Shock!

Úgy néz ki, tényleg öregszem. Alig két héttel a margitszigeti Riders On The Storm fiesztája után ugyanis ismét egy olyan koncertre készülődtem, amin a fellépők életkora vígan túl van a hatvanon. Na jó, persze, ez a Stones, és lehet, hogy tényleg most láthatjuk őket utoljára (ennek ellentmondó hírek aztán rögtön másnap napvilágot is láttak), meg úgyis rég voltam igazi stadionkoncerten. Nem mondhatnám ugyan, hogy rajtuk nőttem volna fel, de a szimpatizáns státusz azért simán kijár, úgyhogy kicsengettem szépen a 14.900-at és vártam a nagy napot.

A szudáni vendégmunkásokat is heveny hűtőszekrénybe bújásra csábító hűs időjárás következtében a 15.00-ra meghirdetett kapunyitogatás 17.30-ra módosult, ami a közönség populációjának megtartása szempontjából mindenképp üdvösnek nevezhető, úgyszintén a stadion számos pontján végbevitt karitatív jellegű vízosztás is, amit magam is jó párszor igénybe vettem. Az első hullámot elkerülendő, úgy valamivel 19.00 előtt keveredtünk be a stadionba, a bejutás ennek köszönhetően öt percnél többet nem is nagyon vett igénybe. A lelátók ekkor még igen-igen foghíjasok voltak, és a küzdőtéren is bárki vígan találhatott magának kedvező támadóállást, miközben színpadra lépett a The Charlatans névre hallgató előzenekar. Róluk előzetesen mindössze annyit tudtam, hogy britek, és a Stone Roses-hoz közelálló rockot művelnek – kb. a nyolcvanas évek közepe óta. Zenéjük ennek megfelelő is volt, számomra kicsit színtelen-szagtalan, de ennél jobban nem is mennék bele a dolgokba, mivel én sem szeretném, ha egy számomra kedves csapatról olyasvalaki mondana ítéletet, aki hót hülye hozzá. Maradjunk tehát annyiban, hogy az utolsó két szám meg a szintis játéka tetszett.

Szűk órányi bazseválás után aztán jött a holtidő, amit a rohammértékben növekvő publikum leginkább a különféle folyadékokért való sorban állással töltött. Így tettünk mi is, mindenféle hasznos infókat begyűjtve közben, többek közt arról, hogy a kezdés fél tízre várható, meg, hogy két komplett felszereléssel turnéznak, és hozzánk a belgrádit hozzák, a keddi bukaresti cumó meg már útban van Brno-ba. Apropó, felszerelés: a középen elhelyezett tényleg óriás méretű óriáskivetítő két oldalán legyező alakban voltak elhelyezve a hangfalak, meg a kisebb kivetítők, amitől az egész valamiféle szárnyszerűségre emlékeztetett, aztán a színpad közepétől a nézőtérbe ékelve egy kábé negyven méter hosszúságú kifutó is megfigyelhető volt. A közönség lélekszáma pedig továbbra is exponenciálisan növekedett, míg a totális teltházat végül is nem érte el, de a negyven – negyvenötezer főt igen.

Kicsivel negyed tíz után aztán kialudtak a fények, a kivetítőn mindenféle, nyelvüket öltögető szájak tűntek fel, és némi piro meg kisebb hangrobbanás (végül is A Bigger Bang volt a turné elnevezése, nem?) kíséretében megjelent a színen a vénséges vén rock and roll kalóz Keith Richards, és belecsapott a tökéletes nyitónóta Start Me Up kezdő riffjébe. Ezzel aztán valóban be is indított minden jelenlévőt, akiket az sem zavart, hogy néha bizony csúszkált az a fránya ritmus, de hát – kókuszdiókkal való hadakozás ide, összefüggéstelen, kusza nyilatkozatok oda – még most is akkora fazon az öreg, hogy az ilyesmit simán megbocsátja neki az ember. Egyébként is, szerintem az eltelt negyvenöt év alatt folyamatosan ezen a szinten működött az egész banda, a Stones-t nem a kimagasló technikai tudás miatt kell szeretni, hanem a hatalmas dalok miatt.

Azokban pedig nem volt hiány: jött a You Got Me Rockin’ és az új lemezt egyedüliként képviselő Rough Justice, amikben talán még tényleg volt némi bizonytalanság (ez utóbbi elejét Richards el is baszta, úgyhogy magasba emelt kézzel jelezte, hogy tán neki kéne futni még egyszer, másodszorra aztán ment is), meg itt még a hangzás sem volt olyan tökéletes, mint később, mégis a lendület húzta magával a produkciót. Mick Jagger pedig tényleg egy jelenség, az ember csak néz ki a fejéből, hogy ez a manusz hatvannégy évesen ugyanúgy rohangál végig a színpadon, mint mondjuk negyven éve, a tisztelt publikum pedig egyetlen gesztusára akkora örömujjongásban tör ki, hogy megrepednek a falak. Jáger Miki pedig még rá is tett egy lapáttal, a szokásos „Jó esztét Bjúdapeszt!” és „Helló Madcsaószág” köszöntéseken túl jó pár magyar mondatot elhullajtott menet közben, például olyanokat, hogy „Még mindig szépek vagytok”. Na, hát ki nem vevő az ilyesmire?

És ki nem vevő arra, hogy a negyedik szám a tényleg ritkán játszott (Bukarestben például a Rocks Off volt helyette) Ruby Tuesday, aminek a refrénjét ráadásul kb. negyvenezer fős kórus adja elő? Innentől kezdve aztán rendezve is lettek a sorok, mind kevesebb melléfogás (néhány persze maradt, de mindenki magasról tett rá), meg tényleg baromi ütős hangzás. A fenti kórus ismét besegített a You Can’t Always Get What You Want alatt, ami éppen olyan pimasz és gúnyos volt, mint amilyennek lennie kell, majd a kilenc percnél is hosszabbra hizlalt Midnight Rambler alatt kicsit kifújtuk magunkat. Ez az örömzenélésre jó indokot szolgáltató bluesos tétel volt talán a koncert első felének egyik csúcspontja, mely után a James Brown szellemét megidéző, szintén nem semmi I’ll Go Crazy csendült fel, a háttérvokál lelkét jelentő Lisa Fischer markáns közreműködésével. Ms. Fischerrel – akinek a lábainál talán csak a hangja jobb – kapcsolatos Jagger legjobb poénja is, mivel a hölgyet bemutatva szintén magyarul megjegyezte, hogy „milyen gyönyörű ruha”, majd rövid hatásszünet után: „és milyen olcsó cipő”. A hölgy aztán a Tumblin’ Dice-ban is megvillantotta a hangját – én azonban ezt a számot sosem kedveltem túlzottan, úgyhogy az embertömegben ösvényt vágva, menekülési utat kerestem a söntés irányába.

Így történt, hogy a Richards papa ráspolyos hangján előadott, és Ron Wood szépen szóló gitárjátékával kísért You Got The Silver countryja már frissen szerzett söröm vidám társaságában ért, majd éppen akkoriban indultam vissza az 50 C fok körüli katlanba, amikor a banda a Miss You diszkóritmusai alatt épp ellentétes irányú mozgást fejtett ki. A törzsgárdát ugyanis, Charlie Wattsostul, zongoristástul „kikocsikáztatták” a nézősereg közepébe benyúló, fent említett kifutó végébe, hogy ott olyan kis ismeretlen dalocskákat nyomjanak el, mint az It’s Only Rock ’n’ Roll, a Satisfaction és a Honky Tonk Woman. Hangulatilag talán ez utóbbi kocsma boogie-ját kapták el legjobban, bár nehéz ezt megítélni, hisz a tömeg mindegyikre egyformán vevő volt. Majd visszaút a main stage-re, hogy magasba lövellő lángnyelvek közepette eljátsszák a számot, amit a legjobban vártam: Rokonszenv az Ördöggel. Annyira nem volt ugyan fenyegető, mint lemezen, de nekem már az is elég volt, hogy hallhattam. Ezután mindent feketére festettünk, újabb csúcspont, nem hiába mindenki által kedvelt szám a Paint It, Black. Végül még kaptunk egy nem-annyira-feszes Jumpin’ Jack Flash-t, hogy mindenki üvölthesse, hogy „But it’s all right now”, aztán fények kihuny, zenekar balra el.

Mindenki fel tudott volna sorolni minimum öt olyan kedvencet, ami nem hangzott el ezen az estén (az én listámon olyanok kapnak helyet, mint a Gimme Shelter, az Under My Thumb, vagy a Sister Morphine), így ment a találgatás, hogy vajon mi lesz a ráadásban. Itt már sajna csak egy dalra futja, ez a Brown Sugar: örömzene, szaxofon-szóló, Jagger a színpad minden pontján egyszerre tűnik fel, még Charlie Watts is mosolyog, nagyszerű lezárása egy nagyszerű koncertnek. A végén még tűzijátékra is futja, az öregfiúk nagy ováció közepette vonulnak elfele, a nézősereg lelépéséhez pedig stílusosan Bob Marley Exodus-a szolgál soundtrackként. A You Can’t Always Get What You Want szövegével ellentétben lényegében pontosan azt kaptuk, amit akartunk, aki nem kimondottan fikázási szándékkal jött ki, az egy életre szóló élményt (tényleg azt, csak sajnálni tudom azokat, akik kihagyták), aki meg csak sznobériából, az eldicsekedhet a klubban, hogy hallotta élőben a „Getnót”. Mindenki jól járt. Idén eddig már volt pár „év koncertje” számomra. Ez is az.