Shock!

„Meghalt Gary Moore" – jött az sms egy barátomtól, épp amikor kis társaságunkkal beparkoltunk az Arena elé. Thin Lizzy koncert előtt egy ilyen hír?! Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, aztán abban maradtam magammal, ha valós az infó, azt úgyis megtudjuk hamarosan.

A kellemesen megtelt Arenában belépésünkkor jó hangulat uralkodott, a publikum java része láthatólag még nem tudott az eseményről, és az előzenekar The Supersuckers is nagy elánnal tolta el meglehetősen arctalan, felejthető programját. A fejre nem éppen fiatalnak tűnő brigád pörgős, beleszarós, húzós punk/rock'n'rollt tolt, ami alapból még működhetett is volna, de sajnos sem fizimiska, sem zene szempontjából nem nyújtottak emlékezetes produkciót. Ramones, Motörhead, sleaze/punk ihletésű muzsikájuk egy korsó sör mellé azért elment, de itthon eszembe nem jutna hallgatni őket. A velük hasonszőrű vonalon mozgó kortárs mezőnyből kapásból tudnék vagy fél tucat bandát sorolni, akiknek sokkal inkább itt lett volna a helyük.

A Phil Lynott (RIP) nélkül jó évtizede visszatért Thin Lizzy második inkarnációjának debütáló turnéja ez a mostani, a bécsi buli a körút huszonegyedik állomása volt. Jutott idő tehát összecsiszolnia az új felállásnak a produkciót, és ebben nem is volt hiba. Az alaparc Scott Gorham gitáros és Brian Downey dobos mellett a kései éra billentyűse, a később a Dare-ben alakító Darren Wharton voltak tagjai a korabeli, „igazi" Lizzynek is. A bőgős Marco Mendoza a John Sykes-os első újjáalakulásban vett részt korábban, míg az első három DIO lemez halhatatlan témáit felgitározó, majd a Def Leppardban feltűnt Vivian Campbell és az énekes/gitáros Ricky Warwick (ex-New Model Army, The Almighty) az új, „Lizzy-szűz" fejek ebben a felállásban.

A rövidke intrót követően mindenféle különösebb cécó nélkül csaptak bele – stílszerűen – az Are You Ready? klasszikus témáiba, amit aztán szinte megállás nélkül követett a Waiting For An Alibi és a Jailbreak. Gary halálhírét ezt követően jelentették be a publikumnak, majd a koncert során több dalt is ő emlékének ajánlottak. Ezen kívül különösebb elérzékenyülést kifelé nem igazán mutatott a csapat, bár Gorhamen azért látszott, hogy megütötte a váratlan hír. A szinte percre pontosan kétórás műsorban a John Sykes-féle utolsó korszak egyáltalán nem került megidézésre, ami mondjuk érthető is, ha a mostani felállás összetételét nézzük. Egyébként is, azt a kanyart az előző összeállítással alaposan letudták, szóval jó volt ez így. A Lizzy életmű alapos ismerőjeként külön örültem annak, hogy a jól bevált, valóban kihagyhatatlan alapnóták mellé befértek olyan, kevéssé nyilvánvaló csemegék is, mint például a Southbound, a Sha La La vagy a Wild One.

Jómagam igazából a két friss arc tevékenységére voltam leginkább kíváncsi. Viv Campbell a legteljesebb alázattal, a hagyományokhoz hűen kezelte a Robertson-, illetve Moore-féle érzelemgazdag szólókat; a korai Dio lemezeken megismert vibrálós-villantós stílusát ezúttal sutba tette – a Lizzy-beli „meló" nem erről szól, és ezt ő is nagyon jól tudja. Élmény volt látni-hallani a játékát, nagyon szimpatikus arc, mind hozzáállás, mind teljesítmény, mind kiállás szempontjából. Scott-tal közösen elővezetett, kifinomult ikergitáros témáiktól pedig éppen úgy libabőrös lettem, ahogyan az az albumokat hallgatván is történni szokott. Az igazi sötét ló számomra (és gondolom, körülbelül mindenki számára) a korábbi, seggig érő vörös rőzséjű önmagához képest meglehetősen leppukkant, prosztó külsejű Ricky volt. Orra hegyéig arca elé lógó csapzott, feketére festett hajával, szakadt farmergönceivel, tetkóival szöges ellentéte volt a tisztességben megőszült, ápolt szakállkát viselő, fehér ing-fekete mellény kombóban feszítő Scott Gorhamnek. A feladatot mondjuk korrektül teljesítette a srác, Lynott nem túl bonyolult, de érzelmekkel teli témáit hitelesen tolmácsolta, és nem is tolta a kelleténél jobban előtérbe magát. Nyakába hol elektromos, hol akusztikus gitárt lógatva ritmusozott (illetve néha csak úgy csinált, vagy épp a hátára csapta a hangszert), ami helyenként szerintem felesleges volt, lévén hogy a Gorham-Campbell duó hangereje önmagában is a kelleténél kissé jobban, a finomságokat időnként összemosva uralta a hangzásképet. Úgy általában is túltolták az illetékesek a volumét – vészes ugyan nem volt a dolog, de picit halkabb és tisztább hangzást azért elviseltünk volna.

A Rosalie - The Rocker kettős után a koncertet záró, ismét Gary Moore emlékének ajánlott Black Rose mindezzel együtt elementáris erejűnek bizonyult; kedvenc Thin Lizzy albumom legkedvesebb dala ez az epikusan építkező, keltás dallamvilágú tétel, ha csak ezt az egy nótát írták volna pályafutásuk során, már azzal is a halhatatlanok közé kerültek volna nálam. Hangzásbeli hibái ellenére egy felejthetetlen előadás volt ez, számomra – aki a zenekart élőben most látta először – örök élmény, aminek emlékére azonban örök árnyékként fog vetülni egy szerény, barátságos gitárfenomén friss, szomorú halálhíre. Nyugodj békében, Gary!

Fotók: www.thinlizzyband.com