Shock!

Ha augusztus, akkor Wacken! Idén negyedszerre adtuk ki ezt a jelszót az állandó összetételű társasággal, nem rettegve a szerencsétlennek mondott tizenhármas számtól. Persze a fesztivál szervezői sem babonásak, mert idén minden eddiginél grandiózusabb tervekkel láttak neki a munkának... Lássuk, mi valósult meg ezekből!

Már a nyitóeste programja is gazdagabb lett a megszokottnál, sőt, ezúttal már délután elkezdődött a banzáj! Az eleve lassú, körülményes bejutást azonban csak tovább nehezítette a faluban ránk törő, arrafelé igen gyakori eső, ami azt eredményezte, hogy Doro lett volna az első, akinek a fellépését végignézhettük volna (addig lement a Messiah's Kiss, Kotipelto és Blaze bulija is). Engem a Rose Tattoo jobban érdekelt, és maradéktalanul meg is kaptam tőlük, amit vártam: a keményen melózó, keményen partizó rock’n’rollerek muzsikáját. The Devil Does It Well!

Amilyen felejthetően indult számunkra a fesztivál a fenti kellemetlenségek miatt, annyira jóra fordult minden a későbbiekben! Igaz, a péntek reggel és délelőtt inkább még a ráhangolás jegyében telt, de az anyanyelvén éneklő old school metalos spanyol Avalanch és a gyilkos death metalt nyomató Vomitory műsora, az azért nagyon rendben volt! A Domine ténykedését inkább a háttérből figyeltem passzívan. Morby-ék sort kerítettek az általam legjobbnak tartott két nótájukra (The Hurricane Master és The Ride Of The Valkyries), ám így is legfeljebb az erős true metal átlagba esnek.

Az Iron Savior neve főként Kai Hansen közreműködése miatt került be a köztudatba néhány éve. Azóta Kai nélkül is megáll a csapat a lábán, de ez a koncertjük sem adott okot az üdvrivalgásra szerintem, ahogy általában a dalaik sem, kivételként a Coming Home-ot - és általában a Unification albumot - nevezném meg. A Wolf ellenben komoly meglepetést okozott! A tagok kinézete tökéletesen idézi a nyolcvanas évek elejének (elsősorban német) metal bandáit. Zenéjük szintén abból a korból merít, viszont germanizmus helyett a korai Iron Maiden és Mercyful Fate hatásait viseli magán. Pusztán divatból is lehet metalt játszani, de nem ezt a fajtát! A skandináviai farkasok pedig kétségtelenül "ösztönből" muzsikálnak.

A japán-német összetételű Metalucifer pontosan oda való, ahol fellépett: a Party Színpadra. Jelvényekkel teletűzdelt farmermellények, cicagatyák, kliséktől hemzsegő HM zene és szövegek - a hangulat fokozásánál aligha lehetett komolyabb szándéka a társulatnak... Az átrendeződött Angra a riói karnevál feelingjét hozta magával ide a hűvösebb északra. A műsor általam látott/hallott részében inkább a speed nótákra mentek rá, persze az angyali tisztaságú líraiak sem hiányoztak (Angels Cry!..). Az ultratechnikás death metalban utazó, szókimondóan társadalomkritikus Dying Fetus akciója is kiemelkedő volt. Az előző alkalom óta kiismertem magam a CD-iken, így másodjára már nem ért váratlanul ez az igen okos zenébe ágyazott dühkitörés. A svéd heavy metal új hullámát képviselő Nocturnal Rites élőben nem mutatott be semmi szokatlant vagy rendkívülit, a profi színpadi munkára és az elsőrangú dalokra, elsősorban az újabbakra támaszkodva igazolta jó hírnevét.

Az egész idei W.O.A. egyik csúcspontját nekem a veterán Pretty Maids jelentette. Ízes, tartalmas negyvenöt perccel rukkoltak ki az öreglányok, akarom mondani öregfiúk, vegyesen adagolva az utóbbi évek dalait és a régi sikereket. Az I Wouldn't Miss You például (még tavalyról) a Van Halen-féle Can't Stop Lovin' You nótával minimum egyenértékű, igazi nyári sláger, míg a Red Hot & Heavy egy örökérvényű metal klasszikus. Újabb nagy név mellé került pluszjel a noteszemben...

Aztán jött a Savatage, az elképzelhető legfurcsább felállásban, ám annál élvezetesebben összerakott műsorral. Sose hittem volna, hogy Jeff Waters gitáros, az Annihilator szíve-lelke valaha kisegítő zenészként fog fellépni, az egyéb elfoglaltságai miatt távol maradt Al Pitrelli helyét azonban valakinek át kellett vennie. Kanadai barátunk pedig kifogástalanul töltötte be átmeneti posztját, még a vokálozásban (Chance!!!) is jeleskedett. Damond Jiniya újra pengén hozta Zak és Jon elegyét, Oliva meg billentyűzött, énekelt, ördögszarvakkal a fején bohóckodott stb., ahogy szokta. A teljes önkívület ezúttal a másodikként eldöngölt Of Rage And War és a ráadásban előszedett Power Of The Night alatt kerített hatalmába, aztán a Szigeten erre a bulira is rátettek pár lapáttal!..

Bruce Dickinson nem az a sokat lazsáló, hátradőlős típus. Amíg az Iron Maiden körül nincs akkora felhajtás, emberünk gondolt egyet és átlendült a kontinensre néhány fellépés erejéig. Mostani kísérőcsapata a Skunkworks-ös gárda tagjaiból állt, az ex-Alice Cooper, The Almighty gitáros Pete Friesennel kiegészülve. A grunge-osnak bélyegzett anyagon közreműködött srácok keze alatt hibátlanul dörrentek meg a Maiden-örökzöldek (Revelations, Bring Your Daughter..., The Prisoner és Powerslave), na meg a Vasszűz korszerűsített verzióját adó Accident illetve Chemical lemezek témái! A Best Of... album kivonataként jellemezném a koncertet, sorra került a Silver Wings és a Broken, vagyis a két új tétel is. A legvégén arra a Tom Jones-ökörködésre talán nem lett volna feltétlenül szükség, de Bruce elragadó hangja és színpadi egyénisége miatt ez is bőven elnézhető.

Az ember azt hihetné, egy ekkora élményt már nem lehet tovább fokozni, ám a Candlemass és a My Dying Bride szintén kimagaslót alkotott. Messiah-éktól a Dickinson bulival való átfedés miatt már csak az utolsó három számot hallottam, bár az itteni műsoruk se térhetett el döntően a balingenitől. Most viszont teljes sötétségben, pazar fények között szólt az ős-doom, majd a szigetországiak taszítottak teljes letargiába. A vokalista Aaron nullára redukálta kapcsolatát a közönséggel, ehelyett agyonkínzott dallamaival és hörgésével közvetített érzelmeket, tétova mozgással kísérve mindezt. Mögötte a konokul döngető Andrew és Hamish gitárosok, illetve Adrian bőgős egyenesen földöntúli látványt nyújtott kinézetre. Játékuk alatt olyasmi érzés keríthette hatalmába a jelenlévőket, mintha a világ vívná haláltusáját a szemük előtt Shaun dobos ütemeire...

Az ultrakultikus Warlord - ha hihetünk a Hammerfallból ismert jelenlegi énekes Joacim Cans szavainak -, majd' két évtizeddel a megalakulás óta most adta első koncertjét! Mondanom se kell, Wackennél ideálisabb helyszínt nem is találhattak volna ehhez. A két alapember, William J. Tsamis gitáros és Mark Zonder dobos (igen, a Fates Warningból) adott volt, a többi poszton pedig az ifjabb korosztály képviseltette magát három olasz muzsikus személyében. Alig meglepő módon a Child Of The Damned alatt Joacim kollégája, Oscar Dronjak is beszállt "citerázni". Hát, ilyen is van!..

A szombat délelőtt első fellépője, a valaha szebb napokat látott Stormwitch mindössze egy eredeti tagot tudhat soraiban, mégpedig Andy Mück (egykori művésznevén Andy Aldrian) frontembert. Múltja alapján talán nem ilyen korai kezdést és ilyen karcsú játékidőt érdemelt volna a csapat, de sikerült szép emlékeket felidéznie a Russia's On Fire, a Ravenlord és a többi régiség leporolásával, a Dance With The Witches meg afféle hírverés volt a hasonló című idei albumnak. Ki korán kel...

A Vicious Rumors a főszínpadon egy az egyben megismételte az év elején látott klubkoncert orkánszerű intenzitását! Az énekes Brianről már tudtam, hogy méltó utódja Carl Albertnek és az itt elővezetett friss nóta, a Fight nyugtatott meg végleg: minden jel arra utal, hogy a társaság egy erőtől duzzadó, bestiális új anyagra készül, amelyen várhatóan az 1990-91-es hangzásvilág tér vissza aktualizált formában. A bulinak epizódszereplője is akadt, nevezetesen Horny Henry, a bikamaszkos gitáros (tekinthetjük őt a Kis Tehén német párjának, de lehet akár Tökös Dönci is, a régi állatvicc nyomán).

A Macabre programjának jelentős részét ilyen-olyan sorozatgyilkosok viselt dolgairól szóló betegesen röhejes sztorik tették ki, így csapongó death metaljuk ha lehet, még kevésbé rögzült az agyamban. Tréfának elmegy.

A Nuclear Assault visszatérésének puszta hírétől sem kellett volna még fellocsolni, ám Danny Lilkerék egy vízágyút is bevetettek, gondolva azokra, akik megspórolták a zuhanyozást. Nem tűntek egyébként valami életvidámnak a NY-i thrasherek, ennél a hányaveti módon elsikált hatvan percnél tovább valószínűleg nem is tart majd a nagy reunion. Lelkesítőbbek a kilátások az Exodus esetében. Szegény Paul Baloff most már odafentről figyelhette, ahogy ismét Steve "Zetro" Souza vezényletével támadnak a Bay Area nagyjai. Útban a fesztiválra éppen a hármas Exodus, a Fabulous Disaster fészkelte be magát huzamosabb időre nálunk az autómagnóba és bizony a 80-as évekhez képest a Rick Hunolt-Gary Holt gitárpáros riffelése mit sem tompult! Zetro elmondása szerint Paul emléke miatt is folytatják, amihez én csak a legjobbakat kívánhatom nekik. Még akkor is, ha az új témák elsőre nem igazán győztek meg. Kimért szeletelés, a régi dinamizmus alig fedezhető fel - meglátjuk...

Ugyancsak a Bay Area hagyományait reprezentálta - kisebb színpadon, ámde jobb hangzással - a technikás játékot és a dallamokat ötvöző Heathen is, nem kevésbé magas színvonalon. Az ő jövőjük számomra kétséges, főleg mert kisegítő másodgitárosként a Vicious Rumors-bárdista Ira Black zúzott Lee Altus oldalán és a két album után a jelek szerint nem gondolkodott az együttes további nótákban. Volt ellenben Thin Lizzy-feldoglozás, meg sztriptíztáncosnők is a koncert végén.

Törökországról az embernek előbb jut eszébe pl. az idei foci vb-n szerzett bronzérem, mint a virágzó metal élet, de az isztanbuli illetőségű Mezarkabul valami egészen egyedi és különleges: régisulis HM, a jellegzetes kisázsiai dallamvilággal kombinálva! A tavalyi Unspoken korongjuk anyaga képezte a műsor alapját és a nem kevésbé kitűnő, még Pentagram néven kiadott Anatolia albumról is lement két dal (hazájukban amúgy ma is Pentagramként nyomulnak a fiúk, mostani nevük pedig olyasmit jelent, bebocsátás a sírba). Fazonilag elég vegyes képet mutatott élőben a társaság, csak az egyik gitáros meg az énekes nézett ki vérbeli metalosként és ők is alig moccantak a deszkákon, viszont ez minden, amit kifogásolni tudnék a bandával kapcsolatban.

A négy-öt évnyi pihenő után új erőre kapott Unleashed a death metal iránti tiszteletet parancsoló eltökéltséget példázza. A stílus egyszerűbb fajtáját műveli a csapat, a korpulens Johnny is inkább artikulált ordítást, mint véráztatta hörgést hallat, persze ettől még simán vállalható a rokonságuk Wacken többi "halálosztagos" fellépőjével. A Death Metal Victory nótát történetesen nekik ajánlotta az énekes/bőgős, aki a legősibb metal-allűröktől sem riadt vissza és a Neverending Hate alatt jól megénekeltette a közönséget.

A Kreator szigetes zúzdája lényegesen hosszabb és tartalmasabb volt az itteninél, ajánlanám is az érdeklődők figyelmébe az arról készültbeszámolót. A Violent Revolution számait mindenesetre nagyon előtérbe helyezték most Milléék, nálunk ehhez képest sokkal több korai dalt toltak. De minden korszakukból előkerült legalább egy-két szerzemény, így nem maradt hiányérzetem.

Az egész fesztivált az U.D.O. nagyszínpados showja koronázta meg. A hátrébb állóknak mondjuk rendesen ágaskodni kellett, hogy lássanak valamit a mélynövésű mesterből, hallani azonban ők is tisztán hallhatták, amint egymás után gördülnek elő a hatalmas Accept himnuszok, néhány szólósikerrel megspékelve. Jöhetett itt indításnak a Man And Machine és a Private Eye, aztán a Metal Heart-, Princess Of The Dawn-, Fast As A Shark-típusú kihagyhatatlan klasszikusok vagy a Hard Attack és más kevésbé nyilvánvaló, de ugyancsak remek darabok, Dirkschneider úr nem tévesztett célt! Az U.D.O.-sorból előkerült még az Animal House, harmadik idei számként a Network Nightmare (a Doróval közösen felvett Dancing With An Angel című édes kis semmiséget szerencsére megúsztuk...), a Holy stb. - alighanem minden headbanger ősi álma egy ilyen koncert.

A Tom bácsi, azaz Onkel Tom néven dajdajozó Tom Angelripperre meg majd visszatérek máskor, valamivel több pia után. Meg ha már jobban megtanultam németül...

Azt hiszem, ezzel sikerült is szem- és fülügyre vennem mindent a négy színpad eseményeiből, amit emberileg lehetséges. (Nem sorolnám, ki mindenkiről maradtam le, mások máshol nyilván róluk is beszámolnak.) Úgy érzem azonban, 2002-ben a W.O.A. is eljutott teljesítőképessége határáig. Valamennyi belépő gazdára talált, ennél több zenekart felléptetni pedig merénylet lett volna a rajongókkal szemben. A műsorváltozások állandó velejárói a fesztiváloknak, Wackenben meg különösen nehéz lépést tartani velük és ez alkalommal pláne résen kellett lennünk. A színpadok közötti áthallás problémáját már nem is említeném...

Persze továbbra is vallom, hogy aki igazi zeneőrültnek tartja magát és képes dacolni a viszontagságokkal, annak legalább egyszer érdemes átélnie egy ekkora partit. De azért jó, ha tudjuk: nem csak Wacken van ám a világon!