Shock!

Mindenki ismeri azt a furcsa és felemás érzést, mikor rég látott cimborával fut össze az ember. Örülünk neki, persze, de hirtelenjében egyik félnek sincs különösebb ötlete, hogy mit is mondjon, hol vegyék fel a ki tudja, mikor elejtett fonalat. Jó dolog visszarévedni a régi szép emlékekre, de kár magunkat azzal áltatni, hogy szép lassan majd minden ugyanolyan lesz, mint akkor. Nem, már soha nem lehet ugyanolyan, és valahol rendben is van ez így. Na, ezt éreztem én, mikor meghallgattam a Therapy? soron következő, immáron tizenegyedik (!) stúdiólemezét.

Mert a Troublegum és az Infernal Love idején nagyon nagy cimborák voltunk ám az északír bandával, olyannyira, hogy a nagy áttörést hozó kettes korong jó eséllyel előbb-utóbb a Klasszikushock rovatban fog kikötni. Nem vagyok annyira sznob, hogy nagy elánnal állítsam, hogy a Pokoli Szerelem óta csak és kizárólag szemetet szállítana Andy Cairns és bandája, de az egyszer biztos, hogy Fyfe Ewing überdobos kiválásával igenis végérvényesen elveszett valami fontos. Így aztán a totál szürke Semi-Detached-et már csak biztos távolból szemléltem, ellenben a szúrós és nem egykönnyen emészthető Suicide Pact – You First különös módon (és a nagy átlagtól eltérően) megint elkapott, és örültem, hogy végérvényesen bebizonyították, hogy őket aztán nem lehet beleszuszakolni egyetlen ócska kategóriába sem. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem találkoztunk jó tíz évig.

Nem mondhatnám, hogy a legutóbbi, három éves Crooked Timber annyira jól sikerült volna, hogy egyből visszavezetett a bandához, de arra pont jó volt, hogy felkészítsen, mire kell számítanom velük kapcsolatban: adva vagyon egy továbbra is minden elvárásra jó nagyot köpő komor és rideg trió, akik egyre jobban szeretik a Jesus Lizardot, nem vetik meg a modern kütyüket sem, és bármikor kaphatóak egyfajta jó kis disszonáns hangzásra. És a Vlagyimir Nabokov idézetből címét elnyerő A Brief Crack Of Light ugyanezt a vonalat viszi tovább, kicsit megnyomva a hangsúlyokat. A lemez legfőbb erénye egyben a legnagyobb hátránya is: tán még a joggal elvárhatónál is változatosabb, amit másfelől úgy is mondhatunk, hogy szinte teljességgel hiányzik belőle a kohézió. Mindenki találni fog rajta minimum öt-hat tételt, ami tetszik, viszont az is garantálható, hogy két-háromtól egyszerűen a víz fogja kiverni. Persze, a két halmaz elemei nem mindenki esetében lesznek ugyanazok.

A legnagyobb dobást rögtön bemutatkozásnak ellövik: a klipesített Living In The Shadow Of The Terrible Thing tízpontos Therapy? sláger, ami mindent tartalmaz, amit valaha is szerettünk az északír fazonokban: dinamika, laza csuklóval előadott gitárreszelés, kellően szutykos, de azért szinte énekelhető dallamok, Andy furcsa, betépett-cinikus tónusú énekhangján előadva. Aztán a kettes Plague Bell már közel sem ennyire egyértelmű darab: jó súlyos, a staccato riffről beugrik a Helmet is, de itt már felüti fejét a noise rock bozontos üstökű szörnyetege, ami miatt a gitárszóló (?) például igencsak idegeket próbáló lett. Nekem mondjuk ez is tetszik, mint ahogy az első hallgatást követően dúdolható gitártémára épülő, majdnem-instrumentális Marlow is, ami a lemez legkönnyedebb darabja.....lenne, ha nem lenne benne az a nagyon-nagyon fura refrénféleség, amiről azok a zenék jutottak eszembe, amit abban a sarki kínai kajáldában szoktak játszani, ahol gyakorta ebédelek.

A Before You, With You, After You az első, ami untat, jó nagy tölteléknek tűnik a drága, ezerszer eljátszott verze, kifejezetten idegesítő húzós-nyúlós refrén, és egyre inkább rájövök arra is, hogy nem igazán jön be ez a száraz, kopogós pergőhang (pedig a kifejezetten telt hangzásra ettől eltekintve semmi panasz nem lehet!). A Buzzing egy végtelenül szutykos tétel, mintha a Melvins tagjai Jesus Lizardot játszanának, én mondjuk szeretem az ilyesmit, de azt is megértem, ha valakinek ez már sok a jóból. Őket is helyreránthatja azonban a Get Your Dead Hand Off My Shoulder kifacsart dallamvilága, gépiesen recseg-ropog ez is, de totál fülbemászó módon, már ha egyáltalán lehetséges ilyesmi. A Ghost Trio egy hagyományosabb Terápia? dal, örvénylő gitártémák kergetőznek Michael McKeegan bugyborékoló basszusával, csak Neil Cooper dobja túl visszhangos már megint, pedig a témái egyáltalán nem rosszak. Ahogy a középrész gitárkiállása után visszarobban a főtéma, az azért mindenképp széles mosolyt kell, hogy csaljon arcunkra! A szinte stoneres Why Turbulence? ismét telibe kap, csak aztán nekem itt kábé vége is a mókának, mert sem az elég jellegtelen punk rockot hozó Stark Raving Sane, sem pedig a könnyed zárás Ecclesiastes vokóderes megoldásai (brrrr) nem igazán ragadtak meg. Mert ugye nagyon dicséretes, hogy szinte minden szám másmilyen, az viszont már nem annyira, hogy nem mindegyik elég jó.

Izgalmas, fordulatos lemez lett a Brief Crack, jó volt újra találkozni a terapeutákkal, de – ahogy azt az elején is írtam – semmi sem ugyanolyan már, mint régen. Ettől persze ez még egy jófajta dalcsokor, a pontszám is csak azért annyi, amennyi, mert a tíz dalból végül is hét tetszett fenntartások nélkül. De annak nagyon tudok örülni, hogy régi barátaim továbbra is száz százalékosan a maguk útját járják.