Shock!

A pár éve még pezsgő, de már jó ideje tetszhalottnak tűnő hazai progresszív szintér egyik húzóneve volt a pécsi Perfect Symmetry, akik komoly arculatváltás után mostanában kezdenek újra mozgolódni, elvileg megint régi nevükön, azaz ’Perfect’ nélkül. Ennek első kézzel fogható jele a Malomvölgyi Rockmaraton pénteki napján adott kb. 40 perces koncert volt, amiről szintén a tökéletes jelző nélkül, de bizakodva számolhatok be.

Először is, a hangzás sajnos bőven hagyott kívánnivalót maga után, a húrosok a kemény részeknél igencsak összemosódtak és látszott a tagokon is, hogy valószínűleg a színpadon sem lehetett túl jó az összkép. De szabadtéri fesztiválbuliról lévén szó, nem is vártam azt a kristálytiszta, arányos megszólalást, ami a csapatot általában jellemzi. Viszont a drasztikusan megkurtított program már zavart. Nem számoltam, de max. 6 dalt tudtak elnyomni a srácok, így csak ízelítőt tudtak adni abból, hogy merre járnak így egy évnyi (kényszer)pihenő után.

Az egykor hattagú csapat immár kvartettként, szinti nélkül és tavaly óta új dobossal (Szende Balázs a Metallustból) létezik, az alapító tag Kusinka Tamás mellett pedig Friskó ’Fidó’ Péter énekes nyakába került a másik (egy héthúros) gitár. Zeneileg a finoman rétegelt progresszív rock helyett keményebb, de egyben közérthetőbb irányba indultak el, immár magyar szövegekkel, mint azt az instrumentális felvezető utáni új nótában meg is tapasztalhattuk. Mindez elég fura volt elsőre, hisz messze kerültek az egykori Fates Warning/Queensryche vonaltól, amivel csillogó szemű gimisként megkedveltem őket, és immár közelebb áll hozzájuk pl. a Disturbed vagy a Black Label Society zenéje (bár utóbbi lehet, hogy csak Tamás Zakk Wylde-ot idéző új hangszere miatt ugrott be). Nem mintha annyira zavarna a stílusváltás, hisz szívügyem a keménykötésű riffelés, csak eddig más arcukat ismertem.

Ami mindenképp a régi maradt, az Fidó jellegzetes éneke: a karcosan dübörgő riffekre sorjáztak a szépen ívelő dallamok és refrének, először kicsit félszegen, de hamar felbátorodva. Látszott, hogy szoknia kell még új szerepét, mint gitáros. Általános tendencia, hogy sok hangszeres frontember kényszerből lesz énekessé, így általában vokális teljesítményük gyengélkedik, míg Fidó esetében ez egyelőre pont fordítva van. (Bár tudtommal a gitározást előbb kezdte, mint énekesi pályafutását, de mégis utóbbival áll évek óta színpadon.) Így, míg a tisztán interpretált énektémákba nem lehetett belekötni, addig gitárdallamai és szólói sokhelyütt elég esetlegesnek tűntek, főleg Tomi visszafogottan stílusos megoldásai mellett. Sajnos ezúttal az őt általában jellemző szívből jövő beleélés is csak néha villant meg, de ez betudható annak, hogy kicsit elszokhatott a koncertezéstől és most a körülmények sem voltak túl barátságosak. No, meg természetesen a gitár mellett beszűkülnek a “frontemberkedési” lehetőségek, de azért látszott, hogy az a bizonyos karizma így is ott van. (Sőt, egyre nő az olyan mozdony-riffektől, mint a Fűrész c. friss szerzeményé, hehe!). Amit viszont nem hagynék el helyükben, az a vokál adta plusz hangulati tényező, ami eddig fajsúlyosan jelen volt a Perfect Symmetrynél!

A honlapjuk szerint pár feldolgozással is készültek, amik sajnos a rövidített program miatt nem hangzottak el, pedig nagyon örültem volna egy Psychotic Waltz vagy Conception nótának! De zárásként azért megkaptuk a Human Machines - az eddigi egyetlen Symmetry album - slágerdalát, a Morningot, magányos hírmondóként a régi érából. Mivel a csapatot demós kora óta figyelemmel kísérem, a nóta több változatához is volt szerencsém. A most elővezetett, szigorított, gitárközpontú verzióhoz jól illik Balázs feszesen "metalos" dobolása. A bebólintós záróriffet mókásan a Pantera I'm Brokenjének fő témájába kanyarították a srácok, újabb tanúbizonyságát adva humorérzéküknek, hisz előtte nem sokkal Dickinson ’Tears of the Dragon’-ja figyelt be az egyik újabb nóta refrénjében. (Vagy talán csak köszönteni akarták az utánuk következő Iron Maidnem legénységét?) Kicsit reméltem, hogy Fidó legalább egy reszelős üvöltés erejéig megidézi Anselmo pajtást is, de egyelőre még nem ragadtatta magát ilyen rettenetekre.

A repertoárban mellesleg két másik angol nyelvű dal is helyett kapott, amik már a lemez után íródtak. A Too Tired To Say és Never dallamai korábbi koncertekről már ismerősen csengtek, és most hallgatva érezhetően hidat képeznek a régi és az új irány között. Mindkettőben ott rejlenek azok a finomságok, amiket szinte “symmetrys” védjegyként könyveltem el anno: apró díszítések, egymást kellemesen kiegészítő hangzatok és egyéb bújtatott “finomságok”, amik talán kicsit hiányoznak a két elővezetett magyar dalból. Később biztos elmúlik ez a felemásság-érzésem, csak hozzá kell szoknom a változásokhoz és az új szerzemények világához. Mindenesetre nagyon bízok a srácok kitartásában és dalírási készségében, hisz bizonyítottan akad nekik mindkettőből, és őszintén remélem, hogy sikerül megőrizniük azt az egyéniséget és ízt, ami a hazai felhozatalban csak őket jellemezte. Nagyon várom a következő fellépéseket és a készülő EP-t!