Shock!

Első nap - augusztus 1.

Az idei Sziget a "leggrandiózusabb nyári fesztivál" megtisztelő titulusa mellett a "legocsmányabb karszalagszínek" kevésbé hízelgő díját is elnyerte, legalábbis nálam. Az úgymond "hivatalos" látogatók toalettkacsa-zöld csuklóékessége még hagyján, de a rendes heti szalag értelmezhetetlen kékes-türkiz-lilás színe bőven felér egy vizuális terrorral. A karszalagmizéria másik része pedig az, hogy a hét ágra sütő napocskától felettébb kába állapotban leledző jegyellenőr-hölgyemény kifejezett kérésem ellenére a lehető legszorosabbra húzta csuklómon ezt az érszorítóként is zseniálisan funkcionáló találmányt, úgyhogy mindenképpen szerencsésnek mondhatom magam, ha az egy hét együttlét végére nem kell a kezem csuklóból amputálni.

Az első Sziget-élmény számomra a FreshFabrik volt: szó, mi szó, elég rendesen kinőtte magát ez a csapat. Külföldi sztárokat megszégyenítően nagy és hangos rajongótáboruk igen heves örömködése ráébresztett, hogy a futócipő nem kifejezetten praktikus lábbeli az első sorban őrjöngő Martens-, és Getta bakanccsal felfegyverkezett entellektüelek között állva; akinek lépett már százkilós, bakancsos metalos a tyúkszemére, az tudja miről beszélek.

A New Model Army alatt már kicsit ritkult a tömeg, aminek kifejezetten örültem, hisz a foghíjas Justin Sullivan énekes/gitáros/megmondóember vezette angol kultuszcsapat gyerekkori kedvenceim közé tartozik. A tavalyelőtti emlékezetes akusztikus koncert után (a basszusgitáros és a dobos betegsége miatt Sullivan egy szál gitárral, és némi billentyűaláfestéssel, szelídített formában játszotta a NMA dalokat) most teljes felállásban robbantak a színpadra, és a hideg már a másodikként elővezetett 51st. State alatt kirázott. Sullivan hiperaktív előadásmódja az újabb keltezésű tételeket (köztük a remekbe szabott Wonderful Way To Go-t) is eladta, de a legfelejthetetlenebbnek mégiscsak a régi klasszikusokból (Here Comes The War, Green And The Grey, Stupid Questions, Get Me Out - a sorrend nem száz százalék) összeállított záró blokk bizonyult. Rövidke programjuk záródala a felejthetetlen I Love The World volt, melynek végén Justin annak rendje és módja szerint felrúgta a mikrofonállványt.

A Metal Hammer színpadon a győri metalreménység Demonlord utolsó pár nótáját (köztük a Manowar klasszikus Black Wind, Fire And Steel-jét) sikerült csak elcsípnem. A hosszú hajú rockerek, statikus előadásmódjuk (csak a feldolgozás alatt láttam némi mozgást) ellenére jobban játszottak, mint az igencsak gyengén sikerült hanganyagaikon, és az éneklés mellett basszusgitározni próbáló Jurásek Balázs sem erőltette a felvételeken megszokott idióta manírjait.

Az H-Blockx dobosának eltört a keze (vagy valami hasonlót hablatyolt az egyik sörpocis énekes, akinek erőteljes germán akcentusa néha az érthetőség rovására ment), ennek ellenére vállalta a koncertet. Ennek köszönhetően aztán körülbelül félórás szüneteket tartottak a számok közt, hogy a szerencsétlent időről-időre orvosi ellátásban részesítsék, de mivel néhány frissebb tételtől, és a zseniális Johnny Cash feldolgozástól (Ring Of Fire) csak a debütáló Time To Move-ról játszottak, nem volt szívem otthagyni őket. Ha valaki '94 táján notórius Music TV függőségben szenvedett, elkaphatta olykor a Move, vagy a Risin' High klipjeit; utóbbi különösen mulatságos: a kekszesdobozban duhajkodó hangyanagyságú zenekartagok üvöltöznek a neurotikus amerikai háziasszonnyal, aki sikítva Chemotoxozza őket, a végén pedig összedől az épület, egészen úgy, mint ahogy annak idején az Indul a bakterházban látható volt.

A svéd metalos Hammerfall fél tíztől tizenegyig volt kiírva a Metal Hammer színpad előtt terpeszkedő gigantikus táblára, viszont amikor háromnegyed tizenegykor beléptem a sátorba, már csak a "Thank you Budapest, we were Hammerfall, see you later" mondatot csíptem el. A srácoknak biztos nem tett jót a nagy meleg, hisz' a Hammer sátor ekkor már szinte szaunaként funkcionált, arról nem is beszélve, hogy a Hammerfallék, jó metalosként, egytől-egyig bőrnadrágban (a gitáros Oscar Dronjak ráadásul valami tükrökkel vagy mifenével kirakott bőrmellényben) feszítettek, ami nem az a kimondott laza nyári viselet.

Második nap - augusztus 2.

Az első nap fáradalmait kipihenve hét óra magasságában jutottam ki a Szigetre, köszönhetően a késői kelésnek, és egy rendkívül hosszadalmas és fárasztó Tesco-járásnak. Valószínűleg a túlzott idegeskedés miatt felejtettem el valami üdítőt venni az áruházban, amit aztán keservesen megbánt a pénztárcám; a Szigeten ugyanis a legtöbb árus rablógazdálkodást folytat. Még a sajtósátor számít a legolcsóbb helynek, bár az sem tökéletes: egy tizenöt centis, rendkívül harciasan kinéző kolbászdarabért például öt kilót (ötszáz forintot) kérnek, ugyanez az adag a csónakházban egészen pontosan feleannyiba kerül. A sors (és a szervezők) gonosz játéka, hogy a zenekarok a gázsi mellé kapott kajajegyüket csak a sajtósátorban vásárolhatták le, mondanom sem kell, hogy az aznap koncertező Inner Smile-os barátaim sápadtsága hatnapos hulláéval vetekedett, mikor ránéztek az árlapra. Jókedvüket nem kevésbé csorbította az a tény, hogy izgatott kérdésükre (Jók voltunk?) csak vállvonogatással tudtam felelni: a négyórás kezdésükkor éppen a "reggeli" kávémat szürcsölgettem otthon.

A Metal Hammer színpadon játszó Cross Borns koncertjébe éppen csak beletekintettem: a rendkívül csúnya énekesnőkkel és egy magát a Biohazardba képzelő billentyűssel felálló csapat sok volt az én szegény, meggyötört lelkemnek.

A Kispál és a Borz már a nagyszínpadon játszott, koncertjüket a fotósárokból követtem egy darabig. Lovasi András számok közti monológjai sokakat röhögésre késztettek, a legjobb szövege talán Kispál András zsarunapszemüvegének kicikizése volt; szerinte a gitáros azért hordja mindig ezt a felettébb gusztustalan okulárét, mert szégyelli a dús, machós szemöldökét, ami sehogy sem passzol a sörhasához… A koncertjük vége felé egyszer csak elment az áram, és vissza sem jött többet, egészen háromnegyed tízig, azaz a HIM koncertjéig, akik a tavalyival ellentétben egy rendkívül lapos és unalmas műsorral jöttek. Ezért kár volt ennyit várni… Ville Valo kicsit hosszabb hajjal, cilinderben nyomult, utóbbinak köszönhetően a megszólalásig hasonlított Dagobert bácsira. A végén elővették a kötelező Join Me-t is, de ez már valahogy senkit sem tudott meghatni, én is menekülőre fogtam a dolgot.

Harmadik nap - augusztus 3.

Azt hiszem, a "szigetelők" szervezete elég rendhagyóan működik; talán a légkör teszi, hogy az emberek jó része csak délután öt körül kezd ébredezni, és hét előtt a világ minden kincséért sem bújna elő a kuckójából. Szerény személyem is hasonló krónikus időcsapdában szenved; talán a tegnapi, tragikus HIM koncert, talán a legyalogolt sok-sok kilométer okozta, hogy nemcsak a kelő, a nyugvó nap is a hasamra sütött.

A tegnapi rohangálás miatt még eléggé fáradt voltam, úgyhogy ma tábort ütöttem a Metal Hammer sátornál. A Neck Sprainbe sikerült belepislantanom; remek formában voltak. Bánfalvi Sanyi nagyon csúnya fejeket vágva, a rá jellemző dinamizmussal verte hátul a dobokat, Levente az ötven fokos meleg ellenére (komolyan mondom, már csak a nyírfaágak hiányoztak a korrekt szaunafílinghez) Adidas széldzsekiben zúzott, Janó Misi, a másfél méteres gitáros pedig kerge kutyakölyökként szaladgált körbe-körbe. A Concrete Blockot és a Crush The Paint persze a technikai szünetekkel is tarkított program végére tartogatták ezek a gonosz rockerek, a rajongók meg rajongtak értük, ahogy kell.

A pénteki nap főzenekara, az Ignite egy amerikai csapat, magyar származású énekessel. Emiatt elég sokat is járnak hazánkba, legutóbb éppen márciusban koncerteztek az E-klubban, most pedig a Szigetes fellépésükön kívül még vasárnap is adnak egy koncertet Gödöllőn a Superbutt társaságában; a bevétel jótékony célokra megy. Mivel az ötezer emberre méretezett sátor szinte szétrepedt, annyian szorongtak benn, eleinte kívülről kagylóztam a muzsikát, de becsalogattak a jobbnál jobb dalok, és Téglás Zoli kissé magas fekvésű, szenzációs hangja. A program végén lenyomott A csitári hegyek alatt… hardcore-osított változata kicsit azért sok volt a jóból, de ettől eltekintve az Ignite tarolt.

A Superbutt debütáló lemeze már a boltokban van, és jórészt erről játszottak, kivéve persze a megszokott System Of A Down és Cypress Hill feldolgozásokat. A saját nóták közül a nyitó Sixpack ütötte a legnagyobbat; Vörös mester bemozogta az egész színpadot, miközben sajátos stílusában recsegte a szövegeket, de a többieket sem leragasztott lábbal álldogáltak; a törvénytelen szakállszerkezettel ékesített Szűcs Szabolcs gitáros még némi Kornos derékban hajolgatást is bemutatott. Biztos gyúrt egy ízeset a buli előtt, és nyújtania kellett a derekát, na.

A Strong Deformity koncertje előtt Muzzo, a lelőhetetlen szövegláda gitáros még aggódott, hogy a most először játszott új nóták vajon működnek-e élőben, de aztán a Devil's Cabbel a színpadra rontó zenekart látván elszállt minden kétely. A harmadikként felcsendülő téma az egyik legtutibb Strong nótának ígérkezik, szaggatott durvulásával és Hair zseniális énekével. Sajnos nem tudtam a koncertet végignézni, de ez a tétel abszolút meggyőzött. Miután megkerestem a leesett államat, elindultam hazafelé.

Negyedik nap - augusztus 4.

A későn kelés vírusa, azt hiszem, kiirthatatlanul belém költözött, a több órás metalkezelés (na meg az afterparty-ként is felfogható éjszakai pizzapusztítás) hatására kábé tizenkét órát sikerült aludnom. Egy magára valamit is adó mormota sírva könyörögne a receptért… A Sziget bejáratánál aztán még volt egy kellemes kis szópárbajom egy felettébb gonosz, csúnya és buta biztonsági őrrel is, aki a VIP passom ellenére kiüríttette velem a zsebeim, majd amikor látta, hogy egy pár papírzsebkendőn (Zewa Softis rulez!) kívül se géppisztoly, se mobiltelefonba rejtett iraki harckocsihadosztály nincs nálam, csalódott képpel, kénytelen-kelletlen továbbengedett. Nem volt rajtam sapka…

A kellemetlen affér valahogy elvette a kedvem az egész naptól: ugyan belenéztem a Metal Hammer színpadon játszó Black-Out műsorába, de azon kívül, hogy Kowalsky egyre harciasabb kinézetet ölt (kopasz fej…), valamint hogy az ínhüvelygyulladással küzdő Fehérvári Attila helyett még mindig a Stonehenge bőgős Berci játszik (akinek érdekes koreográfiáján jót szórakoztam: a srác egy helyben állva, koncentrálva játssza a témákat, majd felnéz, elmosolyodik és ugrik kettőt, ezután vissza nyugiba, és az egész kezdődik elölről), semmi különlegeset nem nyújtott a koncert. Biztos a meleg miatt.

A portugál Moonspellt nagyon vártam, akik rögtön a két legnagyobb kedvencemmel (Raven Claws, Opium) nyitottak, de az iszonyatos hangzás és a pontatlan játék (a Raven Claws-ban a sequencerről játszott női vokálhoz képest lassabban játszották a nótát, káoszt teremtve a színpadon) kiűzött a teremből, és inkább a CD stand választékának böngészésével töltöttem el az időt. Fecsi cimborám szerint a hangzás később helyreállt, és katartikus koncert volt; biztos igaza van… A portugálok után a Junkiesék játszottak (ha engem kérdeztek: rendkívül passzoltak a Moonspellhez, mind zenében, mind image-ben…), de őket már nem volt kedvem megvárni. Léc.

Ötödik nap - augusztus 5.

Végre lehűlt a levegő! Ez persze nem azt jelenti, hogy hirtelen hóvihar tört volna hazánkra, csupán pár fokkal csökkent a rekkenő hőség, úgyhogy a Szigeten sem kóvályogtak gutaütötten az elcsigázott portaposók, kivéve persze jelen sorok íróját, akinek gyomrát igencsak megfeküdte az útközben beküldött brutális adag palacsinta. Apropó, gasztronómia: a Sziget ételeinek minősége rendkívül változó (az árak egységesen arcpirítóak), erre a legjobb példát Fityula barátom szolgáltatja, aki szombat délután óvatlanul beburkolt egy gyanús küllemű gyrost, és azóta egyik toi-toi vécétől a másikig tántorog.

A Metal Hammer sátor a lehűlés következtében már nem funkcionált szaunaként, úgyhogy a veszprémi Without Face utolsó fél percét végre verítékpatakok és vízipólózó bolhák nélkül élvezhettem. Az utánuk következő szolnoki Árnyak zenekart nagyon kedvelem, most viszont nem voltak különösebben csúcsformában, úgyhogy a nyitónóta (Őszben) után inkább elmentem, és kiverekedtem magamnak egy palack kólát. A kiverekedést szó szerint kell érteni, hisz a Sziget ezen fele nem különösebben hemzseg a vendéglátóipari egységektől, az ötezer fős sátor mellé csupán egy retardált személyzettel feltöltött, inkubátorszökevényhez hasonlóan méreten aluli bárpultot, meg valami rendkívül gonoszul kinéző kajáldát telepítettek. A fél liternyi Pepsit uszkve háromnegyed órás sorban állás után kaptam meg, tegyük hozzá, hogy a jónép nagy része bent örült a koncerten. Mi lett volna, ha épp a szünet alatt szomjazok meg? Apropó, Pepsi: úgy tűnik, hogy a "kevés, mint a törökmézben a janicsár" közmondás helyét lassan átveszi a "kevés, mint Coca-Cola a Szigeten" aforizma, ami érthető is, hisz a főszponzor fémjelezte italokon kívül nem nagyon lehetett más üdítőhöz jutni. Talán mondanom sem kell, hogy az én szívem erősen Coca-Colához húz… Na de vissza a zenéhez.

A színpadon a kellőképpen melankolikus hangulatot teremtő Árnyak után a nap főzenekara, a brit Anathema következett, akik tavaly februári koncertje a harmatgyenge hangzásnak, és a rossz helyválasztásnak (Wigwam klub - képzeljünk el egy vadnyugati csehóhoz hasonlítóan lepusztult helyet, ahol a koncert alatt végig világító sörreklámokat a zenekar kifejezett kérésére sem tudják lekapcsolni az illetékesek) köszönhetően életem legnegatívabb zenei élményei közé tartozik. Itt szerencsére szó sem volt ilyenről: az intróként szolgáló, instrumentális 2000&Gone-val (mely alatt Vincent Cavanagh köszöntötte az egybegyűlteket) induló koncert tökéletes volt. Az olyan pszichedelikus gyöngyszemek, mint a Deep, vagy a Forgotten Hopes, kristálytisztán szólaltak meg, végre Vincent magas, kicsit New Model Army-s énekhangját és fivére, Danny álomszerű gitárfantáziáit is tökéletesen lehetett hallani. A rendes programot az őskövület Sleepless, és a Pink Floydtól kölcsönzött Confortably Numb (melyben Danny is kieresztette a hangszálait) zárta, de a közönség ráadásként még újra kikövetelte magának a Fragile Dreams-t, aminek ezúttal az akusztikus verzióját hallhattuk. Hihetetlen élményben részesítettek ezek a szomorkás brit fószerek, amit még egy-két rajongó prosztó viselkedése sem tudott beárnyékolni.

Hatodik nap - augusztus 6.

Azt hiszem, lassan megpályázhatom a Nostradamus Nagydíjat; zseniális érzékkel tudom kitalálni, hogy hánykor menjek ki a Szigetre: természetesen amikor a legnagyobb a tumultus. A fura az egészben pont az, hogy minden nap más-más időpontban értem ki, és ugyanakkora a tömeg… vagy állandóan ennyien vannak? Amikor évekkel ezelőtt utoljára sátorral felfegyverkezve vészeltem át az egy hét együttlétet, még nem volt ekkora tumultus. Kinőtte a rendezvény a Hajógyári szigetet, az az igazság. A jókedvemet fokozván, az aznap becélzott Värttinä koncert természetesen a Világzenei Nagyszínpadon volt, amit precízen kimérve a Szigetnek a bejárattól legtávolabb eső pontjára tett valami okostojás. Valahol tévedés volt azt hinni, hogy a világzene senkit sem érdekel, hisz a takra pontosan fél tízkor színpadra lépő finn rokonainkat meglehetősen méretes tömeg fogadta, viszont késve érkezésünk miatt öt perc alatt kellett átevickélnünk a Sziget legforgalmasabb részén, ami körülbelül úgy nézett ki, mintha vízilovakkal, sziklákkal, krokodilokkal és a partról leselkedő kannibálokkal súlyosbított afrikai patakon kellett volna raftingolnunk, a bennszülöttek évi egy, csapatos fürdőzése alatt.

A Värttinä-t viszont nem véletlenül isteníti a haveri köröm, a szakma meg úgy ánblokk mindenki: a hat zenész és a négy szőke énekesnő finn nyelven előadott dalaikkal elvarázsolták a tömeget. Az énekesnők miatt a világzene Spice Girls-ének is becézik a csapatot, bár a lányok nem is kimondottan azok a leszálkásított szupernők, mint az angol popbanda (elég csak a jobb szélen éneklő piros ruhás hölgyeményre gondolnunk, aki együttvéve nyomhatott annyit, mint a másik három csaj, bár annak ellenére, hogy ő énekelte a szopránt, egy közepes operaház felvételijéről is simán kivágnák, nem a hangja, hanem a súlya miatt, hisz egy átlagos, viking sisakos operadebella mellett szelíd nádszálkisasszonyként hatna), na meg jobban is énekelnek. A kísérőzenészek eléggé háttérbe szorultak a négy díva mögött, megjegyzem érdemtelenül, amit az ütős fószer parádés szólója, meg a szaxofonos/kantelés és a nagybőgős virtuóz muzsikálása is bizonyít. A zavaró tényező csupán egy P. Mobil pólós, (Magyar vagyok, nem turista - mondta a felirat a trikóján), gonosz rocker rendkívül heves rajongása, ugrálása és üvöltözése volt, ami azért is hatott furának, mert a közönségben mindenki normálisan tudta élvezni a zenét, anélkül, hogy mást zavart volna. Ha már ekkora nagy magyarnak tartja magát a prosztó, figyelhetett volna, hogy a külföldi nézők előtt ne járassa le a hazai közönséget…

Visszafelé még bekukkantottam a krsna sátorba, ahol éppen egy krsna hívő rockzenekar játszott, meglehetősen érdekes felállásban: három gitár, két basszusgitár, és két énekes arc, akik közül az egyik teljesen úgy nézett ki, mintha a dalai lámát hirtelen másfél mázsára hizlalták volna. Egy hagyományos szövegű (hare krsna, hare hare, hare rama hare hare) dal után valami olyasmit kezdtek el kántálni (ne mindig az unalmas mantra legyen már - gondolván) heves metalalapokra, hogy "haribo - haribo", ezt, a híres-nevezetes gumicukormárkára emlékezvén nem lehetett kibírni röhögés nélkül. Le is léceltem gyorsan, nehogy nekem jöjjön a dalai lámára emlékeztető emberhegy.

Hetedik nap - augusztus 7.

A mai nap az utolsó az idei Szigetből, ami talán fárasztó volt, talán nem, viszont azt rendkívül különösnek találtam, hogy kiérkeztemkor, délután három magasságában már láttam csapatostul elvonuló, rendkívül csúnyán kinéző punkokat, akik fejet leszegve (szerencsére, tegyük hozzá, mert biztos nagyon csúnyán nézték a lábuk előtti anyaföldet), sátorlapot, polifont, és hasonlókat lógatva kezeikben tántorogtak a Szigetről kifele. Az utolsó nap úgyis csak Placebo volt a nagyszínpadon…
…na meg a metalszínpadon Nightwish, amit én ugyan nem szeretek, de sokan igen, és ezért kíváncsi voltam, vannak-e olyan jók a finnek, mint honfitársaik (Värttinä) előző nap. Hát nem voltak, na de csak szép sorjában.

A Ramonesmaniára értem ki, ami a puffadt fejű, fakezű ex-Sing Sing bőgős Hangya projectje, és csak Ramones nótákat játszanak… meglehetősen rosszul, ami főleg a Junkiesban basszusgitározó, de itt éneklő, amerikai származású Ricky-nek köszönhető, akiről két dolog derült ki a koncert alatt, mégpedig ad egy: nem biztos, hogy jó fej dolog az angol nyelvű konferálás, hisz épp olyan jól tud magyarul is, és ennek fényében kicsit vetítésszaga volt, ad kettő: énekesnek még rosszabb mint basszusgitárosnak, pedig annak sem egy Pastorius.

Az Ozirisz tizenöt éve létezik és ad ki lemezeket, de ha én véletlenül zenész lennék, és a zenekarommal tizenöt évig sikerülne megmaradnom a viszonylagos ismeretlenség homályában, akkor azonnal elásnám magam. Az Oziriszék nem gondolkodnak így, sajnos, mert műsoruk erőteljes merénylet volt a jóízlés ellen: a két oktávval magasabban előadott Black No 1. feldolgozásnál (Type O' Negative) menekülőre fogtam a dolgot.

A Szigeten valamiért mindig úgy jönnek ki a dolgok, hogyha éppen sietsz hazafelé/koncertre/klotyóra/satöbbi, akkor rengeteg ismerőssel futsz össze, akiket ezer éve nem láttál, viszont ha épp semmi dolgod, és csak úgy kolbászolsz ide-oda, senki nem akad… Én szerencsére Ozirisztól sújtottan épp összefutottam az Inner Smile-os Viktorral, akivel aztán el is sétáltam felvenni a gázsijukat (kemény nyolc rongyot) a csütörtöki koncertjükért. Itt sem fizetik túl a zenészeket…

A Perfect Symmetry koncertjére értem vissza a Hammer sátorba; a mindenki által szanaszét dicsért zenekar számomra kiábrándító volt hamisan kornyikáló énekessel, és masszív Fates Warning lopásokkal súlyosbítva. Nem hiába hívják őket Pécs Warningnak (ami ugye utal a származásukra is), az egyik nótában úgy levették a Point Of View riffjét, ahogy kell. Vagy amit játszottak az az eredeti dal volt? Ez esetben meg a keverős embert kéne HIV vírussal fertőzött gombostűkkel böködni, mivel a hangzás minden volt, csak kielégítő nem.

A Nightwish előtt a mindig rendezett és nyugodt Viktornak sikerült elhagynia a stage passát, amivel be lehetett volna menni, és hátulról nézni a bulit; a keresgélést negyed óra ideges rohangálás után feladtuk, és beálltunk a meglehetősen antipatikus, höjj-höjjöző és pálinkával locsolkodó rajongók közé. A Nightwish pedig unalmas volt: egyszerű metalklisékre épülő nótáikat csak az énekesnő, Tarja (nem tehet róla szegény, hogy ilyen hülye neve van) tudta némi élettel feldobni, de hetven percen keresztül ez sem sikerült tökéletesen, legalábbis mi húsz perc után már a bárpult felé igyekeztünk. A végére azért visszanéztünk, de akkor sem volt jobb: unalmunkban már obszcén magyar szövegeket próbálgattunk ráénekelni a záró Wishmaster dallamaira, megjegyzem, az eredetiből nem sok hallatszott. A legjobb nóta egyébként a Walking In The Air volt, ami viszont feldolgozás… Míg Viktor elment Neót nézni, én még költöttem a pénzem egy kicsit a sátor melletti CD standon, aztán a Pokolgép kezdő hangjaira el is hagytam a Szigetet. Jövőre veletek ugyanitt…