Shock!

Hosszú hányattatások után érkezett meg a mozikba az új Batman. Matt Reeves filmje a több mint nyolcvanéves figura sokadik mozgóképes változatát villantja fel, ugyanakkor az előzetes promóciós szövegek ezúttal nem hazudtak: a Cloverfieldről és A majmok bolygója-széria pár részéről ismert rendező-forgatókönyvírónak tényleg sikerült más oldalról megfognia Bruce Wayne-t és társait, mint elődeinek. CGI-jal túlzsúfolt világmegmentős csinnbummcirkusz helyett kimért tempójú, komor detektívdráma az eredmény – és ha nem is tökéletesen, de összességében remekül működik.

Nem kevés időbe és kavarásba telt, mire a tervezőasztaltól eljutott a megvalósításig a (könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért ezúttal a kinti eredetiben) The szócskával kibővített című új Batman. A film eredetileg a DC kibővített moziuniverzumának része lett volna Ben Affleckkel a rendezői székben és a címszerepben, itt állítólag a komplett forgatókönyv is készen állt ellenlábasként Joe Manganiello Deathstroke-jával, mindennel. Aztán ugye ez a vonal gellert kapott a Batman V. Superman felemás, majd Az igazság ligája pocsék fogadtatásával, amelynek a Warner Bros. bepánikolása és a világegyetem vizionáriusának megtett Zack Snyder kukázása lett a vége. Közben Afflecknél is magánéleti gondok jelentkeztek, így a projektet teljes egészében rebootolták. Matt Reeves a nulláról építette újjá a dolgokat, és ha hihetünk a híreknek, gyakorlatilag semmit sem hagyott meg az eredeti tervekből.

Ezzel összhangban, ha nehezedre esne követni a DC-nél, mi mivel áll összefüggésben és mivel nem, az új film teljes egészében önmagában kezelendő. Vagyis senki se számítson rá, hogy hirtelen megjelenik Joaquin Phoenix Jokere – bár sokáig nem volt egyértelmű, hogy ahhoz a filmhez van-e köze ennek –, no pláne a miniszoknyás Gal Gadot és a delfinhátról 1990-es hangulatú egysorosokat benyögő Jason Momoa. Ez itt a filmes DC-multiverzum egy másik világa. (De hogy mindez ne legyen ennyire egyszerű, közben párhuzamosan Michael Keaton eredeti, 1989-es és 1992-es Batmanje is feléled majd a készülő Flash és Batgirl filmekben, sőt, előbbiben állítólag Affleck öreg, durva és morózus Bruce Wayne-je is szerepet kap. Igen, valóban kaotikus, de ha valaki valaha olvasott akár egyet is a DC legendás multiverzumos crossover-képregényei közül, aligha lepődik meg bármin.)

Batmant a komoly mozis karrier kezdetét jelentő '89-es start óta sokféle ábrázolásban láthattuk már a filmvásznon, Tim Burton halloweeni halálmadár-vízióitól kezdve Joel Schumacher túlhajtott, hisztérikusan színes, önparódiába hajló harsánykodásain át egészen Christopher Nolan realisztikusabbra vett trilógiájáig. A legutóbbi, Snyder és Affleck által megálmodott brutálisabb, megkeseredett inkarnáció nem számít különösebben népszerűnek, így nem csoda, hogy Reeves megint gyökeresen máshonnan közelített. Az új film a maga földközelibb kiindulópontjával leginkább Nolan három mozijához áll közel, de még azoknál is kisebbre veszi a léptékeket, és elsősorban a hangulatra, illetve a karakterekre fókuszál. Utóbbi szemszög abszolút domináns, a film akár egy pörgő akciójelenet közben sem fél hosszas közeliket mutatni a maszk alatt rejtőző Robert Pattinson baltaarcáról, ami azért, valljuk be, nem szokványos az efféle moziknál. Maga a hangulat viszont nem hasonlít Nolan filmjeire, és tényleg nem láttuk még ilyennek az elmúlt bő három évtizedben a denevért: a (The) Batman a képregényekben rendszerint előszeretettel kidomborított, de a filmekben eddig valamiért mellőzött nyomozós-detektíves irányt domborítja ki.

A sztori a maszkos igazságosztó korai pályaszakaszában játszódik, tehát hangsúlyozottan nem eredettörténetről beszélünk. Batman genezise azzal a bizonyos kettős gyilkossággal természetesen éppúgy nem hiányozhat a filmekből sem, mint ahogy képregénysztorit is legfeljebb elvétve találunk, ahol ne köszönne vissza Bruce Wayne gyermekkori traumája, Reeves ugyanakkor ezt a témát is kissé másképp közelíti meg, mint elődei. Emellett jó érzékkel, bátran hozta be a határozottan noiros, komor, bűnügyi thrilleres alaptörténetbe a maffiabűnözős, szervezett alvilági szálat is. Ennek jegyében több esetben is kiválóan sikerült újrahúznia akár sokat megélt képregényes figurákat is. A felismerhetetlenre maszkírozott Colin Farrell Pingvinje Danny DeVito gonosz, pszichopata törpéjével szemben sokkal inkább a Gotham sorozatból ismert ábrázolással rokon, de annál milliószor lehengerlőbb, karizmatikusabb és komolyabban vehető. Ugyanígy John Turturro is minden pillanatban uralja a vásznat a gátlástalan Carmine Falconeként. De a főellenségnek megtett, Paul Dano megformálta Rébusz is gyökeresen eltér attól, amit az ember várna. Ugyanakkor ez a pszicho-incel sorozatgyilkos-terrorista megközelítés is kimondottan működőképes.

A címszereplő szintén más oldalról nyúlt Batman alakjához, mint két leghosszabb árnyékot vető elődje, Keaton és Christian Bale. Robert Pattinson inkább a figura megszállott, fanatikus és tántoríthatatlan, traumáinak feldolgozásától még nagyon messze álló oldalát domborítja ki. Ebből fakadóan egyszerre ellenszenvesebb és szerethetőbb is ez a Bruce Wayne az eddigieknél, és éppúgy óriási párost alkot Zoë Kravitz abszolút képregényhű, maradéktalanul eltalált Selina Kyle-jával, mint Jeffrey Wright Gordonjával vagy Andy Serkis Alfredjával. Sokan kételkedtek benne, mennyire válik majd be az egykori Twilight-sztár Batmanként – a sötét lovag kasztingolása szinte olyan indulatokat vált már ki, mint James Bondé... –, de remek választás volt a szerepre, kiváló új korszak nyílt most vele. Ahol a magam részéről maximálisan szorgalmaznám a Reeves által megfogott hangulatvilág továbbvitelét is, ez ugyanis tényleg óriási. Az esőáztatta Gotham ugyan nem gótikus palotákból áll, mint annak idején Burtonnél, de még annál is depressziósabb és nyomasztóbb, amit a komótos kameramozgás, a lassú vágások és Michael Giacchino filmzenéje is tökéletesen aláhúz. Sőt, a központi szerepet kapó Something In The Way is perfekt választás betétdalként. Ez a lassú, homályosan raymondchandleri csordogálás persze csak még jobban megdobja az akciójelenetek hatását. A verekedős betétek kifejezetten óriásiak, e tekintetben talán még Nolan filmjeire is sikerült gombot varrnia Reeves gárdájának.

A filmben hol konkrét, hol csak rejtettebb utalások tömkelege található klasszikus Batman-sztorikra, ezeket hosszasan sorolhatnám a nyilvánvaló A hosszú halloweentől kezdve Az első éven át a Hushig, mint ahogy easter eggeket is bőségesen össze lehet vadászni – ettől mindenkit megkímélek, aki képben van, örülni fog nekik, aki nincs, az nélkülük is tökéletesen ért majd mindent. A több szempontból is nyitott végkifejlet bőven hagy játékteret a továbbiakra, ugyanakkor remélem, nem a nagyon nyilvánvaló felé mennek majd a folytatásban. A film fináléja legalább két fontos utalást tesz rá, kiken és mi mindenen lehet már túl ez a Batman, Farrell Pingvinje meg a tervek szerint kap egy önálló spin-off sorozatot az HBO Maxen, szóval szabad a pálya. Rengeteg óriási Batman-ellenfelet sosem láttunk még érdemi szerepben a vásznon, szóval én az alkotók helyében biztosan nem bolygatnám megint a bohócot meg az ügyészt. Aztán majd meglátjuk...

Talán lehetne rövidebb a film úgy negyedórával – annál semmiképpen sem többel –, és ebben a formában a képregényekből ismert, ott megszokott narrációs megoldások is kissé természetellenesen hatnak (főleg, hogy a magyar szinkron nem az igazi, és ezek a részek elég modorosak így). Ugyanakkor mindez nem tragédia: összességében úgy gondolom, Nolan középső filmjét leszámítva talán az eddigi legmeggyőzőbb Batman-alkotást tette le az asztalra Reeves és Pattinson. A The Batman önmagában is jól megáll, de a világszerte összesen 250 millió dollárt termelt nyitóhétvége több mint ígéretes, a visszajelzések pedig minden fronton kedvezőek, szóval a játéktér és a bizalom már most mindenképpen adott a második részhez. Kíváncsian várom.