Rajtam kívülálló okok miatt sajnos csak háromnegyed kilenc körül keveredtem a helyszínre. Épp átszerelés folyt, a technikusok a Pain hangszereivel molyoltak a deszkákon, én pedig türelmesen vártam a bulit, s közben a tévelygő embereket számlálgattam. Szerencsére az első hangok megdörrenésekor úgy-ahogy megtelt a terem.
Peter “Babyface” Tägtgren pöpec nyakkendőben penderült a nagyérdemű elé, hogy jobbján s balján egy-egy szemrevaló gitároshölgyeménnyel lenyomja cirka 40 perces műsorát. Jómagam nem vagyok kimívelt a Pain munkásságát illetően – mint ahogy nyilvánvalóan a közönség túlnyomó többsége sem volt -, ám ettől még lelkes bólogatással kísértük végig az alaposan elektronizált ízű nótákat, melyek közül a vadiújként felcsendülő Same Old Song, illetve Nothing is megmozgatta a publikumot.
Csaknem tízig kellett várnunk, mire az öt “Men in Black”, azaz a Tiamat feltűnt a színpadon és vérpezsdítő bevezetőként máris megáldottak minket a Vote for Love dallamaival. A karizmatikus Johan Edlund vezette csapat igazán változatos programot kínált, repertoárjukban a legújabb, Prey című albumról épp úgy megszólaltak nóták, mint a Judas Christ, illetve a Wildhoney és Clouds időszakokból. Az újsütetű szerzeményeket a mesteri Cain vezette be, melyet később az ihletett, gyönyörű szerelmes dal, a Wings of Heaven követett, de hallhattuk a Clovenhoof fülbemászó melódiáját is. Különösen nagy sikert aratott a Wildhoney-ról felidézett Whatever That Hurts, de a dinamikus I Am in Love with Myself is feltüzelte a hangulatot. Az In a Dream a Clouds-érát elevenítette fel.
Hatvan perc telt el mindössze, amikor a Tiamat befejezte a kötelező programot – persze a ráadások ezúttal sem maradhattak el. Elsőként a melankolikusan kígyózó Judas Christ-dal, a Love is as Good as Soma hangzott el, amely egy idő után végtelennek tűnő szóló-orgiába torkollott. Ezt a Clouds-béli The Sleeping Beauty követte, erősítve az est sötét árnyalatait. Eme ponton Peter visszatért a deszkákra, hogy önkéntes vendégként vokált hörögjön a bandával. A koncertet végül a szépséges Gaia zárta.
A hangzás mindvégig a tűrhető, illetve a korrekt kategóriák közt kalibrált. Johan éneke olykor kissé belesüllyedt a katyvaszba, de általában jól lehetett hallani. A Tiamat nem éppen az a hipermozgékony, fejlóbáló csapat – miként a rajongóik sem azok -, viszont kétségtelenül alkalmasak arra, hogy kiváló atmoszférát teremtsenek, főként egy kisebb teremnyi közönség számára.
