Valentin Szilvia
2009 legfontosabb lemezei
Visszanézve a tavalyi és tulajdonképpen az elmúlt pár év értékelőit, muszáj leszögezni, hogy ez az év kimagasló volt erős lemezek terén, gyakorlatilag év végén is egymás után estek be a régóta várt albumok, csak idővel kellett győznöm a feldolgozásukat.
A listámat összeállítva számomra is meglepő, hogy a dallamos vonalból mennyire betalált nálam pár lemez, sőt, olyan irgalmatlan Winger fanatikus lettem, ami saját slayerista vérthrasher énemnek is meglepetést okozott.Kimondottan első és legeslegjobb lemezt nem is tudok kiemelni (már megint), viszont három albumot tudnék mégis a dobogó első fokára feltuszkolni; tehát számomra 2009 három, hibátlan és megunhatatlan legjobbja a következő (találomra kitalált sorrendben):
01. Winger: Karma
01. Alice In Chains: Black Gives Way To Blue
01. God Forbid: Earthsblood
A hármas élboly mögött jön az összes többi. Érdekes módon a Slayer amennyire nem tetszett elsőre (na igen, szokni kellett a hangzást), annyira kedvenccé vált pár hallgatás után. Az ismeretlenek közül a lengyel Indukti az, amelyik derült égből villámcsapásként érkezett (szeretem az ilyet), valami nagyon működik lengyel testvéreinknél, valamint a holland Cirrha Niva, és a kicsit kategóriákon kívül eső Pure Reason Revolution popprog albumát hallgattam sokat. Devin Townsend Ki lemeze annyira nem nőtt a szívemhez, feszül-feszül, de nem akart kitörni, ellenben az Addicted! óriási kedvenc, a Europe is szerethető anyagot hozott, a Chris Broderickkel kiegészült Megadeth pedig az utóbbi évek lemezeinél jóval erősebb és old-schoolabb dalokat írt, de még mindig hiányzik valami nüansznyi, ami az élre repítené a listán őket, pedig halálosan lelkes voltam megjelenéskor. A Paradise Lost is visszakanyarodott ahhoz, ami a legjobban megy nekik és jól is tették, a DevilDriver meg szórakoztatóbb, mint valaha. A sorrend nagyjából feelingre ment, de az eleje kb. így stabil:
02. Slayer: World Painted Blood
03. Mastodon: Crack The Skye
04. Killswitch Engage: Killswitch Engage
05. Indukti: Idmen
06. Devin Townsend Project: Addicted!
07. Paradise Lost: Faith Divides Us: Death Unites Us
08. Megadeth: Endgame
09. Europe: Last Look At Eden
10. Amorphis: Skyforger
11. Queensryche: American Soldier
12. OSI: Blood
13. DevilDriver: Pray For Villains
14. Cirrha Niva: For Moments Never Done
15. Living Colour: The Chair In The Doorway
16. Rammstein: Liebe ist für alle da
17. Voivod: Infini
18. Pure Reason Revolution: Amor Vincit Omnia
19. Artillery: When Death Comes
20. Riverside: Anno Domini High Definition
Ami nem fért fel a listára, de muszáj megemlíteni, mert szeretem őket, az eddig totálisan ismeretlen Korea és Mile Marker Zero a prog vonalról, a Pain Of Salvation EP-je, a Dream Theater is kifejezetten szerethető lemezt készített, és a Placebot is év végén sikerült újra felfedeznem. Itthonról néhány név, akik kellemes meglepetést okoztak (van akitől ezt is vártam, van aki meg csak úgy): Baby Bone, Blind Myself, Watch My Dying, Thy Catafalque, Green Path, VL45, K3.
Akiktől égzengést és földindulást vártam, de nem kaptam, az a Muse és a 30 Seconds To Mars, sajnos nagyon felemás mindkét album, a Porcupine Tree, a Guilt Machine, az Immortal, a Hypocrisy, a Madder Mortem és a Lamb Of God sem vágott a földhöz finoman szólva.
Ellenben 2009-ben is sikerült felfedeznem pár régebbi albumot, amit képtelen voltam kitépni a lejátszóból, és sok szeretettel ajánlom mindenkinek, ez Reb Beach és Marc Rizzo szólólemeze(i), valamint a The Panic Channel zseniális albuma 2006-ból.
Koncertélmények 2009-ből
2009-ben egy kicsit kevesebb koncertet láttam, de legalább voltam párszor „csak úgy szórakozni” is. Az Év Koncertje egyértelműen a Down Pecsás energiaőrülete (nem mellékesen a Voivoddal), illetve az Alice In Chains és az Amorphis hasonló érzéseket felszabadító koncertje volt. Bízzunk benne, hogy lesz még alkalmunk megnézni őket. Év elején a Cannibal Corpse-ot, év végén Sebastian Bach buliját szerettem. Amikre még kifejezetten szívesen emlékszem vissza: Arch Enemy (csak eljutottak hozzánk), God Forbid (elképesztő, hogy mennyire nem ismerik ezt a zseni zenekart itthon), DevilDriver (Fafara uralkodik, hehe), ZZ Top, Dream Theater (végre nem unatkoztam), Trouble (és majdnem kihagytam, a hangulattól pedig az állam a földön csattant), Jon Oliva’s Pain (Oliva zseni, ennyi), a számomra is meglepően érdekes és intim hangulatú Keith Caputo buli, a mindig zseni Living Colour, az extrabizarr Miyavi, a búcsúzó Nine Inch Nails, a tökéletesnek mondható Porcupine Tree, Wingeren meg a legjobb helyen álltam, így nekem az is tetszett (és nagyon örülnék egy újrázásnak). A Szigetes koncertek közül egyedül a Faith No More tetszett maradéktalanul, sőt, nyilván az év egyik Legje, még akkor is, ha Patton cipőfűzőzabálást imitál, illetve a Placebo (sajnos ezt nem láttam végig) és a Life Of Agony, de rajtuk kívül a felhozatalt nem az én ízlésem szerint találták ki, szóval…
Volt, amire nem jutottam el, így nem láttam a Testamentet, a Machine Headet, a Mr. Biget, és sajnos a Depeche Mode is egy napra esett a Downnal.
2009-es csalódásaim, bánataim
Túl sok negatív dologra nem tudok visszaemlékezni, nyilván szomorú, hogy újra elment jó pár zenész, de ami a legsajnálatosabb, az egyértelműen Michael Jackson értelmetlen halála. Dio-ért pedig szurkoljunk…
Az elmaradt koncertek közül a Killswitch Engage fáj a legjobban, a szappanoperák közül meg a Fear Factory/Anthrax páros érdemli meg a klasszikus citromdíjat.
Mit szeretnék látni, hallani 2010-ben?
Fenti kérdésen elég sokat kellett gondolkodnom, szinte minden megjelent mostanában amire kíváncsi voltam, de néhány név azért: az időhúzásban dobogós Nevermore-on kívül a Stone Sour, a Down, az új énekessel dolgozó Trouble, a Soilwork, egy teljes albumnyi Pain Of Salvation érdekel, meg a fene vigye, de egy Faith No More lemeznek is örülnék. Testamenték is dolgoznak az új dalokon, bár az kérdéses, hogy mikor fog megjelenni, és nyilvánvalóan Ozzyra is kíváncsi leszek, bár Zakk nélkül… Meglátjuk.
Koncertből meg jöhet bármi, rossz évem nem lesz, azt már úgyis sejtem...
Draveczki-Ury Ádám
Az év lemezei
02. Slayer: World Painted Blood
03. Mastodon: Crack The Skye
04. Winger: Karma
05. Alice In Chains: Black Gives Way To Blue
06. Shadows Fall: Retribution
07. Megadeth: Endgame
08. Lamb Of God: Wrath
09. Living Colour: The Chair In The Doorway
10. KISS: Sonic Boom
11. Paradise Lost: Faith Divides Us – Death Unites Us
12. Killswitch Engage: Killswitch Engage
13. Steel Panther: Feel The Steel
14. Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings
15. The Poodles: Clash Of The Elements
16. Danger Danger: Revolve
17. Wolf: Ravenous
18. Artillery: When Death Comes
19. Heaven And Hell: The Devil You Know
20. Hardcore Superstar: Beg For It
Lemezfelhozatal szempontjából lényegesen erősebb volt a 2009-es év, mint az azt megelőző, elég, ha csak annyit mondok, hogy az aktuális első öt helyezettem közül 2008-ban bármelyik simán és csont nélkül az év albuma lett volna. A God Forbid első helyét ugyanakkor egy pillanatra sem veszélyeztette semmi. Pozitív meglepetésként feltétlenül ki kell emelnem az Alice In Chainst, akik minden szempontból a nevükhöz méltó módon tértek vissza, de a KISS-től sem vártam volna olyan bivalyerős albumot, mint a Sonic Boom. Sőt, a Dream Theater aktuális lemeze is hozzámnőtt, pedig tőlük már szinte semmit sem reméltem.
Minden persze most sem fért bele az első húszba, sokat hallgattam még a fentiek mellett – a teljesség igénye nélkül – a Chickenfoot, a Five Finger Death Punch, a Lynyrd Skynyrd, a Death By Stereo, a Hatebreed, a Queensryche, a Candlemass, a The Company Band, a Little Caesar vagy a W.A.S.P. aktuális albumait is. Itthonról a Turbo, a Bridge To Solace, a magyarra váltott Blind Myself és a The Idoru jut eszembe elsőként 2009-ből, de – hosszú évek óta először – az új Tankcsapda albummal is sikerült összehaverkodnom, még ha utóbbi esetben kisebbségben is vagyok a pozitív véleményemmel.
Az év koncertjei
Az év koncertje teljesen egyértelműen a Down budapesti fellépése volt (bónuszként megfejelve a szintén remek formát mutató Voivoddal), ahol olyan hangulat kerekedett, amihez foghatót még tekintélyes koncertjáró múlttal is csupán nagyon-nagyon kevés bulin tapasztaltam eddigi életem során. A második helyre a minden előzetes reményt beváltó budapesti AC/DC koncert kívánkozik, harmadikként pedig a Metallica májusi bécsi akciója jut eszembe, amiben szintén nem lehetett hibát találni. Óriási volt még Sebastian Bach, az Alice In Chains, a Mr. Big, a Trouble, a Dream Theater, a Fueled By Fire / Bonded By Blood kettős, a Nazareth és a ZZ Top, de élveztem a Devildriver / God Forbid duó brutalizálását, a Hardcore Superstart, a Volbeatet, a Soulflyt, a Municipal Waste-et, az Arch Enemyt, Jeff Scott Sotót és Jon Oliváékat is. Ami a fesztiválokat illeti, a szigetes Faith No More, Life Of Agony és Backyard Babies, illetve a hegyaljás Machine Head jut eszembe kiemelkedőként, bár Robb Flynnék eleinte Tokajban is ugyanolyan katasztrofálisan szóltak, mint Bécsben, ahol a pocsék sound szabályosan élvezhetetlenné tette a bulijukat. A Wingernél is hasonló üröm vegyült az örömbe: maga a zenekar az elvárható remek formát hozta, de a hangzás sokat levett az élvezhetőségből. A Scorpionsnál leginkább az extrasok balladát és Kóbor János minősíthetetlen vendégszereplését szeretném feledni, de összességében azért ők is nagyon korrekt bulit nyomtak (azt viszont megtiltanám, hogy a rettenetes akusztikájú SYMA Csarnokban rockkoncerteket rendezzenek).
Az év csalódásai
Minden év legkeserűbb hírei a halálesetek, és ugyan 2009-ben talán nem távozott olyan sok rockzenész, mint 2008-ban, Midnight, Marcel Jacob, Miika Tenkula vagy Jimmy „The Rev” Sullivan tragikus búcsúja egyaránt nagyon szomorú. És habár nem tartozik a szűkebb értelemben vett rock/metal színtérhez, nyilván minden idők egyik legnagyobb szórakoztatóipari fenoménje, Michael Jackson halála is komolyabb esemény volt annál, minthogy az ember csak úgy elmenjen mellette…
Koncerteket tekintve elsősorban saját magamat nevezném csalódásnak, mivel ilyen-olyan okokból kifolyólag idén is ki kellett hagynom pár remek eseményt. Ezek közül is leginkább a Living Colour, a W.A.S.P., a Prong és az Unearth fájnak, bár egybehangzó állítások szerint a hegyaljás Death Angellel és Testamenttel veszítettem a legtöbbet. A Killswitch Engage-re mindenképpen elmentem volna, de az meg ugye elmaradt… Az In Flamest nem nevezném kifejezett csalódásnak, de egygitáros felállásban eleve vesztes pozícióból indultak, Gary Moore unalmas volt, az Artillery koncertje láttán pedig végre megértettem, miért nem jutottak soha semmire ennyire méregerős lemezekkel. Önmagában véve jól játszottak a dánok, a fellépésüket körüllengő bájos amatőrizmus azonban félszeg 16 évesekből álló középiskolai zenekarokat idézett.
Az év legrosszabb albuma címmel megosztva díjazom Chris Cornellt és Lita Fordot, de azt sem értem túlságosan, Rob Halford miért éppen a Halford bandanév alatt jött ki megmosolyogtató karácsonyi giccsgyűjteményével. Marilyn Manson és Jorn Lande szólóprojektje is végképp kiégni látszik, mindkettejükre ráférne némi feltöltődés, a Bon Jovi aktuális lemeze pedig végleg meggyőzött arról, amit eddig is tudtam, vagyis hogy a jó Jonnak már inkább csak szemérmetlenül kaszálnia kellene a stadionokban, mintsem új dalokkal szenvedni. Ami nem megy, azt nem kell mindenáron erőltetni…
Sokáig biztos voltam benne, hogy Chris Cornell a 2009-es szánalmassági versenyben is minden gond nélkül a csúcsra tud majd kerülni, de ebben a számban végül meglepetésbefutót ünnepelhettünk a Fear Factory képében. Burton C. Bell és Dino Cazares széles vigyorral rázhatnak kezet Scott Iannel és Joey Belladonnával, mert amit lerendeztek az elmúlt hónapokban, az bizony tényleg jó mulatság, férfimunka volt!
2010 reménységei
Az utóbbi években alaposan kiéheztem egyik kedvenc énekesem, John Bush óriási hangjára, így aztán leginkább talán a márciusban esedékes új Armored Saint albumot várom, aminek 10 év szünet után mindenképpen gyalulnia kell majd. Bush emellett egy friss Anthrax lemezen is hallható lesz (persze csak ha addig nem cserélik le megint Joey Belladonnára mondjuk a nagy négyest felvonultató koncertek kedvéért…), aminek zeneileg szintén óriásinak kell lennie, ha feledtetni akarják vele a banda hitelét teljesen lenullázó utóbbi öt év történéseit. Scotték a stúdióban nem nagyon szoktak mellényúlni, szóval azért reménykedem… Ha már thrash, az Exodusban és a nagy visszatérésre készülődő Forbiddenben aligha fogok csalódni, az Ironbound címet viselő új Overkillt pedig már ismerem, így tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi néhány albumuk közül csont nélkül ez lett a legerősebb. Persze az is roppantul izgatja a fantáziámat, hogy mivel rukkol elő az ifjabb generáció, hiszen a Bonded By Blood, a Fueled By Fire vagy a Lazarus A.D. egyaránt hatalmasat léphet előre a 2010-ben esedékes második lemezekkel.
Ozzy Osbourne új gitárosát, Gus G.-t inkább a DIO soraiban láttam volna szívesen Craig Goldy helyén, de bizonyára a Madmannél is száz százalékot nyújt majd a nyárra várható új albumon. Zakk Wylde kurta-furcsa eltávolítását ettől függetlenül persze sajnálom, de így legalább Black Label Society lemez is készül majd. Ha minden igaz, kapunk új Down albumot is, nem beszélve a Kory Clarke-kal megerősített Trouble-ról, akik ugyan nem keveset kockáztatnak a tavaszra várható The Dark Riff anyaggal, de én a koncert alapján nem félek tőle. Érdekes kérdés a klasszikus felállású Biohazard visszatérése, felettébb érdekel, merre indul el a Korn, és vélhetően a Nevermore sem baltázza majd el a The Obsidian Conspiracyt. Aztán lesz még Lostprophets, Coheed And Cambria, Stone Sour, Rob Zombie, Motörhead és Airbourne, de elvileg akár a Tool, illetve a Rush is előrukkolhat valamivel (bár utóbbi kettőre azért nem vennék mérget). A Hank Shermann-féle Demonica projekt bemutatkozása is izgalmasnak ígérkezik, de azt sem bánnám, ha így egy bő évtized után végre a Mercyful Fate is aktiválná magát…
Dallamos vonalon baromi kíváncsi vagyok minden idők egyik legjobb AOR bandája, a Giant visszatérésére, bár annak nem örülök, hogy Dann Huff csupán kisegítőként vett részt a munkálatokban. Kicsit még akkor is furcsa érzésem van a dologgal kapcsolatban, ha a mikrofonnál Terry Brock, gitáron pedig John Roth pótolja majd… A Ratt alighanem valami szemérmetlenül retrós dologgal rukkol majd elő márciusban az eddig kikerült számcímek alapján, remélem, a színvonal is méltó lesz a patinás névhez. Slash szólóalbumában aligha fogok csalódni, de azért továbbra is reménykedem abban, amiről talán már ő maga is letett, vagyis hogy találnak egy megfelelő énekest a Velvet Revolverbe. Sebastian Bach elvileg két lemezzel is jelentkezik majd, ezek közül természetesen a metalos érdekel elsősorban, bár kuriózumként a countrysat is meg fogom hallgatni, és van egy olyan érzésem, hogy akár még Vince Neil szólóalbuma is okozhat kellemes meglepetéseket. Aztán igazán nagyra értékelnék bármit John Sykestól, aki egy évtizede nem adott ki új dalokat. Tökmindegy, minek hívja, csak csinálja végre… Kíváncsi vagyok Bruce Kulick illusztris vendégekkel készülő új albumára, és nagyon remélem, hogy az Aerosmith is befejezi a hirtelen támadt követhetetlen kavarást Steven Tylerrel, elvégre ők sem lesznek már fiatalabbak. Ami a 2009-ben feltámadt régi nagyságokat illeti, a Mr. Big és a Faith No More esetében egyaránt bízom a folytatásban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Soundgarden hirtelen összejött újjáalakulása nem tűnik jó ötletnek, különösen frontemberük fentebb már részletezett aktuális bravúrjai fényében.
Ami pedig talán a legfontosabb, szorítok Ronnie James Dio gyógyulásáért.
Kiss Gábor
Az év legjobb lemezei
01. Slayer: World Painted Blood
01. Alice in Chains: Black Gives Way to Blue
03. Megadeth: Endgame
04. Heaven and Hell: The Devil You Know
05. Living Colour: The Chair in the Doorway
06. KISS: Sonic Boom
07. Voivod: Infini
08. Artillery: When Death Comes
09. Skyclad: In the...All Together
10. Annihilator: Live at Masters of Rock
11. W.A.S.P.: Babylon
12. Gotthard: Need to Believe
13. Deam Theater: Black Clouds & Silver Linings
14. Ministry: Adios
15. Pain of Salvation: The Second Death of Pain of Salvation
16. Chickenfoot: I.
17. Amorphis: Skyforger
18. Destruction: The Curse of the Antichrist – Live in Agony
19. Brainstorm: Memorial Roots
20. Lillian Axe: Sad Day on Planet Earth
Első blikkre az idei év elég gyengécskének tűnt lemez-fronton, mégis, mikor nekiálltam jelen lista összeállításának, vagy harminc korong tűnt lehagyhatatlannak, így jókora fejtörést okozott végül, hogy mik is kerüljenek be az első húszba. Az viszont már régóta biztos, hogy az év lemeze az Alice in Chains zseniális visszatérése, melynek csakis azért kell megosztoznia a World Painted Blooddal, mert nálam alap, hogy az év lemeze az épp aktuális Slayer kell legyen.
Sokaktól hallottam némi fanyalgást a Megadeth és a Heaven and Hell 2009-es produktumaival kapcsolatban, engem azonban mind az Endgame, mind pedig a Devil You Know maradéktalanul meggyőzött. Szintén kiemelendő még a KISS, akiktől már tényleg nem vártam semmi egetrengetőt, a Sonic Boom azonban valóban egyike a valaha született legerősebb KISS korongoknak.
Fentiekkel ellentétben komoly csalódást okozott Arjen Lucassen hót unalmas Guilt Machine-je, illetve a kissé szürkére sikeredett friss Candlemass korong, valamint a Whiplash rettenetes visszatérő anyaga, az Unborn Again. Szintén nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a Queensryche-nak ismét nem sikerült megráznia magát, és az American Soldierrel egy újabb jellegtelen, középszerű anyagot pakoltak le az asztalra.
Kedvenc koncertek
Koncertek tekintetében bitang erős évet zártam, mely során sikerült egy csomó régi nagy kedvencemet végre élőben is meglesnem. Fergeteges volt a Mötley Crüe Münchenben, illetve Kóborék bohóckodásától eltekintve a Scorpions is a Symában, de tetszett a kissé öreges, azonban végtelenül hangulatos ZZ Top buli is. A lemez zsenialitásához mérten tartolt az Alice in Chains is a Pecsában, de a Dieseles Nazareth, a totál old-school W.A.S.P., illetve a Skyclad Dürer-beli fellépése is örök élmény marad.
Bár a Wingertől – elsősorban játékidőben - kicsit többet vártam, azért nagyon jó volt végre együtt énekelni velük a régi klasszikusokat, illetve Sebastian Bach és a Trouble koncertjével kapcsolatban az sem zavart túlzottan, hogy Kory Clarke-nak és a jó Sebnek bizony jócskán megkopott már a hangja.
Fesztiválok tekintetében a Machine Head-Death Angel-Testament szentháromsággal induló, bitang erős Hegyalja vitte a pálmát, de a Faith No More-Life of Agony kettős sem volt gyenge a Szigeten.
Fentiek alapján elmondható, hogy talán életemben nem láttam annyi jó bulit, mint idén, mégis, ha a legjobbat kell kiválasztanom, az nem is lehet más, mint a fenomenális Mr. Big Népligetben. Amit a négy fickó ezen a teltházas bulin leművelt, arra nehéz bármit is mondani, a lényeg, hogy a program, a hangzás, a hangulat, a közönség, gyakorlatilag minden tökéletes volt!
Remények 2010-re
Szerencsére minden adott ahhoz, hogy 2010. se legyen gyengébb egy fokkal sem! Az Overkill gyilkos új anyaga az év elején érkezik, jómagam pedig legjobban az új Anthrax korongra vagyok kíváncsi, de néhány egyéb csemege is itt van már a kanyarban. Koncertek terén nyilván sokat várok a hosszú idő után végre nálunk is megleshető Metallicától, de talán még többet a prágai Sonisphere fesztiváltól, ahol Hetfieldék mellett a négy nagy másik három tagja, nevezetesen a Slayer, a Megadeth és az Anthrax is fellép, és remélhetőleg Ronnie Dio mester betegsége miatt a Heaven and Hellnek sem kell lemondania a bulit. Ezeken kívül beígértem még magamnak egy pozsonyi KISS koncertet, illetve az év elején a Strypert Bécsben, de ha az AC/DC ismét a környéken turnézik, muszáj lesz őket is elcsípni végre.
Koncertekben tehát idén sem lesz hiány, találkozunk a bulikon!
Nagy Andor
2009 legjobb lemezei
Gazdasági világválság ide, H1N1 influenzajárvány oda, nekem bizony 2009 az egyik legjobb évem volt. Ehhez pedig nem elsődlegesen ugyan, de azért markánsan hozzájárult az is, hogy tavaly is több tucatnyi remek albumot ismertem meg, élükön a nagy visszatérő Alice In Chains Black Gives Way To Blue-jával. (Az, hogy a koncerten is ott lehettem, már tényleg csak ráadás volt.) Az AIC mindig is a kedvenc bandáim közt foglalt helyet, szegény Layne pedig kimondottan a legkedveltebb énekesem volt, így nem kicsit fáztam a második eljöveteltől, de enyhén szólva volt értelme tizenkilencre lapot kérniük. Aztán remekül sikerült még az underground supergroup The Company Band bemutatkozó lemeze is, az pedig nem ért nagy meglepetésként, hogy az új Slayer, Mastodon, Clutch, Candlemass és Angertea korongok is nagyon betaláltak nálam. A húszas listám pedig imígyen fest:
Alice In Chains: Black Gives Way To Blue [2009 legjobb lemeze]
Angertea: Twenty-Eight Ways To Bleed
Baby Bone: Supernova
Blind Myself: Budapest, 7 fok, eső
Candlemass: Death Magic Doom
Clutch: Strange Cousins From The West
The Company Band: The Company Band
Fu Manchu: Signs Of Infinite Power
God Forbid: Earthsblood
Living Colour: The Chair In The Doorway
Mastodon: Crack The Skye
Maylene And The Sons Of Disaster: III
Megadeth: Endgame
Obiat: Eye Tree Pi
Pearl Jam: Backspacer
Slayer: World Painted Blood
Voivod: Infini
Watch My Dying: Moebius
The Wildhearts: Chutzpah!
Wolfmother: Cosmic Egg
2009 koncertjei
Na, ezen a téren aztán a tavalyi év mindent vitt! Legnagyobb kedvenceim közül többet is sikerült élőben elcsípni, így mindenekelőtt ott volt az ezer éve várt, és még ezer évig nem feledhető AC/DC koncert márciusban, a tavalyelőtt elmaradt, így csak még jobban áhított Down (és Voivod) júniusban, meg persze a már említett Alice In Chains november végén. Meg persze ott figyeltünk a Hegyalján is, ahol olyanoknak tapsolhattunk, mint a Death Angel, a Machine Head és a már többször látott, de ezúttal valóban remek formában lévő Testament. És hát nem kéne elfeledni a Sziget valaha volt legjobb koncertjét produkáló Faith No More-t sem (nem, nem Patton Bá cipőfűző evése miatt volt feledhetetlen az este). Az emellett elcsípett Danko Jones, Turbonegro, Life Of Agony pedig már tényleg csak hab volt a tortán. Soha rosszabb koncertévet!
2009 csalódásai
Szerencsére ebből nem is volt olyan sok. Rossz lemezek mindig lesznek, de legyenek is, mert különben nem tudnánk értékelni a jót. Részemről hazai fronton a legnagyobbat az új Tankcsapdában csalódtam, ami nemes egyszerűséggel megfogalmazva hallgathatatlan lett. Sajnos a legkevésbé sem jött be az új Rammstein (azért a márciusi koncertre már megvan a jegy), és a nagy hype ellenére abszolút csalódás a Them Crooked Vultures is. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy az új Paradise Lost ugyanúgy nem mond nekem semmit, mint az elődje. Hiába, nálam ők már végleg eljátszották a bizalmat. Tavalyra is jutott persze egy-két feloszlás is, és akárki akármit mondjon, nekem még a Fürgerókalábak is hiányozni fog. Végezetül pedig: nyugodj békében, Jim Carroll!
Remények 2010-re
Koncertfronton vélhetően idén sem lesz túl nagy gáz - amit már tudok: márciusban Rammstein, májusban pedig Metallica koncerten lesz a helyem. A többi meg majd úgyis kiderül idővel. Továbbá: mint mindenki - kíváncsi vagyok a február környékén érkező új Fear Factoryre és az új Airbourne korongra is. Egyik hazai kedvencem, az egri Shapat Terror bemutatkozó lemeze meg már meg is jelent, csak éppen én nem hallottam még. Ezt is sürgősen be kell pótolnom! Végezetül pedig baromira furdalja az oldalamat, hogy Scott Ian, Charlie Benante és éppen aktuális felállású bandájuk hogyan fog kilábalni abból a szargödörből, amibe temette magát. Hát, majd meglátjuk!
Oravecz Zoltán
2009-es favoritjaim
Ha a tavalyi évre a „nagy visszatérők esztendeje”címkét ragasztottam anno, akkor 2009 a legendák éveként jellemezhető. Idén rukkolt elő friss művel az Iommi/Dio/Butler/Appice felállású Heaven And Hell, a thrash titánok közül a Slayer és a Megadeth ráztak ki csípőből egy-egy ütős riff-gyűjteményt, de a dallamos zenék hívei legnagyobb örömére visszatért közénk a Hardline is, a KISS hosszú-hosszú évek óta megint tarolt, az Alice In Chains aktivizálódása pedig már tényleg hab volt a tortán. A szélsőséges muzsikák terepe pedig egyenesen forrongott, hisz a nagy visszatérők (Pestilence, Asphyx, Immortal) mellett igencsak belehúzott a Dying Fetus letéve az asztalra pályafutása legerősebb korongját, Karl Sanders pedig ezúttal sem okozott csalódást, a Nile még mindig verhetetlen, ha technikás death metalról van szó, de a régi motoros Suffocation is méltó, bár kissé kiszámítható módon ünnepelte a két évtizednyi darálást. Tényleg, felsorolni is sok, mennyi izgalmas és érdekes hallgatnivaló tarkította az idei esztendőnket, az év végi összesítés is komoly fejfájást okozott, de csak megszületett, igaz, kemény kompromisszumokkal:
01. Alice In Chains: Black Gives Way To Blue
02. Dying Fetus: Descend Into Depravity
03. Nile: Those Whom The Gods Detest
04. Rammstein: Liebe Ist Für Alle Da
05. Asphyx: Death… The Brutal Way
06. Heaven And Hell: The Devil You Know
07. KISS: Sonic Boom
08. Sólstafir: Köld
09. Fleshgod Apocalypse: Oracles
10. Devin Townsend: Ki
11. Winger: Karma
12. Exivious: Exivious
13. Clutch: Strange Cousins From The West
14. Slayer: World Painted Blood
15. Arjen Lucassen's Guilt Machine: On This Perfect Day
16. Megadeth: Endgame
17. Lamb Of God: Wrath
18. 1349: Revelations Of The Black Flame
19. Hardline: Leaving The End Open
20. Karl Sanders: Saurian Exorcims
2009 koncertjei
Huh, mintha csak tegnap lett volna, amikor februárban két cimborámmal ott szorongtunk órák hosszat a Syma Sportcsarnok előtt a tömegben, hogy aztán egy háromnegyed órás Cannibal Corpse-terápiában részesülhessünk. Aztán mikor már épp tértem volna magamhoz a sokkból, jött az Iced Earth és a Saxonal karöltve bemutatták egy kíméletlen gyalulás keretében, mi is az a METAL. És persze hogy felejthetetlen élmény volt látni végre élőben Angus Youngékat, ahogy két órában végigtolták az AC/DC legnagyobb dalait. Az én szívem azonban mégis inkább az undergroundabb, családiasabb bulik felé húz, így egyértelmű, hogy ott volt a helyem a júniusi Voivod/Down koncerten, ami totális őrületet eredményezett, szinte még most se hiszem el, hogy ott őrjönghettem egy méterre Anselmóéktól a Bury Me In Smoke jellegzetes riffjei alatt. Hasonló extázisban zajlott a szigetes Faith No More előadás is, ahol mindenki megbizonyosodhatott afelől, hogy Mike Patton még mindig a régi, mind hangját, mind pedig színpadi idiotizmusát tekintve. A nyarat pedig Jon Oliva tette még emlékezetesebbé igen családias, ám roppant hangulatos dieseles koncertjével, ahol szinte a teljes Shock-stáb tiszteletét is tette. Aki pedig a nem is oly rég lezajlott Alice In Chains bulin ott volt a Pecsában, az igazolhatja, mennyire zseni még most Jerry Cantrell bandája, s egyáltalán nem volt hibás döntés új énekessel és egy friss lemezzel kiállni a nagyközönség elé. A december eleji Winger koncertről pedig csak annyit, hogy aki a jó hangzásért nem képes előrébb kecmeregni a keverőtől, az meg is érdemelte, ha képtelen volt kiélvezni azt a szűk másfél órás dallamorgiát. Ennyi.
2009 csalódásai
Az év legnagyobb csalódása számomra az új Immortal lemezzel jelentkezett, az All Shall Fall, bár nem kukába való, mégis túl rozoga és szürke. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki kissé erőltetettnek tartja az Udo nélküli Accept ötletét, de az Aerosmith körüli komédia is elszomorító. Sajnos betegségekből és halálból is kijutott idén is a zenészeknek, elég csak a még ma is isteni Dio rákjára, vagy az Ozzytól igen furcsa módon kidobott Zakk Wylde bajára gondolni. Az elektromos gitár feltalálója, Lester William Polsfuss pedig 94 éves korában hagyott itt minket, kinek jelentősége a rock zenére felbecsülhetetlen. Kevésbé tragikus, de mindenképp kellemetlen esemény volt a Fear Factory, valamint az Alex Skolnick Trio koncertjeinek elmaradása, főleg ez utóbbira fentem igazán a fogamat, különlegessége okán. De nem baj, majd jövőre!
2010 reménységei
Legalább ilyen erős évet jövőre is! Fenékig!
Pálinkás Vince
Az év lemezei
Idén elhatároztam, hogy nem fosom a szót, nem osztom az észt, nem írok kisregényt, csak a száraz tényekre szorítkozom. Lehet, hogy azért alakult így, mert kb. utolsóként szültem meg 2009-es listáimat, de tény ami tény: idén nem eresztem bő lére a mondanivalómat, már ami az évértékelést illeti. Őszintén szólva a zenét leszámítva ez nem is volt egy túl jó év, de szerencsére itt és most csak a muzsikáról van szó. Rengeteg remek lemez jelent meg (de eme webhely persze nem lett eszperente) és elképesztő méreteket öltött a koncertkínálat is – albumfronton megpróbálok a tényleg kiemelkedőkre, számomra különleges produktumokra koncentrálni. Ha pedig ezt teszem, rá kell, jöjjek, hogy 2009-ben az ún. „sztárbandák” arattak leginkább – egy-két kivétel persze akad az alábbi felsorolásban, de alapvetően mindegyik neves előadó. Nincs ugyan 20 és több is mint 15, de erről a listáról nehéz szívvel vennék le bárkit is:
Alice in Chains: Black Gives Way to Blue
Artillery: When Death Comes
Candlemass: Death Magic Doom
Chickenfoot: Chickenfoot
Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings
Europe: Last Look At Eden
Hardline: Leaving The End Open
Heaven and Hell: The Devil You Know
Impellitteri: Wicked Maiden
KISS: Sonic Boom
Megadeth: Endgame
Lynch Mob: Smoke And Mirrors
Queensryche: American Soldier
Shadow Gallery: Digital Ghosts
Slayer: World Painted Blood
Voodoo Circle: Voodoo Circle
W.E.T.: W.E.T.
Winger: Karma
Az év koncertjei
Ebben a kategóriában nemcsak rövid és szubjektív, de kegyetlen is leszek. Rengeteg jó bulin voltunk egész évben, de sajnos sok ki is maradt – nincs tehát jelentősége annak, ha valaki itt nem látja viszont egyik-másik koncertet, amelyet esetleg együtt istenítettünk élőszóban vagy bármely más fórumon. Idén csak ötöt emelek ki, de ezek az all-time toplistába is bekerülnének: Dream Theater / Cynic – Bp. Sportaréna, Hegyalja Thrash Orgia: Tokaj – Machine Head, Death Angel és főleg: Testament, Mr. Big – Bp., Diesel, Sebastian Bach – Bp., Diesel, Winger – Bécs és Budapest, A38 Minden más... szintén isten volt! Sotoval az élen.
2009 csalódásai
Szarságokból is kijutott... mint már mondottam, ez nem volt egy jó év. De zenei fronton Ripper barátom és a már említett Jeff Scott Soto csesztek ki velem legjobban harmat gyenge lemezeikkel – de ez utóbbi legalább tudott élőben kompenzálni. Szegény Marcel Jacobot pedig közösen gyászolhattuk JSS-sel. Midnight is elment a nagy kedvencek közül és a legnagyobb valaha élt legnagyobb zenei polihisztor, Jacko is. Neki mondjuk talán jobb is így. Les Paul pedig legalább matuzsálemi kort élt meg...
2010 reménységei
2010-et a tavalyinál sokkal jobb évnek prognosztizálom – persze ez önmagában nem nagy szám, de ha azt veszem alapul, hogy kis társaságunk már meg is vette a júniusi Sonicsphere jegyet Prágába, akkor nagy baj nem lehet: Metallica, Megadeth, Slayer és Anthrax – együtt a „négy nagy” és ötödiknek a Heaven And Hell is! Igen, Heaven And Hell: meggyőződésem, hogy Ronnie Dio ereje teljében énekli majd a Sabbath kedvenceket nyáron, rég elfeledkezve a betegségről. Készülünk Stryper, Europe bulikra a szomszédokhoz; tervben van az újabb jubileumot ülő Bang Your Head és megannyi más... A kreatív folyamatokat tekintve: remélhetőleg a Mr. Big kedve megjön a lemezkészítéshez, várható Ozzy első albuma Gus G-vel, nagyon kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő a Pain Of Salvation és esetleg a Trouble, netán a Symphony X és hogy az idei év két talán legnagyobb szabású reunionja (Faith No More és Soundgarden) többnek bizonyul-e egyszeri fellángolásnál.
