Valentin Szilvia
2008 legfontosabb lemezei
Sok szempontból kemény esztendő volt a 2008-as, ráadásul év közben valamiért azt éreztem, hogy nem is igazán jelent meg túl sok kiemelkedő lemez. Aztán persze ilyenkor, amikor a listát rakosgatom össze rájövök, hogy dehogynem, nagyon is.
Sőt, most, ahogy az előző évértékelőn felsoroltakat nézem, határozottan az az érzésem, hogy 2008 sokkal színesebb és izgalmasabb zenéket hozott, így megint azon kell töprengenem, mit hagyjak le a felsorolásból.Lássuk az első csoportot, amelybe a vitathatatlan, abszolút kedvencek kerültek:
01. Warrel Dane: Praises To The War Machine
02. Slipknot: All Hope Is Gone
03. Audrey Horne: Le Fol
04. Jeff Loomis: Zero Order Phase
05. Meshuggah: obZen
06. Wackor: Uncommon Ground
07. The Haunted: Versus
Az első csoportban a sorrend nagyjából kötetlen az első két lemezt leszámítva. Nyilván nem okoztam nagy meglepetést az első helyezettel (noha lemezmegjelenéskor korántsem gondoltam ezt még így), de tény, hogy Warrel Dane egy kifogástalan és tartalmas rocklemezt készített. A Slipknot lépett egyet előre, kerek az egész úgy, ahogy van, és a mondanivalója is egészen súlyosra sikeredett... Az Audrey Horne albuma ugyan a csapat hazájában 2007-es keltezésű eredetileg, de 2008-ban jelentették meg normál terjesztéssel, ráadásul én is tavaly év elején kattantam rá a csapatra totálisan. Zseniálisak, imádom a dalaikat, koncertet, koncertet! Jeff Loomis hozta a várt formát, érthető módon kedvelem a srác stílusát, számomra megunhatatlan a Zero Order Phase. A Meshuggah egy monolitot szabadított rá a világra, a The Haunted pedig feltámadt halottaiból és a legjobb 2008-as thrash-jellegű lemezt készítette el.
És végre van új Wackor is...
A második csoportba a kifejezetten erős lemezek kerültek, amelyeket egészen biztosan sokat fogok még hallgatni. A sorrend lényegtelen, jöjjenek az ABC szerint.
Black Bile: Great Ape Language
Bokor: Vermin Soul
Darkane: Demonic Art
Death Angel: Killing Season
Guns N’ Roses: Chinese Democracy
Isten Háta Mögött: A kényelmetlen lemez
Mercenary: Architect Of Lies
Metallica: Death Magnetic
Opeth: Watershed
Portishead: Third
Scars On Broadway: Scars On Broadway
Testament: The Formation Of Damnation
Textures: Silhouettes
A Metallicától egyáltalán nem vártam, hogy életükben még egy valamirevaló hallgatható lemezt összehoznak, és tessék: a Death Magnetic tényleg jó, noha klasszikussá korántsem fog válni. A Guns N’ Roses-tól pedig nemhogy én, de a világ sem nagyon várta, hogy tényleg elkészíti a Kínai Demokráciát - így szerény 15 év elmúltával. Igaz, sokkal inkább Axl Rose szólólemezként lehet értékelni a művet, mint GNR soralbumként, az azonban vitathatatlan, hogy néhány punnyadtabb nóta kivételével erősek, izgalmasak a dalok.
Az ismeretlenebb csapatok közül a Black Bile-t totálisan véletlenül, egy fórumos ajánlás alapján hallgattam meg és pillanatok alatt sikerült megszeretni ezt a furcsán komor, olykor elszállós, néha csak súlyos zenét. A Bokor korábbi anyagát ismerve sejtettem, hogy nem fogok csalódni a lemezben – és ez így is történt, valamint a Textures is figyelemreméltóan borult anyagot tett le az asztalra.
A Darkane feltámadt halottaiból, tőlük sem vártam már, hogy ennyire beüt az új album, és azt sem hittem volna, hogy egy Opeth lemezért ennyire fogok lelkesedni, de a Watershed valóban előremutató és szeretnivaló. A Testament cd-je az első irdatlan lelkesedés után hanyatlásnak indult nálam, és noha még mindig kedvelem, már korántsem hoz annyira lázba, mint megjelenéskor.
És végre, végre van új Portishead lemez, bár olyan szinten depressziós, hogy túl sokat nem is mertem hallgatni egyelőre. Pedig jó.
A harmadik csoportba azok az albumok kerültek, amelyeket szeretek hallgatni, de korántsem hibátlanok vagy kerekek számomra, illetve azok, amelyek egészen egyszerűen szórakoztatnak.
Ayreon: 01011001
The Dethroners: Overdriven Silence
Disturbed: Indestructible
Mötley Crüe: Saints Of Los Angeles
Pure Inc.: Parasites And Worms
Remorse: D.Ü.H.
Trivium: Shogun
Urbandux: The Aftermath
Yava: Folcore
A progos Urbandux ismét egy ismeretlen befutó, ebből a vonalból ők voltak azok, akik idén hoztak valami „újat”. A svájci Pure Inc. lemezét nagyon vártam (sajnos a koncertet ki kellett hagynom), máig mondom, hogy a Chris Cornell-torkú énekessel megáldott csapat többre hivatott, mint amit eddig elértek.
A Mötley Crüe is kellemes csalódást okozott, jó ez a lemez, és simán vannak rajta olyan nóták, amelyek a régebbi, még csúcsformában lévő bandát idézik meg. Az pedig, hogy a neves csapatoktól lopott riffekből élő Trivium Shogunja majd ennyire betalál nálam és fellelkesít, nos, ezzel magam számára is meglepetést okoztam.
A folk elemeket rockkal (neadjisten metallal) keverő hazai Yava pedig az év egyik meglepetése volt számomra.
A 2008-as megjelenések közül kedveltem az idétlen Zimmers Hole albumát, a dallamos cuccok közül a House Of Lordsot (Jimi Bellt tényleg valami instant Zakk Wylde porból gyúrták), a Cavalera Conspiracy pedig a buta dobok ellenére jobban tetszett, mint a Soulfly. A hazai albumok közül kellemes meglepetés volt a Slytract, az új Superbuttot pedig még nem tudom hova tenni, túl sok decemberi anyag borult rám, egyelőre még emésztgetem.
Egyébként 2008-as nagy felfedezésem még a The Tea Party, eszméletlen sokat hallgattam a lemezeiket, és bár rég megszűntek, ajánlom, kutassátok fel az albumaikat, megéri!
Koncertélmények 2008-ból
Tavaly sem kevés koncertet láttam, de olyat, ami menthetetlenül elvarázsolt volna, sajnos elég keveset. Magasan a Death Angel az, ami Az Év Koncertjét adta, mögötte szorosan a szigetes Meshuggah és a Carcass következik. Ha a Living Colourból nem csak fél órát láttam volna, bizonyára ők is dobogóra kerülnének, illetve a Queensryche koncert első fele a ráadásblokkal is egészen biztosan emlékezetes marad. Jó volt újra látni az Iced Earth-t Barlow-val, valamint pár méterről figyelni Brian Mayt és Roger Taylort a Queenből, gyakorlatilag egy gyerekkori álmom valósult meg, ráadásul fotóztam is... Álom, extrákkal. A Ministry is kellemesen szétcsapott, a nem metalok közül Anoushka Shankar Zeneakadémiás előadása esett jól a szervezetemnek, de így kb. ennyi az, ami valamilyen nagyobb nyomott hagyott bennem. Illetve pár koncertre még biztosan emlékezni fogok, de nem pozitívan: a Whitesnake az év csalódása, Serj Tankian is kiábrándítóan rossz volt, és a világ legszarabb zenekarát is volt szerencsém látni: a House Of Lords előtt fellépő átokrossz Weena az, amin még mindig vinnyogva röhögök, ha visszagondolok az „előadásukra”.
2008-as csalódásaim, bánataim
Lemezek közül igazából nincs semmi, amitől mértéktelenül a föld alá húzódnék bánatomban, az új In Flames dögunalmas, a Judas Priest, az Iced Earth, az Evergrey, a Satyricon és a Cataract azok, amiket még vártam és finoman szólva nem ájultam el egyiktől sem.
Az év csalódása meg nyilvánvalóan az elmaradt Down koncert, meg az év végi hakni Vince Neil buli elmaradását is sajnálom – bár a Heroin naplókat elolvasva lehet, jobb is, hogy így történt.
Mit szeretnék látni, hallani 2009-ben?
Mit, mit, nem nehéz kitalálni. Készül az új Nevermore (és lesz rajta egy remek, erőt adó ballada!), a Pain Of Salvation (az is jó lesz...), a Megadeth (ezt csak remélem, hogy jó lesz Chris Broderickkel), és legyen Slayer. Élőben is őket akarom látni kb.
A váratlan, kellemes meglepetéseknek pedig csak örülni fogok.
Draveczki-Ury Ádám
Az év lemezei
01. Warrel Dane: Praises To The War Machine
02. Slipknot: All Hope Is Gone
03. Metallica: Death Magnetic
04. Guns N’ Roses: Chinese Democracy
05. Trivium: Shogun
06. Grand Magus: Iron Will
07. Journey: Revelation
08. Kingdom Of Sorrow: Kingdom Of Sorrow
09. Judas Priest: Nostradamus
10. Extreme: Saudades de Rock
11. Amon Amarth: Twilight Of The Thunder God
12. House Of Lords: Come To My Kingdom
13. Sahg: II
14. Soulfly: Conquer
15. Motörhead: Motörizer
16. Disturbed: Indestructible
17. Dokken: Lightning Strikes Again
18. Def Leppard: Songs From The Sparkle Lounge
19. King Hobo: King Hobo
20. Bullet For My Valentine: Scream Aim Fire
Eleinte megint húztam a számat, mondván, hogy szegényes a felhozatal, de az év végére ismét erős mezőny jött össze, arról nem is beszélve, hogy még a Top 20-as listám élbolyában is akadt jónéhány meglepetést hozó lemez. Így például előzőleg nem gondoltam volna, hogy ennyire beüt majd nálam Warrel Dane szólóalbuma, de azt sem, hogy – a dalok időnkénti túlnyújtása és a keverési anomáliák ellenére – valaha igazi favoritom lehet még egy új Metallica anyag. A Guns N’ Roses, vagyis inkább Axl Rose esetében elsősorban az döbbentett meg, hogy egyáltalán megjelent a lemez, mert nála azért bíztam abban, hogy jó zenével fog visszatérni. Még akár feljebb is kerülhetett volna a Chinese Democracy, ha nem kapcsolódik hozzá az a bő másfél évtizednyi bohóckodás… És ha már itt tartunk, soha korábban nem okozott ekkora fejtörést sorrendbe rakni az első négy helyezettet, mint most.
Persze a fenti húsz mellett is akadt még egy egész sor lemez, amit sokat hallgattam, de mindent úgysem lehetne felsorolni, szóval inkább el is tekintenék ettől. A teljesség igénye nélkül nagyon futott még nálam 2008-ban az aktuális AC/DC, Mötley Crüe, Backyard Babies, Volbeat, Steve Lukather, Kip Winger, Tesla, White Lion, Death Angel és Glenn Hughes anyag. Ugyan a világ bizonyos tájain már 2007-ben megjelentek, felénk csak most robbant nagyot az Airbourne és az Audrey Horne, az ő albumaikat sem nagyon sikerült megunnom. Itthonról a Superbutt, a Locust On The Saddle, a Saint Petrol és a Yava tetszett különösen. És bizonyára olyan kiváló albumok is akadnak a tavalyi eresztésből, amikkel csak a következő hónapokban futok össze.
Az év koncertjei
Annyi óriási bulin volt szerencsém jelen lenni 2008-ban, hogy nem is tudok közülük egyértelmű győztest hirdetni. Súlyosabb vonalról a Down frenetikus prágai koncertje, a Killswitch Engage őserejű pesti bulija és a Stuck Mojo hosszú évek óta várt magyarországi fellépése jut eszembe elsőként, a dallamosabb színtérről pedig Kip Winger akusztikusan is lehengerlő teljesítménye, a House Of Lords slágerhajigálása (Jimi Bell az isten!) és a Queensryche speciális monstre rockszínháza marad egészen biztosan örök emlék. Ezek mellett Richie Kotzen megmutatta, hogy a gitárhős mivolt nem jár együtt feltétlenül az egomániával, Jeff Scott Soto egy nyilvánvaló hakniból is csúcskategóriás koncertet hozott ki, a Monster Magnet és a Backyard Babies pár nap különbséggel tökéletesen szemléltették, mi a rock’n’roll veleje, a Biohazard visszarepített 14 éves koromba, a Death Angel lecsavarta a fejemet, és így tovább.
A rendszeres visszatérők közül is jónéhányan akadnak, akiket egyszerűen nem tudok megunni, így hallatlanul élveztem a Uriah Heep, Glenn Hughes, a Living Colour és a Pain Of Salvation aktuális koncertjeit. A gyenge lemez ellenére is jó volt látni a Queen + Paul Rodgers projektet, és az újjáalakult – majd azóta ismét szétszéledt – The Police is hatalmas formát mutatott Chorzówban. A Sziget fellépői közül a Volbeat, az Iced Earth, az Exodus és a Carcass hagyták bennem a legmélyebb nyomokat. Természetesen az Iron Maiden is óriási élmény volt, náluk azonban a ritka pocsék hangzás elég sokat levett a buli élvezhetőségéből. Az avalonos Onslaughtra ugyanez áll, bár Sy Keeleréknél kevésbé volt zavaró a csapnivaló megszólalás, sőt, egy kicsit még a kultikus jelleget is erősítette.
Az év csalódásai
Aligha akadt idén nagyobb szívás a budapesti Down koncert elmaradásánál, ráadásul Prágának köszönhetően tisztában is vagyok vele, miről maradtunk le… Szégyen, gáz, vérciki és ezek minden szinonimája. Vince Neil távolmaradását is sajnálom, de ezt azonnal borítékolni mertem volna, amint kiderült a fellépés híre, így meglepetésként semmiképp sem ért. Idén is akadtak bulik, amiket ilyen vagy olyan okból kihagyni kényszerültem: a Life Of Agonynál és az Unearth-nél csak én tehettem erről, a Helmet és a Queensryche egymásra szervezése viszont tudom, hogy nem kizárólag engem zavart, hiába tűnnek ezek első ránézésre gyökeresen más közönséget megmozgató bandáknak. Ami a Magyarországot elkerülő turnékat illeti, a KISS-ért és a négy nagy kedvencet felsorakoztató The Unholy Alliance-ért vérzett leginkább a szívem, de hát mindig mindent azért nem lehet.
Nagyobb gond, hogy az el nem maradt és ki nem hagyott bulik között is akadt olyan, ahonnan finoman szólva is erősen felemás érzésekkel távoztam. A Whitesnake fellépését akkor és ott összességében élveztem, David Coverdale méltatlan teljesítménye azonban mindenképpen csalódást okozott, és ha nagyon őszinte akarok lenni, még az eleinte sokat hallgatott új lemeztől is alaposan elvette a kedvemet. Az Iron Maiden hangzását már említettem, itt a banda a szokásos módon hengerelt, a sound durva fogyatékosságairól pedig nyilván nem személyesen ők tehettek. Ugyanakkor ez már a negyedik általam látott bulijuk volt ebben a felállásban, és mivel ezek közül csak egy szólt normálisan, kénytelen vagyok levonni a következtetést: valami alighanem az ő házuk táján sincs rendben.
2008-ban is sok közepes és gyenge albumot hallottam itthonról és külföldről egyaránt, de ezek nagyrészt olyan előadóktól érkeztek, akiktől eleve nem is vártam semmit. A legfájóbb kivétel a Stuck Mojo, akiknél nem is értem, hogyan engedhettek ki a kezeik közül egy olyan fércmunkát, mint a The Great Revival… A hosszú évek óta várt visszatérő Testament albummal nem kifejezetten rossz, de igen furcsa a viszonyom, a zene minőségébe ugyanis nem tudok belekötni, mégsem tudtam megszeretni a The Formation Of Damnationt. Az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok értelmesen megfogalmazni, mi a gondom vele, ezért nem is igazán nevezném csalódásnak, de valami miatt egyszerűen nem működik nálam. Remélem, valamikor majd csak beüt, és akkor megbánom ezeket a sorokat…
Az év legértelmetlenebb feloszlásáért az Alabama Thunderpussynak jár a trófea. Megértem, hogy kedvüket szegte, amikor a vándormadár Kyle Thomas minden előzetes fogadkozás ellenére mégis lelépett tőlük egy olyan zseniális album után, mint az Open Fire, de azért idővel biztosan találtak volna valakit a helyére… A Toto sztori végét ugyanígy sajnálom, és a legjobbjaik közé tartozó utolsó lemez fényében szintén nem nagyon értem de a Himsáért is kár. Richard Wright, Jeff Healey, Michelle Meldrum, Mike Baker, Gus Chambers, Daniel McMaster, Mel Galley, Michael Lee, Munetaka Higuchi, Mitch Mitchell és természetesen Tunyogi Péter pedig nyugodjanak békében.
2008 reménységei
Idén végre tényleg lesz Heaven And Hell lemez, sőt, szokatlanul gyors tempót diktálva állítólag friss Ozzy albumban is reménykedhetünk. Nekik mindenképpen megelőlegezem a bizalmat. A Megadeth, az Exodus és a Slayer szintén aligha okoznak majd csalódást, bár Tom Arayáéktól azért szívesen venném, ha kicsit kísérletezőbbre vennék a figurát, mint legutóbb. A súlyosabb vonal fiatalabb generációjának képviselői közül a Lamb Of God, a Mastodon, a God Forbid és a Killswitch Engage esedékes lemezeit várom nyálcsorgatva. Az új énekessel kiálló Anthraxre is kíváncsi vagyok (tuti jó lesz, csak az előzményeket tudnám feledni…), akárcsak a visszatérő Armored Saintre. Az ismét Bobby Hambellel nyomuló Biohazard készülő albuma is izgalmas kérdés, de ez azért erősen kétesélyes játéknak tűnik, igen magas mércéhez kell felnőniük másfél évtized után. A Forbiddennek szintén nem lesz könnyű dolga, de bízom bennük, akárcsak az Alice In Chainsben, náluk viszont – minden nagyrabecsülésem ellenére – jobban örülnék, ha más nevet használnának. Kevésbé necces vállalkozás, de a maga nemében azért a Kory Clarke-kal kiálló Trouble is elég bizarr… Jimmy Page-nek, John Paul Jonesnak és Jason Bonhamnek a jelek szerint van annyi esze, hogy Robert Plant nélkül ne Led Zeppelinként zenéljenek tovább, miután az énekes ellenkezése miatt a várva várt újjáalakuló turné terve kútba esett. Akárkivel is állnak ki, nehéz dolguk lesz, de mindenképpen érdekel, mire mennek majd (ha egyáltalán bármi is lesz ebből az egészből).
Felettébb ígéretesnek tűnik a Joe Satriani, Sammy Hagar, Michael Anthony és Chad Smith fémjelezte Chickenfoot projekt, nem beszélve Slash illusztris vendégekkel rögzített szólóalbumáról, de azt is remélem, mielőbb kiderül, ki váltja Scott Weilandet a Velvet Revolver énekesi posztján. Már persze ha így, kiadó és frontember nélkül egyáltalán folytatódik a sztori… Kip Winger Blackwood Creekje egészen biztosan jó lesz, de várható még Queensryche (méghozzá konceptlemez), Nevermore, Living Colour, Lostprophets, Hellfueled, Hardcore Superstar és Morbid Angel, jöhetne egy friss Fates Warning, de érdekel a volt Eighteen Visions frontember James Hart Burn Halo nevű projektje, sőt, az új Papa Roach is. Friss Spiritual Beggarsre sajnos jelenleg esély sincs, így aztán a csapat egykori frontembere által fémjelzett Spice And The RJ Band második nekifutásába helyezem a bizalmamat. A Down is kihozhatná már azt a megígért akusztikus anyagot…
Örülnék, ha John Sykes új dalokat rögzítene (de csak amíg nem a Thin Lizzy nevet használja, mert azt már koncertezéshez is elég ciki elővenni), fel tudna lelkesíteni egy Giant újjáalakulás, és persze továbbra is remélem, hogy legalább egy turné erejéig összeáll végre a Psychotic Waltz. Arra viszont csak a fejemet tudom csóválni, hogy a Dream Theater megint stúdióban van, fel nem fogom, miért diktálják ezt a már-már a klasszikus Akelát idéző tempót, mikor baromira rájuk férne a pihenés… Nem tagadom, a kíváncsiság szintjén az egyre inkább önmaga paródiájává váló Sebastian Bach készülő country albuma is érdekel, bár ezt azért aligha fogom széthallgatni. Az Aerosmith is megmozdulhatna, bár kétséges, hogy képesek-e még igazán jó lemezt csinálni. Remélhetőleg ez a hosszú szünet azért elég volt nekik egy kis feltöltődésre… A KISS-től sem igazán tudom, mire számítsak, bár náluk azért vélhetően nem lesz gond a készülő albummal.
Gregus-Szabó Gergely
Kedvenc lemezeim 2008-ból
Úgy látszik, hullámzó a zeneipar teljesítménye, egy erősebb évet mindig egy relatíve gyengébb követ, most is ezt érzem, nekem a 2007-es év kicsit erősebbnek tűnt, de fanyalgásra meg nyafogásra semmi okom, nem volt most sem könnyebb a 20-as kereten belül maradni.
Egy bekezdést szenteljünk annak, miért tűntem (f)el az újságban cikkel oly régen. Nos, a magánéletem olyan terhet rakott a vállamra, hogy kis híján maguk alá temettek az események, volt olyan pillanat is, amikor úgy éreztem, én már soha nem írok ide egy sort sem. Ugyan ez nem igazolódott, de 2008. év második félévében nem volt sem időm, sem energiám, hogy a Shock!-kal foglalkozzam, idén remélem, ez végre megváltozik. Természetesen zenét nem felejtettem el hallgatni.
Maradjunk az eddigi rendszernél és álljon itt az az ötös (sőt igazából hatos), amik igazán kedvesek a szívemnek. Itt az Opeth és a Meshuggah, két tökéletes 10 pontos lemezzel, amelyek közül mégis az Opethet választottam év lemezének, remélem élnek a bizalommal és nem vágnak át. A többihez sem kell sok magyarázat, a Volbeat nálam már tavaly is az első ötben volt, a mostani anyaguk nem annyira erős, de ha melléteszem a koncertanyagot, megérdemlik a bizalmat. Az Amon Amarth és a Nevermore top 5-ben szereplése előzetesen sem, és utólag sem volt nálam kérdés. Tehát:
Opeth: Watershed
Meshuggah: obZen
Nevermore: The Year Of The Voyager
Volbeat: Guitar Gangsters & Cadillac Blood
Amon Amarth: Twilight Of The Thunder God
Van még 15 album, amik minőségük okán kiérdemelték, hogy felsoroljam őket, hiszen a fülnek kedves, amit művelnek. A felsorolás szubjektív, így teljesen felesleges belekötni, a szívem ilyen sorrendben diktálta őket.
Warrel Dane: Praises To The War Machine
On A Pale Horse: A Generation Of Vipers
My Uncle The Wolf: My Uncle The Wolf
Becoming The Archetype: Dichotomy
Satyricon: The Age Of Nero
Bokor: Vermin Soul
Black Stone Cherry: Folklore & Superstition
The Haunted: Versus
Trivium: Shogun
Blake: Saturnus
Bonded By Blood: Feed The Beast
Buckethead: The Dragons Of Eden
Deák Bill Gyula: Hatvan csapás
Gojira: The Way Of All Flesh
Jeff Loomis: Zero Order Phase
És persze ott vannak azok a lemezek, amik most ugyan a listáról kimaradtak, de ettől függetlenül óriásiak, ezek a következők, ömlesztve, nem sorrendben:
Portishead: Third
Madrugada: Madrugada
Metallica: Death Magnetic
Napalm Death: Time Waits For No Slave
Rev Theory: Light It Up
Shinedown: The Sound Of Madness
Skullboogey: Dead $ Sold
Kiss Gábor
Az év legjobb lemezei
01. Metallica: Death Magnetic
02. Ayreon: 01011001
03. Death Angel: Killing Season
04. Seven Witches: Deadly Sins
05. Destruction: D.E.V.O.L.U.T.I.O.N.
06. House of Lords: Come to my Kingdom
07. Uriah Heep: Wake the Sleeper
08. Exciter: Thrash Speed Burn
09. Presto Ballet: The Lost Art of Time Travel
10. AC/DC: Black Ice
11. Biomechanical: Cannibalised
12. Helstar: King of Hell
13. Dokken: Lightning Strikes Again
14. Cynic: Traced in Air
15. Warrel Dane: Praises to the War Machine
16. Guns N' Roses: Chinese Democracy
17. Judas Priest: Nostradamus
18. Royal Hunt: Collision Course
19. Whitesnake: Good to be Bad
20. Volbeat: Guitar Gangsters and Cadillac Blood
Az év lemeze számomra egyértelműen az új Metallica Death Magnetic-je! No nem azért, mintha a Death Magnetic olyannyira kiemelkedett volna az idei mezőnyből, de nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Hetfieldék másfél évtized múltán végre ismét olyan zenét játszanak, amilyet mindig is kellett volna.
Csalódások
Fentiekkel ellentétben komoly csalódást jelentett a Testament visszatérése, a Formation of Damnation ugyanis szerény véleményem szerint meglehetősen izzadságszagúra sikeredett. Erre kár volt nyolc évet várni. Szintén ötlettelenségbe fulladt az új Jorn lemez és a Brainstorm, valamint a Stuck Mojo idei anyagain is lett volna még mit csiszolni. Koncertek tekintetében kisebb csalódást okozott az új felállású Royal Hunt és a Ripper-Malmsteen kooperáció a BYH-en, iszonyat vérszegény volt Serj Tankian a Szigeten, illetve a módosított Iron Maiden program sem tett felhőtlenül boldoggá.
Sajnos már megszokott, hogy az év végi számvetéseknél végleg eltávozott zenészekről is meg kell emlékezni! Idén két nagy kedvencemtől is véglegesen búcsút kellett vennem, a Grip Inc. énekes Gus Chambers és a Shadow Gallery főnök Mike Baker halála is komoly veszteség! R.I.P.
Kedvenc koncertek
A tavalyihoz hasonló, koncertszempontból hihetetlenül erős év volt az idei is. Zseniális klubbulikat adott a Death Angel (mint mindig!), a Stuck Mojo, a Life of Agony és tarolt a klasszikus felállású Biohazard is, csakúgy, mint a teljesen más műfajban alkotó House of Lords, illetve Kip Winger, de Soto mestert is hatalmas élmény volt végre élőben látni! Szintén kiemelkedő volt az idén végre új lemezzel jelentkezett Uriah Heep is a PeCsában, csakúgy, mint a Ministry búcsúturné itthoni állomása. Tetszett még a Pagan’s Mind, főleg a Brainstorm előtt, a Holy Moses/Obituary duó, valamint az Onslaught és a Flotsam családiasra sikeredett Avalonos bulija is, illetve a hihetetlenül intenzív The Ocean a Fonóban!
Fesztiválok tekintetében az idei csúcspontot a thrasher mennyország MetalMania jelentette Katowicében…Megadeth, OverKill, Artillery, Flotsam, de a Bang Your Heades monstre Queensryche buli is felejthetetlen élmény marad, csakúgy, mint a Forbidden, a Lizzy Borden, az Agent Steel, az Iced Earth és természetesen a Judas Priest fellépése ugyanott, a Szigeten pedig egyértelműen a Pro-Pain/Exodus/Carcass triumvirátus vitte el a pálmát.
Nagy Andor
2008 legjobb lemezei
Bébi, kámbekk!! Hát igen, 2008 egyértelműen a nagy visszatérésekről szólt. Egyrészt ugye jöttek, láttak és elvitték a kasszát ősi isteneim, a kettőnégy fekete jeges mesterei, másrészt pedig lett új Metallica lemezünk is, mely utóbbi viszont csak nem csúszott fel év végi húszas listámra. Nem mintha rossz lemezt készített volna a Hetfield-Ulrich művek, csak hát bántóan sok rajta az üresjárat, amitől engem nem is vonzott oly halálosan az a fránya mágnes. És igen, szinte hihetetlen, de az elmúlt évben hetvenhat és fél esztendőnyi várakozást követően tényleg megjelent Axl Rose szólóalbuma is, amire valami makacs nyomdahiba következtében a Guns N’ Roses nevet is felvésték. Tisztában vagyok vele, hogy még szerkesztőségünkben is kisebbségben vagyok ezen véleményemmel, de nekem bizony a Chinese Democracy nem mond semmit, próbálkoztam vele eleget, de csak nem jött össze, úgyhogy ment is a levesbe szépen. Sebaj, majd tizenöt év múlva! Aztán volt még egy – fentiekhez mérten legalább is – kisebb visszatérő brigád, akik holtukból feltámadva egy olyan korongot vágtak hozzám, amelytől viszont egyből seggre ültem. A Black Crowes Warpaintjéről beszélek, ami tán nem kapott akkora sajtót, mint a korábban említett überlemezek, ez azonban az értékéből jottányit sem farag le. De nem ám.
AC/DC: Black Ice [2008 legjobb lemeze]
Airbourne: Runnin’ Wild
Audrey Horne: Le Fol
Backyard Babies: Backyard Babies
The Black Crowes: Warpaint
Black Mountain: In The Future
Grand Magus: Iron Will
Isten Háta Mögött: A kényelmetlen lemez
King Hobo: King Hobo
Melvins: Nude With Boots
Meshuggah: ObZen
Motörhead: Motörizer
Nick Cave & The Bad Seeds: Dig, Lazarus, Dig!!!
Nine Inch Nails: The Slip
Portishead: Third
SAHG: II
Slipknot: All Hope Is Gone
Superbutt: You And Your Revolution
Volbeat: Guitar Gangsters And Cadillac Blood
Wackor: Uncommon Ground
2008 koncertjei
2007-es pörgésemet követően az elmúlt év – ha másban nem is, koncertlátogatás terén mindenképp – kicsit csendesebben telt, pedig hát szó se róla, lett volna miből válogatni. Ilyen-olyan okból kimaradt a Death Angel, a Life Of Agony, sőt még a Monster Magnet is, amiért is méltó vagyok arra, hogy az emberek összesúgva röhögcséljenek a hátam mögött, gúnyosan mutogatva rám. Láttam viszont két olyan koncertet, ami sok mindenért kárpótolt: egyrészt ott volt a Backyard Babies jó kedélyű, verőfényes, együtténeklős fesztivál-fellépése a SZIN-en (élőben istenek!), másrészt pedig láttam dühöngeni Evan Seinfeldet a Diesel Klub színpadán. Hát igen, a Biohazard is régi álom volt, és én bizony – kezdeti hisztizés ide, (nem is olyan) rossz hangosítás oda – egy pöttyet sem csalódtam a brooklyni keménytökűekben. És igen, nagyon tetszett az Iron Maiden is a Szigeten, és még faszább volt a Clawfinger a Volton, de hát őket már láttam korábban is, úgyhogy a megosztott első hely egyértelműen a fenti két B betűs csapaté. De hülye vagyok, ki ne felejtsem már a digó Zippo hangulatos hangversenyét a szegedi Garaboncziásban, és pláne ne a Helmetet, ami szintén régi kedvenc, és ha talán már nem is akkora energiabomba, mint egykor lehetett, Hamilton bátyó is jól megöregedett mára, de hát azért csak ők a Helmet. És az azért nagyon jó dolog ám.
2008 csalódásai
Elmaradt a pesti Down koncert. Mivel kábé a NOLA lemez megjelenése óta vártam a napot, hogy láthassam őket, számomra az utolsó percben érkezett hír olyan volt, mintha valaki letépné a bal fülemet, a kezembe adta volna, majd utána még barátságosan hozzátenné: ugye, nem is fájt annyira. Egyebet nem tudok mondani. Kérem, kapcsolja ki!
Remények 2009-re
Legyen pesti Down koncert. Vagy szegedi. Vagy tiszaalpári, vagy bivalybasznádi. Mindegy, csak legyen. És a legfontosabb, hogy véletlenül se maradjon el a márciusi AC/DC hangverseny, mert akkor eret vágok magamon. És legyen idén is minimum húsz olyan album, amit hosszas gondolkodás után (mivel ugye a rengeteg többi jó lemezt le kell majd hagyni) fel tudok majd pakolni az év végi listámra. És ne legyen „2009 csalódásai” rovatom.
Oravecz Zoltán
2008-as favoritjaim
Joggal állíthatjuk, hogy 2008 a nagy visszatérők éve volt. Hosszú idő után végre új lemezzel jelentkezett a vénséges AC/DC, a thrasht ma már csak nyomokban játszó Metallica, vagy az idővel egyre keményedő Testament, hogy mind közül a rekorder Guns N’ Roses-féle Chinese Democracyről már ne is szóljak. A végeredmény persze már nem ilyen egyértelmű, nálam például Eric Petersonék thrash-úthengere mindent eltiporva maga előtt dübörgött be az év albuma pozíciójáig, de a rock and roll ausztrál királyai is nevükhöz méltó anyaggal rukkoltak elő, melyhez foghatót már rég nem írtak. Azt hiszem, nyugodtan ide lehet még venni az örök fiatal Lemmy és bagázsa legújabb motörizációját is, melyre ugyan nem kellett tíz évet várnunk, mégis 2008 egyik gyöngyszemét tisztelhetjük a Motörhead Motörizerjében. Max Cavalera idén nagyon belehúzott, először tesójával békült ki a hosszú mosolyszünetnek véget vetve, s az újra egymásra találás egy igen erős, a klasszikus Sepultura időket (is) idéző alkotást eredményezett Cavalera Conspiracy néven. De emellett maradt még a brazil dzsungelharcosban annyi szufla, hogy az igen jól csengő Soulfly név alatt egy, az elődjénél jóval kiszámíthatóbb, ám mégiscsak dinamikus lemezzel rukkoljon elő. A nagy nevek mellett azért jócskán akadtak kevésbé ismert, újonc vagy ízig-vérig underground csapatok is, akik kimagasló alkotásaikkal tették ezt az évet még színesebbé. A Sahg második nagylemeze brutálisan erős doom/stoner anyagként csapódott be az idei kedvenceim közé, de a ’70-es években gyökerező dohos rock muzsikákra gerjedőknek ugyanúgy tudom ajánlani a The Sword friss remekét is, kihagyhatatlan alkotás. De tovább nem is húznám, az alábbi lista önmagáért beszél. Ezúttal viszont nem rangsoroltam, ám az új Testament album nem véletlenül trónol a lista tetején...
Testament: The Formation Of Damnation
AC/DC: Black Ice
Sahg: II
The Sword: Gods Of The Earth
Cavalera Conspiracy: Inflikted
Misery Index: Traitors
Hate Eternal: Fury and Flames
Motörhead: Motörizer
Audrey Horne: Le Fol
Soulfly: Conquer
Cynic: Traced In Air
Uli Jon Roth: Under A Dark Sky
The Psyke Project: Apnea
Death Angel: Killing Season
Disturbed: Indestructible
Kingdom Of Sorrow: Kingdom Of Sorrow
Origin: Antithesis
Kip Winger: From The Moon To The Sun
Meshuggah: obZen
Hail Of Bullets: Of Frost And War
+
James Newton Howard/Hans Zimmer: The Dark Knight soundtrack
2008 csalódásai
A remek albumok mellett az idei év sajnos a kiválások terén is tartogatott ezt-azt. Fájó volt értesülni arról, hogy Eric Wagner jellegzetes hangjával már nem erősíti tovább a legendás Trouble zenei világát, s ugyanilyen rossz érzés tudni, hogy Blasphemer gitárjátékát se halljuk többé (vagy legalábbis egyelőre) Mayhem bulikon. A leginkább talán mégis a Celtic Frost körüli eseményeken lepődtem meg. Nem vártam volna, hogy épp az együttes frontembere, valamint alapítója, Tom Gabriel Fischer lesz az, aki maga mögött hagyja a legendás nevet, de bizony sajnos így lett, s a banda ezzel szépen földbe is állt.
Egyik nagy kedvencem, a Led Zeppelin neve is sűrűn felbukkant az idei hírekben, s ugyan először még én is bizakodva vártam a nagy bejelentést, de mára már azon a véleményen vagyok, hogy talán jobb lenne nem bolygatni ezt a fogalommá vált nevet. És végére hagytam az év talán legnagyobb magyar szívását, amit már most szeretnénk sokan elfelejteni. Ez pedig nem más, mint a nevezetes Down buli, amiről a koncert előtti nap derült ki, hogy elmarad. Ilyen rémálmoktól legyen mentes 2009!
2009 reménységei
A legközelebbi 2009-es időpont, ami a naptáramban olyan erősen be van satírozva, hogy át is szakadt a lap, az nem más, mint február 3-a, amikor megjelenik végre a vadiúj Cannibal Corpse lemez. Az utána rákövetkező magyar CC buli már csak véres hab a gore-tortán. Ezen kívül van még egy halom új album, amely várhatóan jövőre lát napvilágot, és amelyek kis szerencsével emlékezetesebbé tehetik majd a soron következő évünket. Heaven And Hell, The Psyke Project, Agent Steel, Asphyx, Atheist, Suffocation, Heathen, Necrophagia, Armored Saint; már most összefut a nyál a számban!
Pálinkás Vince
Az év lemezei
Visszatekintve az év lemeztermésére, az egyszeri rockrajongó döbbenten teszi fel magának a kérdést: 1988 vagy 2008 végére értünk el december 31-én? És valóban, szinte az összes nagy, 18-20 évvel ezelőtt csúcson lévő hajbanda előrukkolt valami olyasmi anyaggal, ami legjobb formájukban mutatja őket, egyben maradéktalanul megfelel a mai kor követelményeinek: ütős hangzás, ízlésesen adagolt modern elemek és/vagy retrós frissesség – mintha csak az egész színtér valami kollektív wellness-hétvégén vett volna részt. Számomra tehát egyértelműen a 80-as évekbeli hard rock, dallamos metal és AOR végérvényes, visszavonhatatlan újjáéledését hozta ez az esztendő. Persze minőségi anyagokat az utóbbi években is szállítottak a hasonszőrű bandák, de ennyi alapvető fontosságú zenekar egyszerre sose csinált ennyi minőségi lemezt – nekem legalábbis idén esett le a tantusz. Vegyük csak sorra azokat az anyagokat, amelyek nálam kicsapták a biztosítékot (továbbra sem engedek az áldiplomatikus ABC-sorrendből):
Def Leppard: Songs From The Sparkle Lounge
Dokken: Lightning Strikes Again
Extreme: Saudades De Rock
House Of Lords: Come To My Kingdom
Journey: Revelation
Mötley Crüe: Saints Of Los Angeles
Tesla: Forever More
White Lion: Return Of The Pride
Whitesnake: Good To Be Bad
Ezek voltak a műfaj legfontosabb anyagai idén, de meg kell mondjam, hogy a TNT is magára találni látszik. Sőt, bár „lapzártáig” még mindig nem sikerült elejétől végéig végighallgatnom a Guns N’Roses válaszát a kínai gazdaság egyre nagyobb térnyerésére, azon dalok alapján, amelyeket megismertem időközben, van egy sanda gyanúm, hogy utólag a Chinese Democracy a fenti kiemelt listába kerül majd. Nagy szívfájdalmam az is, hogy a Steelheart visszatérő munkája is elkerült eddig, de ami késik, nem múlik. Kötelezően beszerzendő anyag lesz ezeken kívül a Silent Rage, a Starbreaker, a From The Inside is és azt hiszem, ezzel lezárhatjuk a hajmetálos témát. Illetve, a reménységeknél visszatérünk ehhez a vonalhoz, de bővebbet majd akkor...
Mi jóval ajándékozott meg minket a többi műfaj? Nem egy, nem kettő igen fontos, más stílusú albummal köthettünk közelebbi barátságot, kezdjük hát azokkal, amelyekre az előző évek alapján 2008-ban sem igen számítottunk. A már említett Guns mellett a Metallica volt a világ ura a 90-es évek első felében és Hetfieldék végre tényleg elkészítették azt a lemezt, amit már rég el kellett volna. Más kérdés, hogy a Some Kind Of Monster film alapján valóban most jött el az ideje egy ilyen „pénzszagú, erőltetett, önismétlő, kiszámítható...” (a sort szerintem mindenki tudja folytatni, de szerintem ennyi elég az okosok által a Death Magnetic-re aggatott jelzőkből) dalcsokorra. A Feketa Album után szabadon Segglyukas Albumnak nevezhető alkotás mindenesetre üt, harap, karmol, thrash a javából, két év múlva pedig úgyis kijön majd az átkevert változat, és akkor a hangzás miatt problémázók is megnyugszanak. A thrashnél maradva nem lehet nem megemlíteni a Testamentet, akik ugye 9 év után jeletkeztek új dalokkal – itt külön örömömre szolgált, hogy Chuck Billy ismét visszatalált a dallamokhoz (igaz, még nem teljesen). A 2008-as power-thrash trimuvirátus pedig a Helstar comebackjével lett teljes, sőt, ha úgy vesszük, dalok-hangzás-koncepció tekintetében Riveráék le is pipálták nagyobb nevű kollégáikat. Lágyabb vizekre evezve, nemigen gondoltam volna korábban, hogy 2008 lesz az az év, amikor Queen logo díszeleg egy új dalokat tartalmazó kiadványon, még ha Paul Rodgers is oda van írva patinás név mellé. Elképzelhető, hogy én vagyok az egyetlen ember a Földön, akinek tetszik a Cosmos Rocks, de számomra ez is egy nagy visszatérés volt tavaly. A Uriah Heep is csak húzta-halasztotta a dolgot, de végülis 10 év után pályafutásuk egyik legerőteljesebb lemezével tértek vissza – egészen hihetetlen, micsoda energia feszül ezekben az öreg rockerekben!
Ami pedig a minden különösebb apropó nélküli mezőnyt illeti, ott (természetesen) a Malmsteen-Ripper kooperáció volt számomra a befutó, karöltve a Royal Hunttal és a Judas Priesttel: utóbbi kettő egyaránt monumentális, grandiózus vállalkozásba kezdett, de egyiknek sem tört bele fejszéje a nagy fába. A 3 plusz 1-et pedig a Circle II Circle eddigi legsúlyosabb, legkomorabb anyaga jelenti, a Delusions Of Grandeur egyszerűen kiütött!
Voltak persze más cuccok is, amiket tetszéssel és örömmel hallgattam igen gyakran, szóval igazságtalanság lenne nem megemlíteni az Ayreon, az Evergrey, a Firewind, a Rage, a Death Angel és a Tempestt nevét. Az instrumentális gitármuzsikát is tavaly fedeztem fel igazán magamnak, Paul Gilbert és Jeff Loomis aktuális munkái bizony sokat nyomtak a latban, amikor elkezdtem a klasszikusok begyűjtését (amely projekttel egyelőre nem állok valami fényesen, de majd idén...)
Az év koncertjei
Min spórolhat manapság egy lakásfelújítás és költözés előtt álló, majd azt teljes gőzzel intéző, zeneszerető ember? Hát persze, hogy a koncerteken! A mai dömpinget még a jólszituált rajongók sem győzik pénztárcával, de tavaly bizony a kihagyott bulik listája jóval hosszabb, mint azoké, amelyeken ott voltam. Mi tagadás, nem egyszer, nem kétszer szakadt meg a szívem (ezért el sem kezdem őket sorolni, de sejtheti a kedves Olvasó, hogy nem kevés számomra igazán fontos akadt köztük), de a prioritások megváltozása bizony érezteti hatását az ember életében. Persze az a néhány rendezvény, amire mégis sikerült eljutni, életreszóló élményt jelentett (igaz, ezeken mindenképp ott akartam lenni): Graham Bonnett az Avalonban, House Of Lords és Royal Hunt a Hajón, Gary Moore Alsőörsön és persze a Bang Your Head, amit pont idén kényszerülünk majd kihagyni. Ez utóbbi igen komoly kínálattal csábított már 2007 végefelé is és végül hálistennek megúsztuk anyagi csőd nélkül. És úristen, kiket láttunk, belegondolni is borzongató: Firewind, Agent Steel, Forbidden (kétszer is), White Lion, a minden ellenérzésem ellenére is hatalmasat alakító Barlow-s Iced Earth, a teljes Operationnel kiálló Queensryche (konkrétan tökéletes hangzással és színpadképpel, ezek után nem is vágytunk a pesti bulira), Lizzy Borden (szintén kétszer), Malmsteen és Judas Priest. Ez az élményanyag aztán valamelyest kárpótolt a szinte teljesen koncertmentes 3. és 4. negyedévért...
2008 csalódásai
Némi öniróniával egyfelől saját magam, hiszen egy géphalál miatt veszendőbe ment a jó kis Bang Your Head tudósításom, amely esemény után nem volt már erőm és energiám újraírni azt. Másfelől pedig, mint fentebb említettem volt, ezen sorok írásának pillanatáig nem hallottam még a Guns lemezt. Lúzerség!
Lemezfronton volt néhány gyengébb eresztés számomra, köztük olyanok is, amelyeket mások nagy durranásnak tartottak: dögunalmasra sikeredett Jorn és a Brainstorm 2008-as munkája, persze ha tehettem volna, ettől még megnéztem volna őket. Szintén nem sikerült eljutni Jeff Scott Soto bulijára sem, de a rockkal köszönőviszonyban sem lévő szólólemezét végighallgatni sem voltam képes. Kicsit fárasztó lett a Biomechanical 3. műve is és Lana Lane-től is kicsit többet vártam volna. Az Iced Earth pedig esküszöm, nem az énekescsere miatt szerepel itt, a Something Wicked Part 2. egyszerűen gyengébbre, szürkébbre sikerült az elődjénél.
És hát sajnos a halál is aratott: Gus Chambers, Michelle Meldrum, a Shadow Gallery-s Mike Baker, Tunyó, a Különjáratos Balogh Zoli – ennyi jut eszembe hirtelen, de a lista biztos nem teljes. A felsoroltak mindenesetre nagyon sokat adtak a keményebb zenék rajongóinak, ki-ki a maga módján, ezt többé már nem tehetik, pedig bőven lett volna még dolguk...
2009 reménységei
Térjünk akkor vissza egy pillanatra a hajbandákhoz! Egészen biztosan lesz Europe és Winger lemez 2009-ben – várom őket szeretettel. De vajon csinál-e majd valamit a Slaughter, a Cinderella és a Tyketto vagy megelégszenek a tengerentúli haknizással? A jelenlegi gyilkos felállással mindenképpen meghallgatnék egy Foreigner lemezt is, a Van Halen részéről pedig igen nagy hiba lenne kihagyni azt a ziccert, hogy 25 évvel az 1984 után új anyagot vegyenek fel Diamond Dave-vel. És most pedig, hogy Soto kiélte magát szólóban, esetleg a Talisman is csinálhatna valamit – Jeffet mindenesetre akár szólóban, akár Marcel Jacobékkal nagyon szívesen megnézném újra, immár Pesten. Amúgy pedig: hol az ördögben késik már az a másfél éve beígért Pink Cream 69 DVD?!
Két fő kedvencem sem volt ígéretek híján a közelmúltban: Ronnie Dio ugyebár a Heaven And Hell-lel hivatott kihozni a Dehumanizer folytatását, de vajon a Dio zenekarral megcsinálja-e a Magica 2-t, kerek 10 évvel az első rész után? És Ripper nagy dérrel-dúrral beharangozott, vendégektől hemzsegő szólólemeze (és a kettes Beyond Fear) vajon milyen lesz? A legtöbbet talán ettől a két hangszálakrobatától várom.
További érdekes spekulálnivalók: lesz állítólag Alice In Chains lemez; a Mindcrime fejezetet véglegesen lezárt Queensryche újabb konceptalbummal rukkol elő és talán az ismét új, fiatal énekessel dolgozó Vicious Rumors is kiad valami harapósat. Ugyanebben a cipőben jár az Anthrax is, lesz kézzelfogható bizonyítéka is az új énekessel való együttműködésnek vagy következik a szánalmas összeborulás John Bushsal? A jó John pedig vajon beadja a derekát vagy inkább egy jó kis Armored Saint lemezt csinál a haverokkal? Megannyi érdekes kérdés egyelőre válasz nélkül.
Én a magam részéről újra sok-sok koncertre akarok menni. Iced Earth/Saxon, Jon Lord, Ritchie Kotzen, Circle II Circle – ezeket semmiképp sem hagyom ki, de sanszosak a nagy debreceni bulik is (Kreator, Nightwish) és idén bizony újra ki kellene menni Masters Of Rock-ra. A bejglizabálás során felszedett plusz kilókat pedig némi koplalással, valamint a kimaradt 2008-as zenékkel és természetesen az ideinél kicsit több Shock!-os tevékenységgel szeretném kompenzálni. Ennek első megnyilvánulása nem más lesz, mint a teljes Shock!-stáb vendéglátása szerény hajlékunkban – ha minden jól megy, akkor már januárban! Kell-e ehhez bármilyen további kommentár?...
