Shock!

A képregénytörténelem két legrégebbi és leginkább megcsontosodott szuperhősét kockázatos dolognak tűnhet összeereszteni, de a DC-nek a jelenlegi helyzetben nem nagyon volt más választása: a konkurencia valami egészen brutális tempóval húzott el mellettük az utóbbi évek zseniálisan egymásba csúszó, kölcsönösen ide-oda építkező filmszériája révén, és a hosszabb múltra visszatekintő kiadó mozis leágazása ezen a téren szinte behozhatatlan hátrányba került a Marvellel szemben. Zack Snyder Az acélember után most ráeresztette Batmant és Csodanőt is Supermanre, és ugyan messze nem végzett tökéletes munkát, a végeredmény azért komoly hibái mellett is felvillantja a reményt, hogy pár éven belül a DC egységes moziuniverzumát is nagyon lehet majd szeretni.

A DC elég komoly lemaradásban van a Marvelhez képest az egységes moziuniverzum tekintetében, bár azt azért tegyük hozzá, hogy mindennek nem kellett volna feltétlenül így lennie: a Warner eredetileg a 2011-es Zöld Lámpást szánta a saját osztott világ nyitófilmjének, Martin Campbell alkotása azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Így aztán hivatalosan csak a 2013-as Az acélemberrel rajtolt el a nagy vállalkozás, de jellemző módon sokáig itt sem volt egyértelmű, milyen irányba megy tovább a dolog, és a hosszú évekre előre tervező, ehhez képest rugalmasan formált, az alapvonalakat mégis nagyon rég lefektető MCU-val szemben még most is kicsit ad hocnak tűnik a tervezés.

Ebbe persze nyilván az is belejátszik, hogy miközben a Marvel-filmek legsikeresebb ágát Kevin Feige felügyeli, aki a maga übergeek módján gyakorlatilag egy személyben fog össze mindent, a DC-nél hiányzik a hasonló, egységes vízióért felelős arc. Bizonyára ennek köszönhető az is, hogy miközben a Marvel Disney-féle szárnya – hiszen ugye bizonyos fimjogok, így például az X-Men és a Fantasztikus Négyes franchise-ok, valamint a nemrég hatalmasat robbant Deadpool a Foxnál vannak – tényleg mindent egybeépít a filmektől kezdve a tévésorozatokig, a DC-nél utóbbiak például aligha fognak betagozódni a moziuniverzumba. Vagyis eleve lemaradásból indultak, és ebben a fázisban már elég nehéz lenne összevarrni a szálakat olyan briliáns módon, mint ahogyan az a filmiparban gyakorlatilag új modellt teremtő Feige-birodalomnak sikerült. E kapkodás tagadhatatlanul látszik a moziuniverzum második darabján, a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című alkotáson is. Amely ugyanakkor messze nem annyira rossz, mint azt egyes helyeken olvasni lehet, és ahogy nézem a rajongói visszajelzéseket, értékeléseket, a közönség láthatóan sokkal jobban is kedveli a filmet, mint a kritikusok. Mindez Zack Snydernél egyébként nem újdonság, a 300-nál, a Watchmennél, sőt, Az acélembernél is pontosan ez volt az ábra. Eddig az anyagiak is azt mutatják, hogy a nézők minden negatív kritika ellenére is kíváncsiak a nagy csatára: az összbevétel mindössze hat nap után már közelíti a félmilliárd dollárt világszerte, vagyis nyugodtan kijelenthető, hogy a DC nagyágyúi is igazi repülőrajtot vettek a kasszáknál.

Pedig Zack Snyder dolga a látszattal ellentétben minden volt, csak egyszerű nem. A fókuszban itt eleve a két legrégebbi, legikonikusabb képregényes szuperhős áll, akik ráadásul a moziban is komoly múltra tekinthetnek vissza. Bár azt persze nem mondhatjuk, hogy ezek az alkotások kivétel nélkül überelhetetlenek. Superman eleve annyira anakronisztikus, ódivatú és megmosolyogtató karakter, hogy nehéz belőle bármit is kihozni a mai közönségnek, és őszinte leszek: én személy szerint például már az ilyesmire legfogékonyabb koromban, 9-10 évesen is nehezen tudtam azonosulni vele. Ez nemcsak a képregényekre vonatkozott, hanem a Christopher Reeve-féle filmekre is, amelyeket alámondásosan, pocsék minőségben élveztünk végig annak idején ezerszer másolt VHS-kazettákon, és bizony már gyerekfejjel is teljesen vállalhatatlannak tűntek. Tisztában vagyok vele, hogy sok rajongó gyűlöli a 2013-as filmet, de Snyder szerintem ebből a szempontból egyáltalán nem végzett rossz munkát Az acélemberrel: abból főzött, amije volt, és a dolog nem lett olyan módon ciki, mint attól előzetesen félni lehetett. Mindenki fogadja el, hogy Superman a 21. században nem tud ennél vállalhatóbb lenni egy filmben, mert... egyszerűen nem tud. Batman esetében már jóval több a lehetőség, de azért ne felejtsük el, hogy őt is sikerült már saját romjaiba dönteni: Tim Burton két alapfilmje után Joel Schumacher csörgősipkás bohócot csinált Gotham sötét lovagjából gyakorlatilag nézhetetlen giccsparádéival, és egy Christopher Nolanre volt szükség ahhoz, hogy Bruce Wayne ismét elnyerje méltó helyét a mozivásznon. A Nolan-féle trilógia viszont egyrészt túl jó, másrészt időben is túl közeli ahhoz, hogy ne nehezítse meg még inkább Snyder dolgát.

Csak látszólag tűnhetett nagy kérdésnek, milyen irányba megy majd el ez az új film. Mivel a DC-univerzum viccesebb, önironikusabb figurái, Villám és Zöld Lámpás közül csak az első bukkan itt fel, és ő is csupán egy sajátos cameo erejéig, számomra nem okozott meglepetést, hogy az alaptónus kimondottan sötét lett. Ebből a szempontból adott a folytonosság Az acélemberrel, ám a megkeseredett, kiégett, öregedő Batman csatasorba állításával csak még borúsabb lett az egész sztori – ráadásul kifejezetten erős ötlet volt a filmet Az acélember fináléjánál kezdeni, ami aztán megalapozza a két főalak konfliktusát. (Ahogy nézem, sokan eleve hülyeségnek tartják Batman és Superman összeeresztését, mert nem tudják: mindez minden, csak nem új ötlet, Clark Kent és Bruce Wayne több évtizedes közös képregényes múltra tekinthet vissza.) Aztán persze bejön a képbe Superman ősellensége, Lex Luthor is, hogy a másikat kijátszva mindenki jól egymásnak feszüljön, és kész is az alaphelyzet.

Viszont itt jön be az első probléma: a film a maga 151 percével egyrészt egyértelműen hosszabb és töredezettebb is a kelleténél, ebben az esetben a kevesebb több lett volna. Másrészt egy képregényes szuperhősfilmtől nyilván nem vár az ember shakespeare-i mélységeket, de így sem bántam volna, ha Chris Terrio és David S. Goyer forgatókönyve ennél azért jobban körüljárja mind a Supermannel kapcsolatban megszállottként viselkedő – majd aztán persze roppant hamar, varázsütésre átkattanó – Bruce Wayne, mind Luthor motivációit. Előbbi esetében mindez azért is bosszantó, mert Ben Affleck – az előzetes aggodalmakkal ellentétben – talán a mozitörténelem eddigi legjobb Batmanje: mintha csak ráöntötték volna a bűnüldözésbe beleöregedett, elfásult playboy szerepét, és bizonyosan jót tett volna a filmnek, ha még jobban árnyalják a figurát. Vele szemben a főgonosz egyértelműen kihagyott ziccer: a Devin Townsend-fejű Jesse Eisenberg pszichopatára vette az ördögi zsenit, valahol félúton Gene Hackman klasszikus Lex Luthorja és Heath Ledger Jokere között, de míg előbbiben a kiszámíthatatlanság mellett is volt valami ördögi, utóbbi meg szabályosan megdelejezte a nézőt, itt leginkább indokolatlan ripacskodásba fullad Metropolis nagy bábjátékosának megjelenítése. Pedig itt is lehetett volna meggyőzőre mélyíteni a dolgot...

Ami a többieket illeti, Henry Cavill perfekt módon hozza a küldetését illetően végig vívódó Supermant, még ha ez nyilván nem is ianmckelleni alakítás – de hát ahogy mondtam, ez a figura ennyi, nagyon mást nem lehet kihozni belőle. A mellékszereplőket is csak dicsérni lehet: Jeremy Irons és Laurence Fishburne nevéhez méltó Alfred Pennyworth, illetve Perry White, Amy Adams pedig pont olyan irritáló és buta Lois Lane, amilyennek a mitológia alapján lennie kell. Gal Gadot Wonder Womanjében szintén rejlenek extra tartalékok, bár ugye az amazon hercegnő is körülbelül ugyanolyan megmosolyogtató karakter mai fejjel, mint mondjuk Superman – ezzel együtt őt is sikerült úgy ábrázolni, hogy ehhez mérten a legkevésbé legyen kínos, és ez jó. Az akciójelenetek snyderesek, azaz sok vágás, sötét tónusok, dum-dum aláfestő zene – a kevesebb néha itt is több lett volna, de Batman végső nagy verekedős balhéja Luthor zsoldosaival még ezzel együtt is elképesztően jó, és tényleg a Nolan-filmek küzdelmeit idézően dinamikusra sikeredett. A fináléban meg nyilván nagyot kellett mutatni, mint minden hasonló filmben, de maradjunk annyiban, hogy a New Yorkra lecsapó chitauri invázió és Sokovia elpusztítása egyaránt meggyőzőbbre sikeredett, mint a kryptoni ősszörnyeteg szanaszét CGI-zett lemészárlása.

Miközben Batman meglehetősen bárdolatlan és tufa módon nekimegy Supermannek, hogy aztán végül Csodanővel együtt hármasban, vállvetve forduljanak a rosszak ellen, a fő kérdés ebben a filmben is az, amit a májusban érkező Amerika Kapitány: Polgárháború is körüljár majd. Jelesül, hogy mire jogosít fel valakit a különleges erő. Ebből is ki lehetett volna hozni többet, de akkor egyrészt könnyen szájbarágásba torkollhatott volna a műsor, másrészt így is túl sok mindent zsúfoltak bele a filmbe, szóval ezt végső soron nem bánom. Merthogy Az igazság hajnala nagyon egyértelműen kezdőpont, ahol a készítők tudatosan igyekeztek megalapozni a folytatást, és ez sok helyen elég direkt módon jön le, hogy még a leghülyébb nézők is megértsék: ez itt nem a vég, csupán a kezdet. Viszont paradox módon ezek a részek még úgy is mind nagyon erősek, hogy szervesen egyébként nem tartoznak a sztorihoz. Villám említett apokaliptikus álom-cameója, Aquaman és Kiborg felvillantása, a leégett Wayne-rezidencia, a Joker által kidekorált régebbi Batman-kosztüm egyaránt ígéretes további szálakat kezdenek felfejteni. És elsősorban ez az, ami miatt azt mondom, hogy minden egyértelmű és komoly hiba ellenére inkább pozitív szájízzel álltam fel a film végén: mert világosnak tűnik, hogy mire a Warner jövő őszre eljut majd az első Justice League moziig, elég szépen kiforrhatja magát a DC filmes univerzuma is. Addig persze még lesz egy Suicide Squad is, ami az előzetesek alapján éppúgy lehet zseniális, mint nagyon rossz, az önálló Wonder Woman esetében viszont akár fogadni is mernék, hogy senkinek sem lesz rá panasza.

Addig is tehát itt van nekünk Az acélember meg Az igazság hajnala: nem hibátlanok, és tényleg lehettek volna akár lényegesen jobbak is, de a magokat aránylag biztos kézzel vetették el általuk. A zászló most még egyértelműen a Marvelnek áll, de én a magam részéről kíváncsian várom, merre halad tovább a DC, mert ötletek láthatóan itt is bőven akadnak. Remélem, sikerül méltó módon kihozni belőlük a lehető legtöbbet.