Shock!

Mindig is azt szerettem a legjobban az északír terapeutákban, hogy ők aztán tényleg jó hegyeset köptek holmi elvárásokra. Beskatulyázhatatlanok, izgalmasak, meglepő dolgokra bármikor, bármilyen körülmények között kaphatóak, és e tekintetben legutóbbi lemezeiken már szépen el is mentek a falig. Leginkább a 2012-es A Brief Crack Of Lighton merengtem el rajta, hogy vajon tényleg ugyanazt a bandát hallgatom-e, vagy egy több zenekar által felnyomott, gyűjteményes korongot. Emellett legutóbbi anyaguk kábé annyira volt könnyen befogadható, mint egy közepesen borult Melvins-lemez, így aztán azon az úton tényleg nem nagyon volt tovább. És vajon mit csinálsz, ha már azt szokták meg tőled az emberek, hogy ne szokjanak meg semmit? Hát visszakanyarodsz oda, ahol már jártál korábban. És mi lehetne erre alkalmasabb, mint legsikeresebb lemezed, az amúgy is éppen jubiláló Troublegum?

Valahogy így érezhette Andy Cairns és csapata is a tavalyi évben, miközben fellépéseiken egy az egyben elnyomták a húszéves alapmű tételeit, némileg talán meglepődve tapasztalva, hogy azokat még mindig mennyien és milyen hangosan üvöltik velük. És ekkor jöhetett az ötlet: ha már úgyis annyian rágják a fülüket a folytatás miatt, talán tényleg érdemes továbbgondolni, hogy hol tarthat a Troublegum főhőse húsz évvel később. Még ha Andy Mester azért azt is hozzátette: senki ne várja tőlük, hogy simán újraírják a '94-es óriás dalait. És ez itt a leglényegesebb mondat.

Mert a Disquiet nem lett Troublegum II, még ha a trió valóban vissza is talált a dalközpontú, himnikus és dallamosabb nóták világába, kicsit maga mögött hagyva a folyamatos kísérletezést. De itt van azért ám az időközben eltelt két évtized minden tapasztalata is, és bizony azt sem hallgathatom el, hogy a dalok összességükben nézve – nyilván előre borítékolható módon – nincsenek annyira topon, mint anno a hivatkozott anyagon. Mondjuk a riffelős Still Hurts nyitánya éppen, hogy annyira leplezetlen vehemenciával idézi meg a Troublegum nyitódalát, a Knivest, hogy azon csak vigyorogni lehet, a refrén meg hosszú-hosszú napokra a fülembe ragadt. Ráadásul a „Help me!" felütéssel kezdődő szöveg sem hagy egy fikarcnyi kételyt sem az emberben: a főhős továbbra is elveszett, dühös, frusztrált, haragban áll a világgal és saját magával is, közben pedig iszik, drogozik és elcseszi a kapcsolatait, majdnem ugyanúgy, mint régen. Talán csak minimálisan lett bölcsebb az évek alatt, de boldogabb aligha.

A Tides és a Good News Is No News aztán már sokkal kevésbé troublegumosak, ezek bizony már-már poposan dallamos és könnyedebb tételek, bár mondjuk a refrén mindkettőben igencsak ragadós. De akkor már inkább bejön a négyes Fall Behind, ami újra keményebb húrokat penget, a végére viszont kezdtem azt érezni, hogy kicsit talán túlzottan is egykaptafa dalok kerültek egymás után, mindegyikben ott a jó öreg Therapy?-recept: visszafogott, szinte alapra vett verze, majd erőteljesebben megdörrenő, ám megadallamos refrén, ami persze szép és jó, de a harmadik hallgatás környékén már nem túl izgi. Szerencsére az izgalmas ritmusokkal és szaggató gitárokkal játszó Idiot Cousin aztán meg is töri a sormintát, mint ahogy a Michael McKeegan atmoszférikus basszusfutamaira épülő, sötéten himnikus Helpless Still Lost is igen tetszetős, ráadásul a lemez második fele talán még jobban is tetszik, mint az eleje.

Élén az Insecurityvel, ami újfent '94-be repít vissza, recsegő gitártémája leginkább tán a remek Joy Division-feldolgozás Isolationt idézi fel, de még ennél is nagyobbat üt a képünk közepére a hihetetlenül frankó elnevezésű, kokainfüggőségről valló Vulgar Display Of Powder, ami kifejezetten prongosan riffelget. Neil Cooper játékára is érdemes ám figyelni, aki sokadszorra bizonyítja be, hogy nem véletlenül van már kábé tizenkét éve posztján, és ezzel toronymagasan a legtartósabb Therapy?-dobos címét tudhatja magáénak. A zajosan kusza Words Fail Me ezután nekem bizony töltelék is, ugorjunk is inkább a lemez talán legjobb dalára, a Torment Sorrow Misery Strife-ra, ami mesteri módon hozza össze az éjsötét mondanivalót a rettentően fogós, kvázi-popos dallamokkal, és dúdolható gitártémákkal. Ezt tényleg nehéz lesz kitörölni az agyunkból! Zárásnak pedig itt van még a Deathstimate hétperces, komor hangulata, jobbára kimondottan fémes megoldásokkal, és olyan szöveggel, mint hogy nem tudom, milyen messze jutok még, és hogy az előttem álló út rövidebbnek látszik, mint amit már magam mögött hagytam. Talán búcsúzni készül a Therapy? Ha igen, stílusosabban nem is tehetné!

Hiba lenne tehát új Troublegumot várni, hiszen „csak" egy kimondottan fogós, slágeres, de azért kellően súlyos és izgalmas dalfüzért kapunk Andy Cairnséktől, amit nagyon lehet szeretni, azzal együtt, hogy némely dalt azért nem túl nehéz megunni sem. Én meg már olyan régen adtam erős nyolcast, hogy a lehető legnagyobb örömmel vésem az északír trió ellenőrzőjébe.