Shock!

A Therapy? a kiszámíthatatlan és öntörvényű zenekarok szokásos problémájával küzd. Ugyan sokan állítják az ellenkezőjét, valójában csak igen kevesen tudják tolerálni, ha kedvencük a sajátján kívül tényleg semmilyen más elvárással nem törődik, így aztán az adott banda szépen eljuthat odáig, hogy szinte már csak önmagának gyártja a lemezeket. Andy Cairnséknek ez saját bevallásuk szerint is akkor esett le végérvényesen, amikor 2014-ben az akkor éppen huszadik életévét ünneplő Troublegum tiszteletére elejétől a végéig előadták klasszikus lemezüket. A siker pedig akkora volt – és olyan nagy kontrasztban állt az újabb keltezésű dalok fogadtatásával –, hogy elhatározták: megpróbálják folytatni azt a vonalat. Ebből nőtt ki aztán az a remek Disquiet, amelynek jelen körút a bemutatására szolgál, így aztán nem minden realitás nélkül várhattuk, hogy a koncert gerincét az említett lemez-páros szerzeményei fogják kitenni, amint az végül tökéletesen be is bizonyosodott. Olyannyira, hogy az Infernal Love és a legutolsó album megjelenése közben eltelt két évtizedet egyetlen dal sem képviselte! És egészen őszintén bevallva: igazán a kutyának sem hiányoztak.

De ne rohanjunk előre ennyire, hiszen Észak-Írország hősei előtt még színre lépett az a finn Flesh Roxon, akikről korábban nem túl sokat hallottam, viszont arra jutottam, hogy a legtöbb helyen horror punknak hívják őket, alig hároméves múlttal és két nagylemezzel a hátuk mögött (és akiket előzenekarokkal kapcsolatos szokásunkkal ellentétben nem késtünk le). Ezek alapján nem igazán tudtam, mire számíthatok, viszont igazán kellemesen csalódtam. A Flesh Roxon ugyanis érdekes egyvelegét tolta a punknak, a rock and rollnak és a metalnak, néha ummca-ummca jelleggel ugyan, ám mindvégig szórakoztatóan. A négyest az igen megnyerő arcszőrzettel bíró Nicky Rothen énekes/gitáros vezényelte, én pedig az első találkozást követően olyan számcímeket jegyeztem meg, mint az Out Of Control, Born To Lose és a Kill Your Boyfriend. Meg persze a némi maidenes témával megbolondított Haddaway-feldolgozás (What Is Love, naná, mi más), ami érdekes színfoltot jelentett az amúgy is teljesen okés bemelegítés közepette. Én pedig a koncert végén hátratekintve megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hajó gyomra már ekkor majdnem kétharmadáig megtelt.

A meghirdetett negyed tízes kezdést maradéktalanul betartva (sőt, talán két perccel még korábban is) lépett színpadra a Therapy?, és ekkor már túlzás nélkül egy Troublegum CD-t sem lehetett volna leejteni a padlóra. Hirtelenjében nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyi embert az A38-on, és ha előzetesen bíztam is benne, hogy sokan tiszteletüket fogják tenni a terapeuták fellépésén, ekkora tömegre én sem számítottam. Az északír trió pedig meg is hálálta a bizalmat és a szokás szerint nagyon penge hangosítást: egy mindvégig maximális fordulatszámon pörgő bulit rittyentettek nekünk, felszabadultan mosolyogva, jókedvűen, ami a jellegzetesen mizantróp és tüskés szövegek fényében akár furcsán is hathatott volna, de szerencsére nem így történt. A koncertet a kedélyes Still Hurts kezdte, és bizony a későbbiek során sem hanyagolták a Disquiet darabjait. Ha jól emlékszem, a Good News Is No News és a Vulgar Display Of Powder kivételével valamennyi új szerzemény felcsendült (utóbbi mellőzését viszont nem igazán értem, hiszen szerintem az új anyag egyik legjobb darabja egy atom riffel, de mindegy). És hát – az általam amúgy kedvelt, ám sem hossza, sem felépítése miatt nem igazán konert-kedvencnek való Deathstimate kivételével – nem is ültette le egyik sem a bulit, olyannyira nem, hogy a közönségénekeltetős Insecurity konkrétan az egyik csúcspontot jelentette.

Amint természetesen iszonyat jók voltak a szintén szép számmal beköszönő berágógumis darabok is: a rögtön a koncert kezdetén elhangzó Joy Division-feldolgozás Isolation és a Lemmynek dedikált Die Laughing kettősétől elkezdve a menet közben elhullajtott gyöngyszemeken (Turn, Trigger Inside) át a rendes programot igazi népünnepélyként záró Screamagerig. A magam részéről iszonyatosan örültem olyan ősi darabok felbukkanásának is, mint a számomra abszolút csúcspontként megélt kerge Teethgrinder, a The Stooges I Wanna Be Your Dogjával egybekapcsolt Potato Junkie, vagy a ráadásban felcsendülő Meat Abstract, de természetesen a közönség egészéből ezeknél is nagyobb üdvrivalgást váltott ki a Pokoli Szerelem kedvelt Storiesa. (Amiről amúgy mind a mai napig fogalmam sincs, miért lett ekkora hatalmas sláger, persze, ragadós meg minden, de objektíven nézve a Therapy? egyik leggyengébb dala.) A még mindig megdöbbentően kölyökképű Michael McKeegan persze szokás szerint az egész koncertet végigvigyorogta és körbeugrálta, Neil Cooper állat módjára és igen látványosan verte szét a dobszettet, és szerencsénkre a formáját rendkívül jól konzerváló Andy is nagyon jó napot fogott ki: látványosan élvezve a bulit, sokszor jó kedélyű beszélgetésekbe folyva a közönséggel. Elnézést kért például, amiért angolul konferál, de hát – magyarázta – a magyar nyelvtudása igen szar (a „magyar" szót anyanyelvünkön ejtve), aztán azzal folytatta, hogy – mivel ír származásúv– persze az angolja is.

Igazán komolyra talán egyszer váltott a buli, amikor a ráadásban a Hüsker Dü fájdalmasan szép Diane-jével tértek vissza, amit szokás szerint a felvételről szóló alapokra énekelt Andy, de ez a nemi erőszakról szóló dal meg is kíván azért némi komolyságot. A fellépést végül tényleg lezáró Knives / Nowhere párosra azért visszatért a jókedv, hogy kvázi a folymatos pörgést is meghálálva legvégül még elénekelje nekünk a főhős a Troublegumot is záró You Are My Sunshine strófát.

Jó rég találkoztam utoljára az északír trióval, olyannyira, hogy akkor talán még nem is ebben a felállásban zenéltek, viszont az eddigiek közül ez a randink sikerült a legjobban. Számomra bizony mind hangulatában, mind a dalok tekintetében közel tökéletes volt ez a koncert, soha rosszabb évkezdést!

Fotók: A38 Hajó