Shock!

Önálló alkotás, A taxisofőr, Joaquin Phoenix döbbenetes, karaktertanulmány, nem tipikus képregényfilm, Arany Oroszlán – nagyjából ezekkel a hívószavakkal foglalható össze az utóbbi hetek sajtóvisszhangja a Jokerről. A filmről garantáltan sokáig beszélünk még, és bizonyosan nem fog mindenkinek tetszeni, viszont egészen eltérő okokból. Aki Batman-farvizes könnyed szórakozásra vágyik, óhatatlanul csalódni fog, ez tényleg egy úgymond KOMOLY film, Joaquin Phoenixet pedig valóban látni kell, amint végérvényesen atomjaira hullik. De ha beülsz Todd Phillips mozijára, készülj fel: határozottan kényelmetlen, lidérces élményben lesz részed.

Akárcsak másfél évvel ezelőtt a Solo, előzetesen a Joker is tipikusan olyan filmnek tűnt, amit igazából senki sem kért és senki sem akart mindenáron látni. A Batman-univerzum legikonikusabb főgonosza pont attól tudott a Batman-univerzum legikonikusabb főgonoszává válni, hogy nem tudjuk, honnan érkezett, nem tudjuk, kicsoda, nem tudjuk, mitől vált ilyenné, sőt, még abban sem lehetünk biztosak, hogy mindig ugyanaz a figura röhög ránk a fehér smink és a zöld haj alól az ocsmány lila öltönyében. Léteznek persze mára klasszikus ábrázolások, amelyek felvillantják a Bűn Bohóchercegének háttértörténetét, de azért nem árt felidézni: a maga idejében már Alan Moore Gyilkos tréfája is megosztotta a közönséget éppen emiatt, nem is beszélve Tim Burton első Batmanjéről, amelytől bizony szintén kiakadtak a keményvonalas rajongók 1989-ben. Tudom, ez ma már hihetetlennek tűnik Jack Nicholson zseniális alakításának fényében, pedig valóban így történt...

Én magam sem tudtam, mit várjak ettől a filmtől. Joaquin Phoenix persze már papíron is tökéletes választásnak tűnt a címszerepre, Todd Phillipsből azonban az eddigi munkássága alapján nem feltétlenül néztem ki, hogy méltó alapanyagot szolgáltat majd neki a kibontakozáshoz. Nos, a végeredmény ismeretében azt kell mondanom: minden előítélet feleslegesnek bizonyult, és nem hazudtak az előzetes nyilatkozatok sem, a Joker tényleg eltér az összes eddigi nekifutástól a képregényfilmes zsáneren belül. Még az olyan, deklaráltan komoly(abb)ra vett alkotásoktól is, mint a Watchmen-mozi vagy a Logan. Megkockáztatom, ha valaki úgy ül be erre a filmre, hogy életében nem hallott Batmanről, Gothamről meg a Jokerről, nem is mondaná meg, honnan származnak az alapfigurák.

Az említett A taxisofőr- vagy A komédia királya-párhuzamok előzetesen mindenképpen elég komoly túlzásnak tűntek, azt pedig csak az idő döntheti el végérvényesen, miként tekintünk majd vissza erre a filmre évtizedek múltán. Viszont a Joker lassú és nyomasztó csordogálása, száz százalékban Phoenix alakítására épített karakterdráma-jellege valóban a fenti alapművekkel rokon. Jó választás volt mindehhez a '80-as évek elejére helyezni a történetet (a Warner még rég nyugdíjazott, piros-alapon-fehér logóját is visszahozta az autentikusság jegyében), és Gotham ábrázolása is az említett mozik mocskos, szennyes, beteg és romlott New Yorkjával rokonítható.

Az alaptörténetről voltaképpen nem érdemes túl sokat mondani ilyen keretek között, és nem azért, mert óhatatlanul spoilerbe szaladnánk. Ez a film ugyanis ebben is különbözik társaitól: egy-két apróságot tekintve nem nagyon lehetne belőle mit elspoilerezni. A két óra mindvégig arra fókuszál, miként válik a nagyon súlyos mentális problémákkal küzdő bohóc – és wannabe-standupos –, Arthur Fleck szerencsétlen flótásból ámokfutó, gátlástalan gyilkossá. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: mindezt kizárólag egy ilyen mániákus, a method acting iskola maradéktalan hívének számító színésszel lehetett kivitelezni így. Joaquin Phoenix gyakorlatilag tényleg teljesen eggyé vált a szereppel, az a fajta alakítás ez, ami egyes nézőknek akár már sok is lehet. Phillips deklaráltan arra is játszik a sok közelivel, a furcsa kameraszögekkel, a bizarr megvilágításokkal, hogy egyetlen másodpercre se tudj szabadulni a főszereplő bűvköréből. Amit valóban nehéz érzékeltetni: Phoenix minden szemrezdülésével, szipogásával, merev mozdulatával, patológiás nevetési rohamával uralja a filmet, nincs előle menekvés.

Ráadásul más ez a Joker, mint Nicholson dekadens bűnözője, Heath Ledger titokzatos, jéghidegen gyilkos pszichopatája vagy pláne Jared Leto anarchikus strici-gengsztere. Phillips és Phoenix remekül felépítette a hátteret, ami valós sorozatgyilkosok mintáira is rímel beteges anya-fia kapcsolattól a kudarcélmények egész soráig, viszont közben egy pillanatra sem kérdés: maga Fleck is áldozat. Szerencsére eközben sikerült megmaradni azon a vékony mezsgyén, hogy nem hangsúlyozzák mindezt direktben, így aztán a film nem is csap át egy őrült gyilkos dicsőítésébe. Szánjuk és sajnáljuk Arthur Flecket, de közben undorodunk is tőle a végére – erre ismét áll, amit fentebb írtam, vagyis hogy ezt a bűvészmutatványt csak egy olyan színésszel lehetett ennyire bravúrosan kivitelezni, mint Joaquin Phoenix. A mellékszereplők is végig csak neki játszanak alá, legyen szó akár még egy Robert De Niróról is. Aki amúgy A taxisofőr és A komédia királya után perfekt választás a tévés showman szerepére ebben a moziban. Mindezekbe persze belekódoltatott, hogy a Joker után senkinek sem lesz jókedve, és nem támadnak majd kellemes gondolatai sem. (Lelkes Batman-rajongó gyerekkel pedig eszedbe ne jusson beülni rá! Majd megnézi néhány év múlva.)

Már bezsebelt Arany Oroszlán ide, sanszos – legalább egy férfi főszereplői – Oscar oda, teljesen perfektnek azért nem nevezném a filmet. Ha már realisztikusra vették a figurát, a Joker megszületésével párhuzamosan kibontakozó tömegmozgalom motivációját nem lett volna rossz alaposabban is megtámasztani, kifejteni, mert így cseppet a levegőben lóg, ezen a téren akadt némi hiányérzetem. Ugyanakkor ha jóindulatú vagyok, ez akár mellékesnek is tekinthető, mert ahogy mondtam, a film középpontjában végig egyetlen ember sorsa és totális megborulása áll, minden más csupán a hátteret biztosítja ehhez. A filmben visszaköszönnek a Batman-mitológia egyes elemei: kikacsintások, hommázsok, ikonikus történetszálak lenyomatai is fel-felbukkannak (így például az említett Gyilkos tréfa, netán Frank Miller A Sötét Lovag visszatérjének egyes momentumai), és egy Gothamben játszódó film esetében természetesen a Wayne-família sem kerülhető meg. Utóbbi szál kimondottan fontos és szerencsére erős is. De a legfontosabb tényleg Joaquin Phoenix és a Joker, mindez csinnadratta, világpusztítás és CGI-orgia nélkül, viszont csodálatosan elkapott képekkel és az izlandi Hildur Guðnadóttir remekül megkomponált zenei aláfestésével.

A Joker elméletileg önmagában áll, nem része a jelenlegi, amúgy is eléggé toldozott-foldozott DC-mozikontinuitásnak. Én a magam részéről egyelőre azért nem veszem készpénznek, amit az összes készítő hangoztat, miszerint Arthur Fleck soha többé nem bukkan majd fel, és nem lesz köze a most készülő, Robert Pattinson-féle The Batmanhez. Amennyiben utóbbi tényleg a '90-es években játszódik majd, mint híresztelik, megfelelően nyitva is hagyták ehhez a lapokat, még akár úgy is, hogy esetleg valóban nem Phoenix Jokere szerepel majd ott, hanem egy általa inspirált másik bohócgyilkos. Ezen jelenleg nincs sok értelme agyalni, majd akkor és ott úgyis megtudjuk. Ez a film mindenesetre így is kerek egész, már csak azért is, mert sosem lehetsz biztos vele kapcsolatban semmiben. Ugyebár ahogy az a bizonyos dalocska is fogalmaz: „In the depths of a mind insane..."