Shock!

Tim barátunk is azon külhoni zenészek közé tartozik, akik annyit járnak errefelé, hogy lassan akár állampolgárságért is folyamodhatnának. A srác esetében ez a pécsi buli az ötödik találkozást jelentette a magyar publikummal (2002-ben a Judas Priest, 2006-ban a Beyond Fear élén tette nálunk tiszteletét, míg tavaly két ízben is szólózenekarral játszott Budapesten), ám egyben ez volt az első alkalom, hogy nem a fővárosban lépett fel.

A kellemesen underground hangulatot árasztó Zenész Ifjúsági Otthonban saccra úgy 150-170 főnyi publikum gyűlhetett össze a kilencvenes évek első fele óta tetszhalott állapotban lévő Tirana Rockers koncertjének kezdetére. A zenekar múltjáról tudni kell, hogy itt játszott anno Daczi Zsolti (RIP), Hirlemann Bertalan és a Beloberk testvérek is, akik a korabeli rock/metal élet prominens képviselői voltak. A zenei világban sajnos épp ekkortájt fordultak a szelek, úgyhogy a kezdeti lendület rövidesen megtört, majd a csapat hamarosan földbe is állt. Most azonban reaktiválták magukat egy új felállással, és némileg modernebb, súlyosabb köntösbe bújtatva nyomatják a régi jó dirty rock'n'roll/metalt. Az őstag Gubás Tibi énekes (ex-Omen) mögött felsorakozó jelenlegi zenészek (Nagy Máté - gitár, Mikky Slade - gitár, D-Khan azaz Metal Angel - basszusgitár, Retek – dobok) sem éppen mai arcok, jobbára a harmincas éveik végén ill. negyvenes éveikben járhatnak a figurák, már amennyire a szakadt, szakállas, tetkós, dirtys kiállás ezt sejteni engedte.

Tibi rekedt, ráspolyos, gonosz hangját már a vele készült Omen lemezen is bírtam, és ebben a közegben is működik ez a stílus. Zeneileg egy súlyosra vett, modernizált hangzású Circus Of Power, The Cult, korai AC/DC-elegyként tudnám leírni a muzsikát, amihez angol nyelvű szövegek társulnak, amennyire kivettem, főleg a szex-pia-stex-rakendroll témakört boncolgatva. Igazából mondhatnám, hogy 2011-ben ez már lerágott csont, de az a helyzet, hogy ha a deszkákon kellő erővel és feelinggel dörren meg ez a muzsika, akkor – a kezek-lábak-fejek beindulásával - minden ilyen okoskodó megállapítás érvényét veszti. Feszesen, precízen nyomták a srácok, nekem alapvetően kellemes meglepetést okoztak, nem számítottam ilyen összecsiszolt produkcióra.

Egy dolog zavart csak, az pedig a kommunikáció hiánya – a közönséggel sem nagyon, egymással meg végképp nem kontaktáltak a tagok a műsor közben, mintha csak egy alapos öltözőbeli veszekedés után léptek volna színpadra. Remélem, nem így volt, és abban is bízom, ezúttal sikerül végre mindazon álmaikat megvalósítaniuk, amiért annak idején Tibi és Daczi Zsolt összehozták a zenekart. (Erre kinéz némi esély, a Ripperes körút után ugyanis a harmadik albumának megjelenése előtt álló norvég Thunderbolt Euro-turnéján lesznek előzenekar.) Kétségkívül van kakaó a bandában, jó lenne hamarosan lemezen is hallani az itt eljátszott nótákat.

Akárcsak tavaly márciusban a Crazy Mamában, úgy az átszerelést követően ezúttal is a Painkiller nótával robbant a színpadra Tim Owens és kísérő csapata. A felállás közel ugyanaz most is, mint akkor (csak a bőgős Bonca helyén penget új arc, Mezőfi József személyében), és nem lehetett nem észrevenni, hogy a mostani kelet-európai Screaming Through The East turnén mennyire összerázódott Tim és a zenekar. 12 napra 11 koncertet zsúfoltak be, menetközben nem kis távolságokat legyűrve Ukrajna, Szlovákia és Románia útjain (Pécsre pl. Székelyudvarhelyről estek be, másnap pedig Bukarestben folytatták), de fáradtságnak – némi szem alatti táskákat leszámítva - szinte semmi jele nem látszott sem az énekesen, sem a muzsikusgárdán. Jung Norbi és Szíjjártó Zsolti konkrétan tejbetökszerű vigyorral nyomták le a programot, Király Zoli is igen vehemensen kalapálta a dobcájgot, talán csak a basszer Józsi volt visszafogottabb, ő inkább leomló sörénye mögé temetkezve adta az alapokat.

A műsorban fele-fele arányban osztoztak a konkrétan Ripperhez köthető dalok (Priest, Beyond Fear és szólóalbumos szerzemények egyaránt) és Halfordos Judas klasszikusok, továbbá egy Heaven And Hell erejéig a Black Sabbath, illetve konkrétan Tim atyai mentora, Ronnie James Dio szelleme is megidézésre került. Iced Earth és Winters Bane sajnos most sem került a setlistre (pedig a neten Ripper meglebegtette ennek lehetőségét), de a nagyjából másfél órányi produkció így is védhetetlennek bizonyult. Igaz ugyan, hogy papírforma szerint egy Breaking The Law vagy egy Living After Midnight ezerszer lerágott csont, de az a helyzet, hogy ami extra energiákat ez a srác bele tud tenni még ezekbe a nótákba is, az felülírta minden ezzel kapcsolatos előzetes fanyar érzésemet. Ráadásul pl. a Metal Godsot azzal a velőtrázó sikollyal vezette elő a „marching in the streeeeets" sornál, amitől a mai napig megborzongok a Meltdown vagy a Live In London koncertalbumokat feltéve. Nagyon meghallgattam volna az annak idején élőben szintén hozzá igazított Rapid Fire-t is, de sajnos erre most nem került sor. A brutálmód súlyosra vett, menetelős United viszont azzal együtt ütött nagyot, hogy a British Steelen amúgy messze nem kedvencem ez a darab.

Ripper koncertről lévén szó, azért én az egyértelműen hozzá kötődő daloknak örültem legjobban, mind a Priest nóták, mind a többi cucc kapcsán. Tavaly márciushoz képest most többletként volt Blood Stained és Hell Is Home a Jugulator/Demolition érából, Believe a Play My Game lemezről és The Human Race a Beyond Fear korongról. A ráadást nyitó Heaven And Hell, majd az ebből átúszó, hangulatilag abszolút ide illő, szólólemezes Starting Over konkrétan méteres libabőrzést okozott, melyet jótékonyan vezetett le a One On One középtempós, modern hengerlése. A második ráadásként levezényelt Living After Midnightra aztán már mindenki önfeledten rázta a búrát, hogy végül kifacsarva – és sörre szomjasan - hagyhassuk el a termet.

A zenekarról már tavaly is csak jókat tudtam nyilatkozni, és ez most hatványozottan igaz. Némi egészséges – és érthető – drukk akkor még látszott rajtuk, mostanra azonban ennek már nyoma sem maradt, lazán és önfeledten adogatták egymásnak a szólókat Norbiék, és az alapok szintén a helyükön voltak. Szerintem Tiptonék is csak csettinteni tudtak volna erre a produkcióra, abszolút nemzetközi szintet hoztak a srácok. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz tartós ez a kooperáció Owens és a magyar zenészek között. Remélem, lesz még mód látni őket így együtt – már csak a honfiúi kebel büszke dagadása miatt is.

Sajnos a merchandise kínálat nagyon szűkre szabott volt (vagy az előző bulikon már kifogyott a készlet), cserébe azonban Ripper a buli után végtelen türelemmel fotózkodott és beszélgetett bárkivel, dedikált bárkinek bármit - nekem speciel a söröspoharamat. Egy végtelenül szerény és kedves arc, aki ellentétben sok pályatársával a mai napig nem felejtette el, hogy honnan jött és mit köszönhet a hozzá hasonlatosan fanatikus metal rajongóknak. Respect, Tim!