Shock!

Vannak koncertek, amelyeknél az ember nem igen tudja előre, hogy mire számíthat. Valahol persze minden élő fellépés lutri, az élményt nem lehet előre borítékolni, és talán éppen ez a szép a dologban, mégis, a Riders On The Storm esetében nagyon sok volt a kérdőjel.

Mit tud felmutatni a legendás Doors két alapító tagja: Ray Manzarek és Robby Krieger, jóval túl a hatvanon? Bírják-e még szuflával? Mennyire nyomta rá az egészre a bélyegét a néhai dobos John Densmore-ral időközben igencsak megromlott viszony, a perek sorozata, ami miatt például a Doors nevet nem is használhatják? Ráadásul Ian Astbury is visszament a Cultba, pedig a vele életre hívott The Doors Of The 21st Century elnevezésű projekt pörgött, amennyire csak pöröghetett. A számomra teljesen ismeretlen Brett Scallions (a Fuel egykori énekese) képes lesz-e őt, de még inkább az 1971-es halála óta furcsa mitikus hőssé vált James Douglas Morrisont pótolni a színpadon? És egyáltalán: van-e létjogosultsága ennek az egésznek, vagy nincs szó másról, mint vénemberek izzadtságszagú, lélektelen kísérletéről, hogy lerombolják azt, aminek a felépítésében ők maguk is oroszlánrészt vállaltak? A koncert aztán mindenre választ adott.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpad számomra eddig kimaradt a szórásból, a fél nyolcra kiírt kezdés előtt gyors terepszemle: csak ülőhely van, meg első blikkre bő félház, de még sokan a büfében, meg erre-arra. Teszek én is egy kört, hogy aztán nyolc óra magasságában Carl Orff O Fortunájának jól ismert hangjaira húzzak befelé a helyemre. A műsor a Love Me Two Times-szal veszi kezdetét, ez számomra meglepetés, korábbi setlistek tanúsága szerint máshol a Roadhouse Blues volt a nyitány.

Közben ismerkedünk a csapattal: Manzarek elég jól konzerválta magát az elmúlt időben, tíz-tizenöt évet simán letagadhatna: Jerry Lee Lewis és egy egyetemi tanár furcsa keverékét adja kinézetileg, és már az első számok alatt nyilvánvalóvá válik, hogy itt ő a főnök. Robby Krieger már kevésbé szerencsés, rajta azért látszik a kor rendesen (meg sok minden más is), sebaj, Keith Richards-ot még így is veri. És ami a fontos: egyéni gitárjátéka mit sem kopott az elmúlt negyven év alatt. Aztán látni egy apró basszusgitárost (Phil Chen), és egy nagydarab dobost (Ty Dennis), ők itt igazából fizetett statiszták, nem is akarnak többnek látszani, de a kötelezőt azért rendesen odateszik.

És hát itt van még Mr. Scallions, aki rövid szőke hajával, vékony testalkatával egy csapásra bizonyítja, hogy nem Morrison-klón szerencsére nem játszik rá a szerepére sem: néha van egy-két görnyedt táncmozdulat, magasra emelt mikrofonzsinór, ami megidézi a nagy elődöt, de ezek is inkább ösztönösen, nem pózként, és ez jó dolog. A hangja pedig remek, a lágyabb témák ugyan jobban fekszenek neki, de ott van torkában a kellő dög is. Ennek a rögtön a koncert legelején elnyomott Break On Through (To The Other Side)-ban tanújelét is adja, ráadásul itt még Manzarek is besegít, így a dal egybeolvad a Celebration Of The Lizard Dead Cats, Dead Rats-ével. Scallions frontembernek sem utolsó, a szektorok közti lépcsőkön álldogáló, depressziósnak igen nehezen nevezhető hallgatóságot leinvitálja a színpad közvetlen közelébe, a „küzdőtér” ily módon megtelik, a földszinti részen csak azok maradnak ülve, akiket nem zavar, ha nem sok mindent látnak, a hangulat pedig a koncert végéig maximális hőfokon lángol.

Teheti is, hisz a lovasok egyre jobban elkapják a fonalat, jönnek a különös napok, autózunk a holdfényben, sőt, még a Horse Latitudes kakofóniája is felhangzik, megint csak Ray előadásában. A When The Music’s Over alatt aztán annak is leesik a tantusz, akinek eddig nem: ez aztán baromira nem hakni, vagy ha mégis, akkor ezeknek a zenészeknek kicsit más fogalmuk van róla, mint az mifelénk szokás. Krieger szólója olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, előrejön a színpad széléhez, hajlong, Brett bejárja az egész színpadot, egyfolytában pacsizik a közönséggel, énekelteti őket (minket), begyűjt egy méretes jointot, majd néhány slukk után elteszi későbbre, csajokat táncoltat, közben pedig lényegében mindent tisztán kiénekel. Manzarek is szemmel láthatóan egyre felszabadultabb, ugratja a többieket, élteti Robbyt („a legjobb gitáros, akivel valaha együtt játszottam”) integet, és mind hosszabban beszél a számok között. Ez utóbbit azért néha megspórolhatta volna, így például a minden bizonnyal minden amerikai zenész számára kötelező jelleggel előírt Bushman szapulás persze itt is megvolt („Down-down Bush!”), a Five To One is neki lett dedikálva, de hát ez még belefér.

Robby Krieger flamenco szólója alatt mindenki kifújhatja magát, aztán persze jön a spanyol karaván, hogy elvigyen minket Andalúziába. A Kurt Weill szerezte Alabama Song (Whiskey Bar) vurstli futamai alatt az embernek az az érzése támad, hogy valami furcsa majálison van, nekem kicsit hiányzik is a Doors sötét, zaklatott oldala, hiszen nincs Not To Touch The Earth, The Unknown Soldier, vagy épp The Wasp. Meg persze nincs The End sem, de hát ezt mindenki tudhatta előre, túl személyes zenemű az. De ez már tényleg csak szőrözés, hiszen a zenekar-közönség kölcsönhatás remekül működik, szemmel láthatóan jól szórakoznak az emberek, nem kell ide zaklatottság meg ború, ráadásul jön az L. A. Woman, ami egyszerűen feledhetetlen, az est csúcspontja. A középrészben egy Morrison zászló kerül a színpadra, ezt ráragasztják a lábdobra, hogy aztán mindenki egy emberként üvöltse, hogy „Mr. Mojo Rising”. Kész.

Sajnos a koncert is, aztán persze még visszajönnek, hogy elnyomják a Riders On The Storm-ot (azt persze senki nem gondolta, hogy pont ez fog kimaradni), meg zárásnak a Light My Fire-t, mi mást? Itt aztán elszabadul a pokol, Ty Dennis kivételével mindenki szólózik egyet, Krieger bakkecskeként ugrál, Manzarek pedig hol ráborul a billentyűkre, hol pedig a lábával veri azokat. Show-elem, persze, de hát akkor is baromi szórakoztató majd’ hetvenéves emberektől ilyesmit látni. Aztán most már tényleg vége, becsületükre legyen mondva, megvolt ez két óra is, szünet nélkül, görcs nélkül, frissen. A közönség persze őrjöng, és mintha a lovasoknak sem igen akarózna lelovagolni a színpadról, kicsit úgy fest, hogy ők játszanának még, csak letelt az idő.

Magam sem gondoltam volna, hogy ezt fogom írni, de ez a koncert bizony simán ott van az év legjobbjai közt. Lehet persze azzal jönni, hogy nosztalgia, meg letűnt korszak letűnt zenéje, de szerintem azok az emberek, akik jó húsz perccel az utolsó hangok elhaltával, a dobszerkó szétszerelése közben is kitartóan követelték vissza a zenekart, egyetértenek velem.