a múlté, a hangszerelők így aztán jóval nagyobb változatosságot élvezhettek, amelynek mi is csakis az előnyeit hallhattuk. Ami viszont a legfontosabb, az alkalmi társulat egészen csodálatosan működött együtt zenekarként.

Ami engem illet, én egy karcosan, lendületesen megszólaló slágerparádéban reménykedtem előzetesen, és bár nem minden tekintetben lettem a legmesszebbmenőkig kiszolgálva, alapvetően elégedetten távoztam. Egészen más hangulatban indult pedig számomra az este, mert az első (a Message In A Bottle-lel kezdődő és az Every Little Thing She Does Is Magickel végződő) blokk alatt olyan klasszikus falunapi hangulat kerekedett, hogy komolyan láttam magam előtt, ahogy a kackiás bajszú polgármester kikacsint a függönyök mögül, és mindjárt mehetünk a sült kolbászért Kati nénihez, csak hallgassuk meg előbb a Híres Művészt, olyan szépen énekel! Az igazsághoz hozzátartozik, nem okvetlenül Sting volt a ludas ennek a tévképzetnek a megszületésében, sokkal inkább a kezdetben eléggé tompa megszólalásért felelős hangmérnök, illetve az a tény, hogy talán életemben először az aréna leghátsóbb régióiból, a publikum reakcióit testközelből figyelve követtem azt előadást. A buli össznépi mivoltán persze nem kell csodálkozni, de az embert még ezt tudomásul véve is érik olykor meglepetések... A megfelelő webhelyeken arra is fel lehetett készülni, hogy itt bizony nem lesz hangulathullámzás, a mindent vivő slágereket újabb és újabb korszakos darabok követték, a mosoly pedig tényleg mindenkire átragadt, akinek éppen nem állt a lábán valaki más.

Az mindenesetre jelzésértékű, hogy erre az életműösszegző turnéra nem kevesebb, mint tizenhárom (!!!) Police-dalt állított csatasorba a főhős, a hasonlóan nívós szólópályafutás ezekhez képest mondhatni zárójelbe lett téve. Márpedig ha Sting, az számomra nem csupán a Fields Of Goldot vagy a Desert Rose-t jelenti, ha viszont Police, akkor szívesebben látnám az eredeti csapatot. Mindezt viszont roppant könnyű egy csapásra elfelejteni, amikor az egyre bikább sound hátán beérkeznek a fülekbe ezek a halhatatlan dalok, ami tényleg csak addig közhely, amíg meg nem hallod mondjuk a Can't Stand Losing You-t, és gyógyíthatatlan introvertáltságod ellenére is kedved támad a tömeg tetején szörfölve belekiáltani az éterbe, hogy „I guess this is our last goodbye / And you don't care, so I won't cry″... Ahol pedig más helyszíneken az első ráadás előtti levonulás következett, ott Sting leült egy arra alkalmas tárgyra a színpad szélén, a felesége behozta a teáját, majd szinte rögvest bele is vágtak a folytatásba. A ráadásban pedig, ha eddig nem érezték volna magukat elkényeztetve a Police-fanok, végképp kinyílt a legenda bőségkosara, és olyan nem várt meglepetések is előkerültek végre, mint a King Of Pain vagy a Next To You. A legvégére az egészen valószínűtlenül szép, akusztikusra vett Fragile maradt, hogy a maradék könnyek is kifolyhassanak.

Összességében engem a kiállását és hangját is elképesztő, hihetetlen, szinte nevetséges módon tökéletesen őrző Sting meggyőzött arról, hogy 67 évesen is kevés jobb móka van annál, hogy estéről-estére egy tízezreket tehetsz boldoggá. Gordon Sumner ma ezt tudja, de ezt nagyon.